Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Farkas András: A Sziklafal kritikái és a kritika sziklafalai

rakják a maguk jellemének mozaikképét is. Mindez bravúr is lehetne. Ezt a dramaturgiai bravúrt a magyar drámaírók közül Németh László tudta megvalósítani a VII. Gergelyben, ahol az egész darabban állandóan szó esik Gergely pápa nagy ellenfeléről, a »canossás« Henrik királyról, de ő maga egyetlen pillanatra sem jelenik meg a színen. Viszont a színen levő szereplőiknek tulajdonképpen minden lépését — cselekvőén, cselekményben kifejezve! — befolyásolja az, amit Henrik tesz. Mint egy sakkjátszmában: amit ő lép, arra kell válaszolni a színen megjelenő szereplőknek is. Egy nagy történelmi téma nagy alakjai mozognak ebben a sajátos dramaturgiai szerkezetben, s az író mesterfogása, hogy a láthatatlan főszereplő is hallatlanul izgalmas lesz, és általa izgalmassá válik maga az egész dráma is.”

Takács szerint Kertész ezzel a dramaturgiai ötletével kihívja az összehasonlítást Németh-tel. Takács István végiggondolta Kertész darabját és az alábbi megállapítást teszi:

„.. .Kassai Kornél nem eléggé jelentős figura, nem eléggé érdekes jeliem, nem eléggé súlyos emberi, művészi egyéniség (nemcsak azért, mert a négy asszony ilyennek mutatja be öt, hanem, mert tőlük függetlenül sem volt az), s nem is csak ott, hogy az asszonyok sem tudnak igazán érdekes alakokká nőni, kisszerűek, jelentéktelenek, az egy Róza kivételével nem is túlságosan hitelesek maradnak. A fő ok talán az, hogy Kertész úgy vélte, ebben a témában nagy gondolatok rejlenek, a hogyan kell élnünk? alapkérdése járható körül — viszont ehhez a szándékhoz olyan történetet és olyan hősöket választott, akiknek sem az élete, sem a halála, sem az egyénisége nem alkalmas Igazán ennek a tételnek a hiteles művészi illusztrációjára.” Az utolsó mondat kiemelését a szerző fontosnak tartotta.

A Kritika, márciusi számában, viszonylag későn érkezik mondanivalójával Földényi F. László. Ebben az elemzésben nyoma sincs a lazább szövésű újságírói képszerűségnek, itt az elemzés, a játék szétfejtése metsző szavakkal történik, mintha egy sebész asztalán heverne Kassai Kornél is, a darab is, az író is.

„Kertész Ákost felesleges figyelmeztetni arra a régi igazságra, amely szerint az ember gazdagságát emberi, társadalmi viszonyainak gazdagsága határozza meg, és egy ember objektív mércéje szubjektív kapcsolatainak összességéből olvasható ki. Eddig megírt művei bizonyságul szolgálnak arra, hogy ezzel tisztában van. Szándéka szerint a Sziklafal is erre lett volna példa. A kompozíció azt sugallná, hogy a négy asszony egymáshoz való viszonyából mozaikként kellene összeállnia az ötödik személy jellemének, azonban ez nem sikerült. A négy asszony sem önmaga számára, sem a nézőnek nem tudja Kassai eleven portréját megrajzolni. És ennek nemcsak az az oka, hogy a férfi a maga fizikai jelenvalóságában nem létezik. Ez

— hogy úgy mondjam - az esztétikai-művészi sikertelenség felszíni és közvetlenül szembeötlő oka. De van egy mélyebb és lényegrehatóbb probléma is: az a sajnálatra méltó és eredménytelen küzdelem, amelyet négy asszony folytat a halott arcképének és jellemrajzának összeállításával, azt »eredményezi«, hogy saját karakterük is ki- bontatlan marad, sorsuk széttört üvegcseréphalmaz az előadás végére. Ne értsük félre! Nem az író által megrajzolt életsorsok csődjét kapjuk, hanem ennek a rajznak művészi sikerületlenségét. Ez pedig nagy különbség. Sajnos Kertész Ákos két buktatót is felállított magának, és az egyik elfedte a másikat, így mindkettőbe beleesett. Először kiutasította darabjából a főhőst, majd ezután annyi

— felesleges — energiát fordított közvetett jellemzésére, hogy nőalakjai is jellegtelenekké lettek. Ezért távozik a néző hiányérzettel és ezért megy el a színházból úgy, mintha egy unalmas teadélután mesterségesen felszított pletyka- légkörét hagyta volna ott.

A dramaturgiai buktató tehát az, hogy a négy asszonynak egy összefüggő vagy - legyünk engedékenyebbek — négy mozaikdrámát kellett volna eljátszania. Azonban sem a belső kohézió - a színpadi szereplők emberi gazdagsága -, sem a halott Kassai ereje nem futotta arra, hoqy a színpadi játékból dráma legyen. Az egyik szál a másikra próbálja terelni a felelősséget, és egy látszólag végeérhetetlen villódzás jellemzi a darabot és az előadást is.

Mivel azonban ez a villódzás nem a történet felkeltette feszültség eredménye, hanem a dramoturgiai megoldatlanság jele, az adott esetben egyértelműen a darab kárára történik, és — tegyük hozzá — a nézőére is.

Hiába várjuk tehát az asszonyok drámáját, hiába a Kassai Kornél személyiségét is. Az előbbihez nincs kellően motivált drámai élettény, az utóbbi meg kifejezetten epikai téma Ez vezet ahhoz a felszínességhez, ami íróilag, dramaturgiailag és a színészi játékot illetően jellemző az estére. Az egyes esetek anekdotikus ecsetelésén túl a nők képtelenek mélyebbre menni és a puszta jelenség szintjén állandóan megtorpannak. Gúnyos kedvében azt mondhatná az ember, hogy női logika uralja az előadást — de a kritikus tiszteli a nőket, és az íróra hárítja a felelősséget. Kassai Kornél sorsa és a négy asszony hozzá fűződő viszonya megmarad az esetlegesség és az egyediség szintjén. Bárhol, ahol az író megpróbál felemelkedni az általánosság vagy tipikusság szintjére, csődöt mond, és mivel ezek a részek szervetlenül lógnak ki a drámai és színpadi összefüggésből, melód ramatikussá válnak. (A számtalan közhely erre vezethető vissza, sőt a végső ítélet, amely szerint Rózának, a szeretőnek érdek nélküli szerelme az igazán tiszta, az előadás szerkezetében nevetségessé válik.) Ugyanígy az egyes szereplők potenciális gazdagsága is semmivé foszlik, és például az anya személyében lappangó, erősen ironikus vonások, kabaréízű bemondásokká laposodnak.”

A darab nézője e sorok olvasása után felszisszen és nem is tudja titkolni a kérdést: Ha itt ennyi a kifogás, ennyi a megállapítható dramaturgiai és írói hiba — vagy nevezzük egyszerűen tévedésnek -, hol volt a színház dramaturgja és hol, mit csinált a rendező, amikor ezt az anyagot a kezébe kapta? Ha igaz az, hogy a színház alkotóműhely és az írókat itt kell megtanítani a drámai fogásokra, ezt a darabot félkész állapotban nem lett volna szabad bemutatni!

Kíváncsiságunkhoz képest — miután négy női főszerepről van szó - szinte már-már elkésettnek tűnik a Nők Lapja 1976. február 14-ről keltezett kritikája. Földes Anna tömören reagál a darabra:

„Eléggé szerettük? Okosan szerettük? - kérdezik önma- guktól a veszteségtől bénult asszonyok. Az akkori kapcsolatok színpadi vitája forró és feszült, a közönség együtt lélegzik a négy, kitűnően mintázott nőalakkal. És éppen ezért megérti, hogy az írónak másként kellett volna felelnie a dráma felvetette kérdésekre. Megmutatni, hogy a tehetség adományát eltékozló, alkoholista színész - elsősorban önmaga volt felelős sorsáért...”

Csodálkozunk azon, hogy Földes Anna csak ennyire tartotta érdemesnek ezt a játékot, négy asszonynak ezt a dramaturgiai tanácstalanságokkal küzdő viadalát, mert kritikáiból ismerjük problémaérzékenységét és azt az elemzőkészséget, ahogyan a jellemek után megy, ahogyan a gondolat és a cselekvés kapcsolatát törekszik felfejteni egy- egy drámai vagy színpadi produkció kapcsán.

És hogy ez alkalommal a kritikáik végső szavát a nőknek adjuk meg, fontosabb részleteiben idézzük az Élet és Irodalom január 24-én megjelent számából Szekrényesy Júlia írását, amelynek a „S/rafóasszonyok párviadala" címet adt">.

„A szerző és a színház együttese nehéz feladatot vállalt. Egy szentimentalizmusra és ellágyulásra csábító történetből kiindulva akartak kemény drámai helyzeteket teremteni. Ez sikerült is nekik. A Sziklafal nem siratóének. Ha mégis az, akkor sem elsősorban a halotté. Témája csak részben az elhunyt színművész, Kassai Komé! emberi és művészi megnasanlása.

Két felesége, édesanyja és szeretője ugyan állandóan róla beszél, s így a második rész végére a női vallomások nyomán kibontakozik a színész portréja, Kassai Kornél mégis csupán ürügy. Nagyon fontos ürügy persze, hisz mégiscsak az ő halála készteti a szereplőket arra, hogy szembenézzenek saját magukkal. A szabályos visszatekintő, oknyomozó színmű így lassanként szerelmi-lelkiismereti drámává fejlődik, melynek az a furcsasága, hogy éppen csak a felelősség — ki, milyen társa volt az elhunytnak - nem állapítható meg. Persze ezt a kérdést nem is nagyon érdemes feltenni, hisz a szereplők úgy is sorra kiütik