Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Farkas András: A Sziklafal kritikái és a kritika sziklafalai

Éppen elég nehéz a színpadi »direktben« hatásosan, természetesen szólni — fokozottan nehéz »indirektben«. Értve ezen: egy élő, a színpadon magatartásával kibontakozó emberalak viszonylata életének négy meghatározó asszonyához (édesanya, két feleség, szerető), e viszony fontos következtetései — magában is nagy drámaírói és drámaszerkesztői feladat. Félelmetesen nehézzé válik, ha a férfialak a függöny szétnyílásakor halott, tehát a négy asszony egymáshoz való viszonya hivatott megvilágítani, önmagán túl, hajdanvolt viszonyát a hajdanvolt férfihoz, e viszony és a meghalt férfi értékét, illetve értéktelenségét. Roppantul fenyeget a veszély ilyen esetben, hogy a dráma átélésére és érzékeltetésére hivatott alakok tételekké szegényednek...

. . .Szervesen fakad a le nem küzdött drámaépítkezési nehézségekből, hogy a kamaradarab négy alakja lélektanilag elfogadhatatlan magatartást tanúsít: hogy nem a helyzet és légköre természetes alakulásának, felizzásának a révén jut tomboló igazságfeltárásaihoz. A dráma túl korán és többször jut végletes, immár túlszárnyalhatatlan összeütközéshez, amely után a tétel további taglalása már elfogadhatatlan — a szereplőknek az ajtót végleg egymásra kellene csapniuk. A folytatást már csak a színpadi mű, nem pedig az emberi dráma kiteljesedése követeli meg.

Kár. A tartalom tökéletesebb szerkezetet érdemel. Igazságot hordoz Kertész Ákos színműve: az igaz emberi kapcsolatok tartalmán, lényegén töpreng, tudva és hirdetve, hogy csakis a kölcsönös önzetlenség hozhat létre ilyent. S nem is csak a férfi és nő között, hanem emberek között általában."

A drámaíró Kertész Ákossal szemben, az ő érdekében, ez a kritika a legkeményebb.

Illés Jenő írása a Film, Színház, Muzsikában 1976. január 24-én jelent meg:

„Négy asszony beszél, de mindvégig Kassai Kornélra figyelünk, indulattal, fájdalommal és elérzékenyülten. Az emlékezettel nem lehet perelni, mert az emlékezet nem szelektál, nem bizonyít, a véletlenek, a részletek morzsáiból építkezik. Kassai Kornél ugyanis nemcsak életében, halálában is kiszolgáltatott, védtelen. Nem cselekedhet, nem érvelhet. Pedig a jelenlevők hozzá fellebbeznek, érte perelnek, őt akarják saját lelki, szellemi igényeikhez, képzeteikhez igazítani. Számukra Kassai Kornél szoborrá lett. Mindenki saját lelki szükségletei szerint elemzi őt, nagysága, tekintete aszerint változik, módosul, ahogyan az emlékező kívánja.

Négy asszony van a színen, de a főszereplők nem ők, hanem az egykori színész, akinek a drámáját, jellemét, tragédiáját szavakból építi fel az író, négy asszony tétova, indulatos fogalmazásaiból áll elénk a jellem tragédiája. Ez a nagy drámai mutatvány Kertész Ákos dramaturgiai bravúrja. Ebben az összerakás játékban minden részlet egyaránt fontos, meghatározó, mert a lényegtelennek látszó, apró részletek tárják fel egy jellem szellemi, tudati, morális szféráját. Kertész Ákos egész drámaírói látsámódja az árnyalatok jogát és érvényességét hirdeti, mert nem a társadalmi magaslatokról nézi az emberi cselekvéseket, hanem az apró rezdületnyi történésekben, a mikrovilág vibrációjában tárul fel a társadalom mozgásának, a tragédia születésének folyamata.

A négy nőalak mindent kifecseg, mindent elmond magáról, lényegeset, lényegtelent: titkai csak Kassai Kornélnak vannak. Mégis az a vita, amelyet érte, fölötte folytatnak, olyan, mint egy sokféleképpen értelmezhető végrendelet feletti bírósági tárgyalás. A szavak felgyújtják képzeletünket és a banális civódások, a fájdalmas felkiáltások, az elszabaduló indulatok mögött felkomorlik egy emberi dráma, Kassai Kornél tragédiája. Ezek a nők nem vádolják, mégis, ahogy megidézik, akaratlanul megítélik őt. Ily módon a morális, emberi tragédia a dramaturgiai keret fölé nő, Kassai tragédiája jelen van minden asszonyi nyavaly- gásban, önsajnálatban, siránkozásban, anyáskodó szerep- játszásban, mert a sors egy olyan férfival sodorta őket össze, aki nem alakítója, hanem rabja, kiszolgáltatottja volt jellemének."

Illés Jenő Kassai Kornélra, a róla kialakítandó képre koncentrál és nem a négy asszonyra, aki a Kassaiért folyó harcban a másikat is, önmagát is pőrére vetkőzted.

A Magyar Nemzetben Sziládi János írt nagy terjedelmű elemzést a lap január 25-i számában. Ebből is a darabra, az íróra vonatkozó fontosabb részeket emeljük ki:

,,A drámaíró — gyakorta elfeledkezünk erről — színpadi szerző, olyan alkotó, aki a dráma törvényei, a színpad szabályszerűségei és lehetőségei közegében önti művészi formába élményeit. A teljesebb hatás lehetőségéről mond le az, aki ezeket a szabályokat, törvényszerűségeket nem sajátítja el, nem azokra építi alkotását. Kertész Ákos — s ezt igazolja a Sziklafal — törekszik az elsajátításra, a nagyobb művészi lehetőség birtoklására.

Sajátos dramaturgiai oka van, hogy ennek ellenére a Sziklafal nézői élménye nem teljes. Egy tragikus halál kényszeríti szembenézésre, vallomásra azokat, akik szerették az elhunytat. Róla beszélnek és önmagukról vallanak. Ebben a drámai szituációban Kassai Kornél élete a tükör, amelyben az élők igazi arca láthatóvá válik. A leleplezés, az önmegmutatás mélysége és foka attól a hatástól függ, amit az élő Kassai Kornél rájuk, a vele közös életet vállaló asszonyokra tett.

A kérdés tehát az, hogy ki volt Kassai Kornél. Nem az életrajzát kell tudnunk, hanem emberi, művészi minőségét. Azt a harcot, amiben egy ideig győzött, aztán belebukott. Ez a tragikus végső emberi, társadalmi, művészi küzdelem az, amelyben az élők megmutathatják önmagukat, amelynek tükrében emberségük vagy embertelenségük lelepleződhet. A legközvetlenebb, s legkézenfekvőbb utalási lehetőséget - jó érzékkel — a dráma is, az előadás is határozottan elveti. Kassai Kornél nem Sós Imre. Kassai más utat jár be, de ez az út eléggé haloványan körvonalazható. Realista művész volt, sikerei is ebből születtek, de később, a korszerűség korában nem tudott megújulni, egyre mélyebbre zuhant. Ivott, kártyázott és végül meghalt. Ennyit tudunk róla. S ha ez kevés, nem tényeiben, hanem minőségében kevés. Az élete igazsága, vagy igazságtalansága, tévedése válik így kissé súlytalanná és vele együtt a tükör homályosul, amelyben a vallomástevők arca megjelenik.”

Sziládi János jól és jókor említi Sós Imre nevét és azt a tragikus példát, amit ő szolgáltatott a lelkiismeret válságáról. A párhuzam valóban elgondolkodtató — a jellem értékéről és mértékéről.

A Népszabadság január 28-i számában jelent meg M. G. P. kritikája.

„Kassai Kornél érdektelen ember volt, akire kár két felvonást és egy színházi estét vesztegetni. Kassai Kornél autóját száznegyvennel csak a dramaturgiai ötlet vezette neki a sziklafalnak. Tehát a négy asszony, a négyszereplős színmű alakjai az érdekesek itt. A jelentéktelen színésznő, az önző anya, az aranyait csörgető butikosnő és az ősanyát jelképező Róza, ez az egyszerű és dolgos asz- szony, állnak figyelmünk középpontjában, érdeklődésünket erősen csökkenti persze, hogy egy patriarkális írói szemlélet nem önálló asszonyi alakot fogalmaz meg, csupán abban az összefüggésben tud nőket elképzelni, hogy menynyire töltötte ki életüket egyazon férfi, mintha azt mondaná: a Nő életének egyetlen értelme Kassai Kornél, az ad jogot ezeknek az asszonyoknak a létezéshez, hogy menynyire jól tudták szolgálni (ismeretlen) művészetét, kibontakozását szeretettel, jó szóval, biztatással, okos útmutatással, forró lábvízzel.

Kertész Ákos négyszemélyese akkor izzik fel a színpadon, akkor feszülnek drámaivá helyzetei - a korábbi drámó- zás helyett —, amikor megjelenik Róza, a munkásasszony, aki munkaideje letelte után ma is takarítani jár házakhoz, és akiről a »jól szituált« asszonyok elképzelni is alig képesek, hogy nála talált menedéket a szétivott, gyenge férfi. Akkor válik izgalmassá a mese, amikor azt sejteti 02 író, hogy nem a sziklafalnak rohanó autó utasa méltó figyelmünkre, hanem a különböző társadalmi rétegek közöti (még ma is) meglevő, elválasztó sziklafal drámáját fogjuk látni. De ekkor hamarosan lebocsátják a függönyt és véget ér az előadás.”

A Magyar If jóságban február 13-án, Takács István ír a darabról:

„A dramaturgiai ötlet érdekes. Két terjedelmes felvonáson át nem jelenik meg az igazi főalak, csak beszélnek nála, s miközben elmondják, ki, mi volt, a beszélők ki