Hevesi Szemle 4. (1976)
1976 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Farkas András: A Sziklafal kritikái és a kritika sziklafalai
iMUiiiiuiimt* ....................................................................................................................... F ARKAS ANDRÁS: A Sziklafal kritikái, és a kritika sziklafalai iinrtiMittiiimiNi Ilii un mii un Mimiimül A Gárdonyi Géza Színház január 15-én mutatta be Kertész Ákos drámáját, a Sziklafalat. A darabban négy asz- szony találkozik az egy hónapja meghalt színész, Kassai Kornél lakásán. Az anya ott lakik, Hanna, Kassai első felesége is, és ezekhez érkezik meg először Anna, a butikosasszony, Kassai özvegye, majd Róza, aki Kassaiakhoz korábban takarítani járt. Mind a négy nő özvegy. Közös vonásuk az is, hogy valamennyinek komoly köze volt Kassaihoz és a hirtelen jött és váratlan találkozásban alkalom nyílik előttük kivallani azt, mit és miért akarnak megtartani maguknak Kasaiból, a többiek ellenére. A bemutató után viszonylag rövid idő alatt megjelentek a kritikák, amelyek néhol erősen szubjektív, néhol pedig pedánsan hűvös fogalmazásban értékelték ezt a darabot, amely majd — gondolom — a fővárosban is tovább éli színpadi életét. A kritikai elemzések azért is figyelemre méltóak, mert több helyen eltérnek a darab értékelésében és mós-más hangsúllyal szólnak a darab és az író értékeiről. A Magyar Hírlap Lukácsy András írását közli a január 20-i számban: „Hogy az évad végi értékeléseknél »az új magyar drámák« kategóriájában előkelő helyen említik az író munkáit - például korábban a Makrát, a Névnapot — azt elsősorban témaválasztásának, valóságközelségének, az ábrázolási divatokat bátran negligáló, nyugodt, »konzervatív« realizmusának köszönheti. Ezek az erények ezúttal is jelen vannak, annak ellenére, hogy a történet valamivel művibbnek hat, mint a korábbi drámák. Nem azért említem ezt, mert most nem az őt útjára bocsátó közösségről írt, hanem az újabb, tán még kevéssé otthonos környezetről: a színház világáról - csupán azért teszem szóvá, mert a korábbi rokonszenves extenzitás helyett ezúttal mintha inkább műhelyproblémák kerültek volna terítékre. Amelyeknek szintén megvan a maguk fontossága, de a szélesebb közönség réteget esetleg csak kuriozitás szinten érdeklik. Mihelyt ezeket a sorokat leírtam, nyomban rájöttem, hogy nem vagyok teljesen igazságos. Mert ha eltekintünk a történet extremitásától (az ünnepelt, de sikertelen életű színész tisztázatlan körülmények között nekihajt kocsijával egy sziklafalnak és szörnyethal), a második szinten már lélektanilag és társadalmilag hiteles, és a szó jó értelmében közérdekű problémákat találunk... .. .Négy asszony - négy női főszerep egyetlen darabban! -, karakterrajzuk hiteles, néhol kitűnő dramaturgiai helyük a játékban gondosan meghatározott. Nem állítom, hogy Kertész született drámaíróalkat (prózában talán jobban a »műfajánál« van), nincsenek különösebb színműírói bravúrjai, de a legjobbat leste el a görögöktől, amit elleshetett: úgy ütköztet jellemeket, hogy mindegyik figurája vétkes is, meg nem is; úgy szembesít nézeteket, hogy miközben belelátunk »tévedéseikbe«, egy-egy ponton megrendít szubjektív igazságuk. A klasszikus tragédia alapfeltétele van jelen: egymással meg nem férő, egyéni igazságok eldönthetetlen konfliktusa.” Eddig a darab és az író méltatása Lukácsynál. A kiemelten kezelt szövegrészek kellő hangsúlya vezet az újságírói állásponthoz. Gyurkó Géza, a Népújság január 22-i számában az egri ősbemutatónak kijáró terjedelemben és széles apparátussal nyúlt a témához: „öngyilkosság vagy véletlen baleset? Ezt tisztázni nem egyszerűen csak azt jelenti, hogy tisztázni a halál körülményeit. Többet jelent, a mindent, a lényeget jelenti. Kassai Kornél, ha öngyilkos lett, annak mélységes okai lehettek és az okok között ott voltak vagy ott lehettek a nők. Az anya. Az első feleség, aki színésznő és akihez Kornél visszatérni óhajtott a másodiktól, a kereskedőasszonytól, a »pénzeszsáktól«. És a negyedik, az özvegy Róza, aki szigetet jelenthetett Kornél hánytorgó életében. Az emberi sorsok és jellemek ütköztetésén, vizsgálatán keresztül így válik a kérdés az egyszerű, az egy rendőrségi jelentés tőmondatából morális, társadalmi gondolatokat kifejező, felkiáltó mondattá egy drámában. Már ennyiből is kiviláglik, hogy Kertész Ákos az özvegyek sorsában — özvegy az anya, özvegyek lettek a feleségek és mégegyszer özvegy, lám, a már amúgy is özvegy harmadik is - egy, a számunkra tőle eddig szokatlan világba lépett át. Eddigi művei és a belőlük készült színpadi alkotások jobbára a munkások, a »mindennapi« emberek világáról szóltak, mondandóját a világ dolgairól innen merítette az író. Most egy új közegbe helyezte át a környezetet, a színészvilág és környéke adja a fogódzót és a kiindulópontot ahhoz, hogy Kertész Ákos egyben-másban elmondja véleményét a mai világ valóságáról. Természetesen azok a kérdések, amelyekre választ vár, vagy amelyekre választ is ad, azok a legkevésbé sem a színészvilág problémái: általánosak és egyetemlegesek, aktuálisak, még közelebbről: közéletiek. Az egymásért való kölcsönös felelősség, a hivatás és az emberség viszonya, az önzetlenség és az önzés sajátos dialektikája, a szerelem értéke és mértéke fogalmazódik meg a kérdés és válasz formájában is. Morális gondolati dráma ez, vagy inkább csak moralizáló? A világért sem. Bár a színpadon négy nő vívja egymással és a múlttal, de még inkább a jövővel a csatát, gazdag cselekményű, izgalmas és szinte állandó figyelésre késztető, majd gondolkodásra is ösztönző színpadi mű a Sziklafal. Hagyományos, ám mégis e keretek között abszurd dráma ez, ahol a tulajdonképpeni főszereplő már nem is él, amikor a függöny felmegy, és ahol talán a második legfontosabb figura például csak a dráma közepén jelenik meg először a színen és ahol mindenkinek igaza van a maga módján. De igazsága van-e?” Gyurkának ez az utolsó három mondata sűríti véleményét a drámaíró Kertészről. Mindaz, amit előtte leír, indoklás ezekhez a mondatokhoz, amelyek közül a legfontosabbat megkérdőjelezte. A Népszavában Rajk András január 23-án jelentette meg írását a Sziklafalról, fontosabb megállapításait idézzük: „Az író rendkívüli nehézségi fokú feladat elé állította magát — első színpadra írt műnél nem szerencsés döntés.
