Hevesi Szemle 4. (1976)
1976 / 1. szám - A SZEMLE KÖNYVESPOLCA
Don Quijote és Ulenspiegel üzbég kisöccse GAFUR GÚLÁM: A GÉZENGÚZ Bár az utóbbi néhány esztendőben könyvkiadásunk a soknemzetiségű szovjet irodalom nem orosz mezeire is egyre gyakrabban kitekint (bizonyíték erre oz uicrán, a belorusz, a moldován, az azerbajdzsán, a grúz és a balti irodalom alkotásainak megjelenése könyvespolcainkon), Szovjet Közép-Ázsia azonban még mindig ,.terra incognita” ebben a vonatkozásban, e terület irodalmából majdnem semmit sem ismerünk. Ezért is vettük örömmel kézbe Gafur Gúlámnak (1903— 1967), a modern üzbég irodalom egyik megalapítójának A gégengúz című regényét. A gézengúz sajátos üzbég kópéregény, amelyben az önéletrajzi motívumok folklór- elemeKkel fonódnak össze, hőhose maga az író tizennégy esztendős korában. A kis Gafur eav qverekes csíny urnn a büntetéstől való félelmében Taskentből nagynéniéhez szökik. Nagybátyja rábízza kedvenc madarainak etetését, ám ez is balul üt ki: a madarak elpusztulnak, s a kisfiú onnan is elszökik. Ezzel veszi kezdetét hol mulatságos, hol szomorú, hol tragikus kimenetelű kalandjainak sorozata . . . Ám a kópéregénvek hőseivel (pl. Don Quijoteval, Naszreddin Hodzsával, Huckleberry! Finnel, Ulenspiegellel stb.) nemcsak a számtalan kaland rokonítja, hanem az is, hogy hozzájuk hasonlóan a kis Gafur is jó, nemes és igazságos, erkölcsi tisztaság jellemzi. Mindez paradoxonnak hathat, ha meggondoljuk, hogy a kis csibész alkalomadtán hazudik is, lop is; olyasmit is elkövet, ami nehezen egyeztethető össze az erkölcsi tisztaság fogalmával. Csak hogy ezekben az esetekben is legtöbbször a tiszta erkölcsi érzés vezérli tetteit. Amikor pl. levágja annak a gazdának a tehenét, aki erejét jóval meghaladó munkák elvégzését követeli tőle és ennek fejében még éhezteti is, az akció tulajdonképpen az igzságtalanság elleni lázadás ösztönös megnyilvánulása. Erejéhez mérten segít a bajbajutottakon, utolsó falat kenyerét is megosztja társával, Amanbajjal és nem hagyja cserben, amikor a fiúra bízott birkanyáj szétszéled. A hozzá hasonló, ág- rólszakadt szegény fiún pedig akkor sem áll bosszút, amikor az, csak hogy a maga bőrét mentse, őt akarja bennehagyni a pácban ... A történet végén egy ópiumbarlangba kerül inasnak •— a sok nélkülözés után élelme van bőven, jól is keres, a munkává sem túlságosan nehéz, az ópiumbarlang gazdája még bocskort is vásárol neki, a gyerek mégsem érzi jól magát. Nem tudja megszokni a gyanús vendégeket, részeg fecsegésüket, csalárd üzleti ügveiket, így hát innen is kereket old, és boldog, hogy sikerült kiszabadulnia a tisztátalan környezetből . . . A négyrészes írásban egy kamasz szemével latjuk a forradalom előtti Üzbegisztán nehéz, szociális ellentmondásokkal terhes életét. Elvonulnak előttünk a korabeli üzbég élet jellegzetes alakjai: a szorgalmasan dolgozó, mégis földhözragadt szegény kézművesek, a kapzsi, kegyetlen bejek, a harácsoló, képmutató muzulmán papok (az egyik főpap — az isán — Allah nevében lopni küldi a fiút!), a könnyű meggazdagodást hajszoló csalók (kuruzslók, dervisek, tolvajok stb.) egész sora. Az írónak jó képessége van a láttatásra: a kis Gafurral együtt járunk a bazárok tarka forgatagában, vele együtt éljük át a világ felfedezésének gyermeki örömét, érezzük a kor atmoszféráját. Gafur Gúlám stílusának a folklorisztikus és lírai elemeken túl a humor a legjellemzőbb vonása. Humora széles skálájú: hol naivan poetikus (pl. a gyerek azért eteti aludttejjel a madarakat, mert meg van győződve róla, hogy ez a táplálékuk — hiszen fehér az ürülékük!), hol egy kissé morbid (amikor a kuruzslóval jó fizetség reményében rituális hullamosásra vállalkoznak és közben véletlenül leszakítják az elhunyt fejét), hol ízesen népi (a kis Gafur párbeszéde Szarinbajjal, a gyümölcsös gazdájával a Naszreddin Hodzsa-féíe népi alakok furfangos észjárását követi). Üzbegisztán népi költőjének műve élvezetesen, sablonoktól mentesen ábrázolja a múltat. (Európa Könyvkiadó) Zahemszky László Kalász László: NE DOTS KI SZÉL Kalász Lászlót a Bódva völgyi falusi emberek világa, közössége küldte az irodalomba. A ,,Ne düts ki szél” című kötete már a negyedik, amelyet kezébe vehet az olvasó. Első verskötete ,,Szánj meg idő" címen jelent meg 1967-ben, a második, a ,,Parttól partig" című 1970-ben, a „Hol vagy jövendő?" pedig 1973-ban. Már az első két kötet meggyőzően igazolta, hogy Kalász Lászlónak elemi életszükséglet a vers. Az önfeledt énekes dalai a költészet ősforrásainak ízével lepik meg az olyasát. Az ősforrás keresése tudatos. A költői eredmények a tehetség spontán ihletéből és a lankadatlan kísérletező kedvből születnek. Kutatja és tanulja a nyelvet, így alakítja saját költői nyelvezetét. A ritmussal is folyton kísérletezik. A magyar népköltészet hatása végighúzódik az eddigi életművön. Kedveli a dallamos formát, karcsú, változékony rendben futnak sorai, verse elegáns egyszerűségbe öltözik. Spontán líraisággal dalol a természetben, társadalomban önmaga helyét kereső ember élményeiről. Már az első kötet sem a töretlen harmónia jegyében fogant. Az érzékelhető valóság területeit felváltotta a jövőbe vetett hit, a jogos kételkedésből csiholt tanulságkeresés izgalma. Az új kötetben már alig találunk sorokat, amelyek az egykori áradó ihlet szépségével, meghittségével zsongnának az olvasóban, mint például ez a korai, nevezetes versrészlet: „Anyámnak kontya van/ kerek.../ Csak akkor leszek kedvesed, ha kerek kontyod lesz neked;/ ha mint anyám: első jajomra/ gyógyírt találsz minden bajomra." Már a második kötetben erőteljesen érződik a költői látásmód változása. A zárt élményvilág kitágult, a valóság harmóniája, a harmónia élménye a költő személyes világából a jövőbe húzódott vissza. A valóság bonyolultságélménye a felszíni harmónia feladására késztette a költőt. Ügy tűnt, hogy nagy árat kell fizetnie szemléletének differenciálódásáéit: fel kell ad lia a művészi egyszerűség igényét. Nem ez történt, az egyszerűség mint költői alapelv továbbra is megmaradt, miközben közelebb került a jelen felelősségteljes művészi tükrözéséhez. Célkitűzését még a második kötetben így jelölte ki: „Fölemelni © tájat”. Tehetségét szülőföldjének, az embert és költészetet éltető tájeg/ségnek ajánlja fel. Nem lehet ezt a tájat ,,költőtermő”-nek nevezni. Itt született költője csak egy van: Kalász László. Akik erre kerültek, a sors változásai folytán, nem maradtak sokáig. A táj szerelmese így vall: „szívünk és nem a munka nehéz". Szavait a valóság igazolja: „Van elég idevalósi gondunk . . . éjszakánként zuhanva alszunk de álmunk könnyű messzeség." A harmadik verskötet hozott hírt az élménykörök átrendeződéséről. Erősödő felelősségtudattal beszél arról, hogy küldetését vállalva tartást, lendületet kell adni — az ő szavát idézve — a „nyugdíjas forradalomnak”. Tudja, hogy emberhez méltó és maradandó hatású csak a valódi meggyőzés lehet, nem a deklaratív ráhatás, nem az alattomosan átlátszó lelki kényszer, hanem a belátás, az őszinte hittel, elkötelezettséggel párosult józan emberi érvelés. Hisz abban, hogy a várva várt világ megvalósulhat. Széttekintve c tájon, töretlenül hiszi: az emberi igazságot tartós sérelem itt sem érheti. Tudja, hogy nem válhatnak valóra a tisztultabb viszonyok között, nagy tanulságok birtokában Ady szomorú szavai: „Ki magyar tájon nagy sorsra vágyik . . . Rokkanva ér el az éjszakáig”. A negyedik verskötetben felerősödtek a groteszk mozzanatok. Nemcsak a tapasztalás gazdagsága, hanem az idő múlásának sokasodó jelei is átszínezik verseit. Az elmúlás gondolata jelen volt n.it a harmadik kötetben is, sejtelmes, titokzatossággal, mint egy távoli, valóra váltható sejtés él tovább ez az erősödő motívum. Jellemző rá a kedvteli meditáció, csak lüktetőbb, szaggatottabb mint az eddigi verskötetekben. Néha higgadt ihlettípusok is fellelhetők, de már fanyarabb, keserűbb mondanivalót hordoznak. A tűnődés, emlékezés, szemlélődés nem váltja ki belőle a világértés csalfa mámorát, izzását. Képzeletjárása visszafogott, képbokrai jól megférnek a kitáguló tájban. A természeti képek túlsúlyban vannak: megszaporodtak a letisztult vizuális és auditív képek. A költő a láttatásnak és a zeneiségnek az egységére törekszik. A költői pályakezdés dalra hajló ihlettípusai mellett meghökkentő versszilánkokat találunk. Ilyen a kötetnyitó vers is: „Fejemet/ már/ nem/ oroszlántorokba/ dugom/ homokba/ fenekem/ az égnek/ félek." Mégis a hangulatszerű versek a legmegkapóbbak: „Hegyek/ egy darab eget/ emelnek a válluk felett/ ez az én hazám világom". A tájról szólnak a versek, az éltető forrásról, amelyhez ragaszkodik, amelynek vonzásától nem szabadulhat, akkor sem ha vágya fel, a messzeségek felé vonja: Csüng a hold; Csörlő szarka, E táj, Tél lelt. A mindennapi élet látványai beáradnak a versekbe. Van Itt ismert tó, és folyó is, amely északról csörgedezik alá folyton csituló ütemben, miután átnyargal a stószi ősfinyvesek közt, a Fábry- porta mellett, színét és átlátszó tisztaságát veszítve. Kacsa- és libacsapat úszkál vízén. Az egyszeri lávány régi emlékeket, dallam- és szövegfoszlányokat idéz, a költőt versírásra ihleti: Úszkálnak. A konkrét élethelyzet kitágul, jelentéssel telítődik, önmagán túlmutatva is őrzi azonban szoros kapcsolatát az élményforrással. A versszervező ihlet néha erősebb mint a tudatos költői egyensúlyteremtés. A kötet második részében található Az isten, Fák az égbe, Hát hol vannak, Táltosló, Szint vallók a szelekkel című versek jelzik 61 a gondolati és költői felívelés magas pontjait. Ezekben a versekben tollát a harmóniateremtés igénye vezeti. Nemcsak a tájnak, de a szelíd emberségnek, az eszmék tisztaságának is elkötelezettje. A „táltosfiú" szerepében így vall:
