Hevesi Szemle 4. (1976)
1976 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Lőkös István: Megyénk irodalmi kistükre iv.
LÖKÖS ISTVÁN: Megyénk irodalmi kistükre IV. NYELVÁPOLÁS ÉS HAGYOMÁNYŐRZÉS RttlMtUUmtlItMimillltlIIIIIIUIIIIIIIIIIIIIIIIHIIIIHMIMIHIII.. A XVIII. század első harmadának végén Bél Mátyás ilyennek látja a török alól nemrég felszabadult s lassan magára találó Egert: „A városfalakhoz hason'óan a városbeli házak is mindenütt az öegség, törő- döttség benyomását keltik .. Még most is nem egy ház külsején meglátszik a török korszak szennye, a kopottság és másfajta rongálódás emléke. A jobb állapotban lévő házak már a jelenlegi boldogabb idők jeleit viselik magukon.” Az általunk kiemelt utolsó mondat azt a meginduló pezsgést jelzi, amely az 1730- as évek táján Eger városát jellemezte, nemcsak a gazdasági élet vonatkozásában, de a szellemi életet illetően is. Az építészet révén a barokk művészet tendenciái é;vényesülnek, a „jogi iskola”, majd az egri kórház megszervezése nyomán a világi tudományok művelésének lehetősége teremtődik meg, aztán — már a század derekán — Barkóczy Ferenc püspök mecénás hajlandósága az irodalmi élet számára is kedvező terepet teremt. Egerhez s a megyéhez inkább csak laza szálakkal kötődő irodalmi élet ez, nem a város területén alkotó írók, költők működése értendő mindig alatta, de a várost, sőt a megyét is mindenképp fémjelző, bizonyos szempontból országos érdekű irodalmi élet. Bitskey István írta meg történetét nemrég a felvilágosodás kori irodalmunk történetével kapcsolatos legújabb kutatási eredményeket összegező tanulmánykötetben. (Irodalom és felvilágosodás. Bp. 1974.) Adatok sokaságával bizonyítható megállapítása: „1772 előtt aligha találunk irodalomtörténetünkben olyan mecénást, akinek anyanyelvi programjáról a kortársak és a közvetlen utókor munkáiban több szó esne, mint a Bai kóczyéról. Költők, írók, fordítók és kiadók, versek és könyvkiadások emlékeznek meg az egri püspök nyelvápoló tevékenységéről, s ez a felvilágosodott nyelvi program előlegezőinek sorába emeli az egri főpapot.” Az 1772 előtti mindennemű magyar nye'vápoló tevékenység valójában Bessenyei fellépéséhez készíti elő a terepet, így a Barkóczyé is, s így, ezáltal lesz országos érdekű annak a néhány írónak az összefogása, akiket Barkóczy maga biztatott az irodalom művelésére. Orczy Lőrinc, Fejér Antal, Dévay András személyéről van szó elsősorban, kiknek szépírósága nem a fe'világosodás irodalmának élvonalába kívánkozó ugyan, de a másodvonalbeliek között valamennyinek rangja lehet. Fejér Antal például a felvilágosodás ko i magyar nyelvű széppróza fejlesztésén fáradozott, amikor lefordította magyarra oz akkoriban oly divatos Argenis c. Barclay-re- gényt, amely — eredeti változatában — Dugonics András Etelkájára is hatott, s amely a maga idejében .,az uralkodói erények fejtegetése révén aratott sikert...” (Wéber Antal) Fejér Antal és Barkóczy kapcsolatára vet fényt az a vers, amelyet 1761-ben írt — A Mátrahegyei között mulatozó Nimfáknak Éneke, mellyet a herceg Barkóczy Ferenc ... prímásnak mondának volt a címe — s benne Barkóczy irodalompártoló szerepét hangsúlyozza: Vajki nagyra tarttyák, hogy nyelvünk Szereted, Régi magyar írást öszve keresteted, Áztat új formában ismét kiereszted, Nevit a szerzőnek elibe téteted. Fejér egyébként Haller Sámuel tábornok udvari ügyésze volt, s nyilván ennek révén került kapcsolatba Barkóczyval is, lévén a tábornok s a püspök igen jó barátok. Fe'ér Arge- nis-fordítása is Egerben je'ent meg, igaz csak halála után, özvegye nyomatta ki 1792-ben. Más tárgyú versei ől is tudunk, ami alighanem megint csak Barkóczy biztatása nyomán íródhatott, ha nem is közvetlenül, de közvetve. A füredi savanyú víznek hasznárul s A Balaton tihanyi echó- nak eleven zengése c. versek a dunántúli táj ihlet'e XVIII. századi költemények sorában is említésre méltóak. Fejér Antalnál is, de még inkább Déva-/ Andrásnál (ő Heves megyei alispán volt) fontosabb személyisége e t iásznak Orczy Lőrinc, a későbbi magyar nemesi ellenállás mozgalmának vezető egyénisége s költője. Szempon unkból kétszeresen is fontos személyiség: egyfelől Barkóczy körének legtehetségesebb tag:a, másfelől pedig megyénk irodalmi múltját többoldalúan reprezentáló költő. Orczy 1718-ban szü'etett Tarnaör- sön, tehát születési helye is megyénk- hez köti. Az ország egyik legvagyonosabb földesura volt, aki előbb mint katona jeleskedett s szerzett hírnevet magának: részt vett az örökösödési és a hétéves háborúban, 1756- ban egész lovasez edet vitt a hadseregbe — saját köl'ségén. Később volt főispán is. Abaúj megyében s húszesztendős főispánsága alatt sokat tett megyéje haladásáért, a folyószabályozás ügyét szorgalmazta, támogatta. II. József uralkodása Idején lett a nemesi mozgalom tekintélyes alakja s a mozgalom tagjait egy csoporttá olvasztó írók gyülekezetének is vezető személyisége. Irodalompártoló szenvedélyét példázza, hogy tarnaörsi kas'élyában, de pesti palotájában is gyakran látja vendégül íróbarátait. S az is tudott, hogy a fiatal Batsányi Jánost is ő vette szárnyai alá. Széles körű levelezést folytatott, szinte az ország valamennyi írójával volt kapcsolata, írói jelentőségé e valló tény, hogy 1789-ben bekövetkezett halálakor a kortársak versek sokaságával siratták el. Orczy — bár híve a felvilágosodásnak — mégis elsősorban a nemesi szemlélet kifejezését vállaló költő. Osztálya életformáját idealizálja, szemben a romlott város eszményeivel, mely szerinte az erkölcsi hanyatlás egyik legveszedelmesebb forrósa. Intelmeit, feddéseit elsősorban az ifjúságnak szánja (Egy ifjúhoz...) s e feddés lényegét így fogalmazza meg: káros az erkölcs e az az ifjú, „aki a városi lakást falusinál inkább szereti.” Városellenessége nem csupán a pat iarchális nemesi életforma dicséretével jár együtt, a falusi világ idealizálásáig is eljut — megteremtve ezzel a népiesség idilli változatát is. Több verse is foglalkozik a parasztélettel, de természetszerű, Orczy nemesi szemléletéből fakad, hogy a paraszti élet árnyoldalait nem látja, csupán az idillit. Még akkor is, ha tisztában van a parasztnép, a jobbágyság mindennapi munkájának fontosságával, nehézségeivel, ahogy azt alábbi sorai is tanúsítják: Te kapád, te ásód, te baltád, gereblyéd, Lemez vasad, villád, ostorod, és ekéd. Szebben fénylik nálam, mint arany bárányka, Arany kulcs, csillagok, korona s pántlika. Népszemléletének egésze mégis oz idill jegyében fogant, aminek legbeszédesebb példája A bugaci csárdának tisztelete c. verse. Miként több költeményben, itt is „megelégedettségre bizta‘ja a népet”, mondván, hogy a szerencse nem a parasztságnak, hanem az uraknak juttatta „a legnehezebb bilincset”. Orczy a népélet momentumainak leírásával remekel versében — valós képet rajzolva a magyar pusztán élő ember életformájáról, környezetéről: Csikósok oltárja, juhász kápolnája, Betyárok barlangja, ringyóknak tanyája. Bolhák, egereknek, békák palotája. Dongó, légy, darázsok, szúnyogok bárkájul Ki tett téged ide világnak csúfjára? Négy rongyos fal, kémény, egy csikorgó ajtó, Bogárhátú fedél nyitva, mint akasztó.
