Hevesi Szemle 4. (1976)
1976 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Pásztor Emil: Kazinczy Lajos az utókor emlékezetében
tett meg a második világháború végén Nyugat-Németorszáqig, ahonnan csak 19/4-ben érkezett haza. (Vö. Lukács István: Jegyzet egy Klapka-levélről. Vigília, 1975. 272—273. lap.) Jelenleg Lukács István esztergomi gimnáziumi tanár őrizetében van: az ő szívessége folytán másolhattam le az eredeti példányt. Az alábbiakban némi rövidítéssel közlöm (csupán utolsó részeiből hagyva ki néhány mondatot): „Tisztelt honfitárs! Mindenekelőtt bocsánatot kérek, hogy becses soraira csak ma felelhetek, irataim pedig nem lévén itt, hanem családomnál a külföldön, kérdéseire csak úgy válaszolhatok, ahogyan azt még fennmaradt emlékezőtehetségem engedi. Kazinczy Lajos, boldogult nagybátyia és egyike elfelejt- hetlen mártirainknak, már a szabadságharc előtt barátom és bajtársam volt, mert együtt szolgáltunk, ő a IX. huszárezrednél, én pedig a magyar testőrségnél, Bécsben. Sokszor találkoztunk társaságokban és az udvarnál is, míg az 1848-i események mindkettőnket haza nem hívtak. — Mindketten beléptünk a magyar honvédségbe, de mindegyikünk más harctéren működve, nem találkoztunk 1849. januárius végéig, amidőn őt mint alezredest (a) parancsnokságom alatt álló, Tokaj és környékén táborozó 1. hadtestbe beosztották. Ezen időtől kezdve együtt harcoltunk, ő mint hadosztá'y-, én mint hadtestparancsnok, Tokajtól kezdve egészen az áprilisi hadjárat végéig, Komárom várának hadseregünk által történt felszabadításáig. E dicső hadjárat alatt Kazinczy Lajos kitüntette magát, bátorsága és vezéri tehetségei által, a kápolnai, isaszegi, főleg a nagysarlói és komáromi döntő csatákban, aminek következtében, érdemei elismeréséül, a kormány őt kinevezte az újonnan felállított éjszakkeleti hadtest parancsnokává. Ö megfe'elt a benne helyzeti bizalomnak, és már július havában egy 12 ezer emberből álló tökéletesen felszerelt és igen jól organizált hadtesttel, elhagyván Mármaros és Szatmár vidékét, Bem segítségére Erdélybe siethetett. De Désre érkezve itt vette a hírt a világosi katasztrófáról és az egész erdélyi magyar seregnek felbomlására', összeköttetései mind el lévén vágva (...), szomo ú sorsa itt érte el. Hogy hadtestével hol tette le a fegyvert, azt én nem tudom. Múlt évi október havában Aradon lévén a mártírok emléke alkalmával, mindent elkövettem, hogy régi derék barátom és bajtársomnak sírját feltalálhassam, de siker nélkül... Hazafiúi rokonszenvvel és kiváló tisztelettel maradtam: Klapka György Budapest, 1891. június 4-én István Szálloda" ARAD VAROS POLGÁRMESTERE A TIZENNEGYEDIK VÉRTANÚRÓL A Görgey Artúrra! és Klapka Györggyel való levélváltás után a sátora'jaújhelyi Kazinczy Ferenc levélben Arad város polgármesteréhez, Salacz Gyulához is kérdést intézett a nagybátyja ügyében, Kazinczy Lajosnak ,,az aradi vértanúk szobrán való fel nem említése és mellőztetése iránt” is érdeklődve — amint ezt Kazinczy Bélának 1910- ben megjelent könyvéből tudjuk. Az aradi polgármester 1891. szeptember 22-én válaszolt neki. E levél lényegi tartalma — e „második Kazinczy Ferenc" öccsének, Gábornak későbbi közlése szerint — a következő: „...mindőn a 13-ak szobrának tervezetéről (Aradon) volt szó, ő (=Salacz polgármester) indítványozta, hogy 14 arckép érem alkalmaztassék a szobor talapzatán, s a 14-ik Kazinczy Lajosé legyen, ki azért, hogy nehány nappal később halt meg hazája szabadságáért, éppen olyan vértanúja volt a nemzetnek, mint a többi, Indítványa azonban (valószínűleg a 13-as számhoz kötött emlék miatt) nem fogadtatott el, s szabadságharcunk e rokonszenves tag'ának ifjú arca hiányzik azon szoborról, melyen valóban helye méltóan lett volna." (Kazinczy Béla I. m. 113. lap.) MIT IR A MAGYAR VÉRTANÚK KÖNYVE? 1905-ben Kacziány Géza, aki a szabadságharc idején még nem is élt, a magyar vértanúkról írt könyvében nagyon felü'etes és részben hamis képet ad Kazinczyról. „Görgey környezetéből — olvassuk nála — valamelyik gonosz lelkű főtiszt biztosító Kazinczyt, hogy a magyar seregben viselt rangjával léphet be az orosz seregbe, minek Kazinczy oly vakon hitt, hogy Sibóról (ahol a szabadság- harc bukása után a fegyvert letette) azonnal Arad felé sietett, s útközben a világosi gyásztérről jövő honvédtiszteknek, kik intették, hogy ne menjen Aradra, biztos nyugalommal válaszolta, hogy az ő rangja biztosítva van, csak jelentkeznie kell. Mikor aztán az oroszok vonaláig jött, ott elfogták s Haynaunak átadták.” (Kacziány Géza: Magyar vértanúk könyve. Bp., 1905. 110. lap.) Teljes képtelenség, amiről Kacziány ír! Kazinczy már csak azért sem siethetett — 1849. augusztus 25-e után — Aradra, mert ott nem oroszok, hanem osztrákok voltak. Egyébként pedig nem a saját jószántából ment oda, hanem — vitték, miután a cári hadsereg kiszolgáltatta Haynaunak. ARADTÓL GYULAHAZÁIG Az az ismerős „tót katona”, akit Kazinczy megkért a börtönében, hogy kivégzése esetén vegye gondjaiba az emléki atát, a vértanú szalmazsákjából megmentette ezt az utókornak. E katonának Rochom Pál volt a neve. Hogyan került — magyarországi, felvidéki legény létére — az osztrákok közé? Ügy, hogy 1849-ben nem akart beállni honvédnek, Galíciába szökött, ott azután besorozták az osztrákok. Rochom körülbelül 1853-ban szabadult a katonaságtól, akkor vitte el az emlékiratot Kazinczy Lajos Ifigénia nevű nővé-ének: a Szabolcs megyei Gyulaházán lakó Becske Lajosnénak. Az irat akkor már erősen elron- gyolódott állapotban vo't. Az egykori tót katona maga is ott maradt — mint külső cseléd — a Becske családnál élete végéig, s ott igen megbecsülték. (Adalékok Zemplén vármegye történetéhez. Tizenkettedik évf. 25. lap.) Kazinczy Lajos az aradvári fogságában 1849. szeptember első felétől kezdve október 24-éig írta ezt az emlékiratot. Amikor hozzáfogott, még nem gondo'ta, hogy Haynau halálos ítéletet fog kiszabatni a hadifogságba jutott honvéd tábornokokra, hiszen ők csak a hazájukat védték a külső ellenségekkel szemben. Emlékiratának bevezető része így szól: „Én, Kazinczy Lajos, születésemnél fogva egy régi magyar nemes családból származom. Minthogy engemet az utókor, amely nem esmerhet másképpen, mint ha az életleírásomat magam fogom e'készíteni, amint elkészítette azt az én dicső emlékű atyám, Ferenc is — ezennel elkezdem és leírom az életemet, amellyel azok az utódaim, akik az én szülőimtől származnak le, sohasem fogják magokat megszégyelleni azért, hogy én nekik atyjokfia vagyok vagy voltam. Tehát elkezdem az én szü'etésemtől, addig, amíg élek, és ameddig csak tudom folytatni. De minthogy az évekre és napokra egészen nem em'ékszem, tehát az idő leírását csak igen kevés helyen teszem papírra. Minthogy én, mint itten elfogott ember, csak annyit tehetek, hogy toliam, tintám és papírosom van, ennélfogva az időt arra fogom felhasználni, hogy ezeket itten leírjam; aztán arra módot találjak, hogy ez az irat az én rokonaim kezébe kerüljön, akik azután ezt őrizzék meg, és engemet bármi sors fog érni, ennek az alapján tanuljanak meg szeretni és tisztelni, mivel én mint katona sohasem tudtam olyan tettet elkövetni, amelyért magamat meggyaláztam volna. Aminélfogva én az Isten ítélete előtt igen biztosan, és jelenlegi bíróim előtt szintén igen biztosan és bátran a szemébe nézek annak a sorsnak, ami engemet érni fog. (Folytatjuk)
