Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 1. szám - HAGYATÉK - Szőke Lajos: Iván Bukovcan emlékére

„M'előtt a kakas megszólal"-nak (Kym kohut nezaspieva, 1969.) a témája Bukovcant már régóta foglalkoztatta. Már 1947. évben megírta a forgatókönyvet, ha más címmel is. Elképzelése azonban akkor még nem realizálódhatott, ugyanúgy, mint ahogy Ludo Zobeké sem, aki előtte, 1946 ban a legjobb filmötlet nyertesei között volt, ugyanezzel a témával. (A tíz túsz) Sőt 1958-ban Jón Minác forgatókönyve alapján A. Lettrich és j. Medved filmet készített: „12 órakor” (V dvanastej hodine) címmel szintén erről a témáról. Mindez arról tanúskodik, hogy a téma nem új, sőt világirodalmi méreteket tek'ntve népszerű. Az esemény röviddel a Szlovák Nemzeti Felkelés elnyomása után játszódik, minden bizonnyal Besztercebányán, a szerző szülővárosában. Tíz embert zárnak be egy pincébe, akiket a kijárási tilalom megszegése miatt hoztak ide. Az első jelenetekben elég lassan mutatja be a dramatikai problémát, s a szereplők energiájukat nagyrészt abban merítik ki, hogy börtönbe kerülésük igazi okát találgatják, így nem tudnak egységes drámai kollektívává formálódni, izoláltak maradnak. Változás csak a hatodik jelenetben történik, amikor megjelenik Fisch!, a szlovák német és tudtukra adja valóságos helyzetüket. Rádöbbennek, hogy jelenlegi állapotukból nincs kiút, túszok, akiknek reggel halállal kell bűnhődni egy leszúrt német katona életéért. Az eddigi reflexív jellegű párbeszédnek inkább volt epikus, leíró színezete, ettől kezdve azonban minden megváltozott. Ez a drámai feszültség csak mégjobban fokozódott, amikor Fischl közölte a német városparancsnok utolsó „kedvezőbb” feltételét. Reggel csak egy hal meg, de azt nekik kell kiválasztani. Ez a szituác'ó maga hozza a dramatizmust, nem a cselekményekből fejlődött ki. Elindul a dramatikai összefonódottság, a fokozatos két csoportra válás, a becsület és lelkiismeret védői szembekerülnek a jú- dásokkal. Az első reakció még nem mutatja meg teljesen a jellemek igazi harcát. A halál, a tulajdon létezés veszélyeztetésének érzése először zavaros reakciókat vált ki. A „Struccok estélyé”-ben is ez történt, hogy egy csoportnak kellett reagáln'a a valóság egy szituációjára. Ott viszont bátran elmondhatták múltbeli saját hibájukat, nem volt ok az elpalásto- lásra, most viszont, a halálfélelem készített vizsgát számukra.

Az életösztön, a morális érzés, az akaraterő hc-rca ez. Tulák, a Felkelés volt tisztje mondja a darabban: „Az embernek sok választási lehetősége nincs ... Egy azonban mindig van: hogy ember maradjon.” Ügy látszik azonban, hogy ezt az erkölcsi posztúlátumot teljesíteni a legnehezebb. Olyan kr'tikus helyzetben, amikor minden hatalom az ember ellen fordul, amikor saját élete

és emberi méltósága között kell választani, az ember nem tud hőssé válni. Bárhogy is válasszon az ember — mondja Bukovcan — mindig maga ellen választ. Ennyire fokozott drámai helyzet óriási változásokat tud véghezvinni a már statikusnak vélt jellemekben. Uhrik, a kisvárosi borbély, akit eddigi élete alapján (legfeljebb önzőnek, tailpnyalónak lehetett titulálni, teljesen kivetkőzik emberi mivoltából. Bukovcan nagyszerűen mutatja be azt a három fejlődési stádiumot, anrn keresztül Uhrik eljut az öngyilkosságig, vagy ahogy ő érzi, az önfeláldozásig. Annál kevésbé motivált viszont az a [>jD 'zd )|uqn uadde jjsiuu ÁBol] 7us} megöli Tulákot, miért nem például Sustek, akire kijelentései alapján jobban gyanít a néző. A gyilkosság után Uhrik nem bírja ki saját lelkiismerete nyomását, ami a többiek, főleg a kissé patetikus moralista Törnek vádjai alatt a végsőkig feszül. Maga is kínozza saját magát, rádöbbenve, hogy magát és a többieket is csak úgy mentheti meg, ha a halált választja. Kár, hogy Bukovcan a dráma végén a figyelmet a kevésbé megvilágított Tulákra fordítja és így a drámai következtetés elhomályosul. Nehezen boldogult Bukovcan a színpadtechnikai problémákkal. A tíz szereplő ugyanis mindvégig a színpadon maradt, jóllehet csak a fele kapott komolyabb részt a darabban. Fischlnek, a szlovák német alakjának, a megvalósítása is elég problematikus. A sok jói megrajzolt alak mellett, főleg a nőszereplők viselkedése, beszéde erőltetett, nem meggyőző. A címben rejlő bibliai parafrázissal Bukovcan nem anny'ra a júdási árulásra, mint a megtagadásra, az emberi méltóság elvesztésére utalt. Hősei, bár nem hősök, hanem félő, sőt gyáva emberek, mégis szimpátiát keltenek a nézőben azért, mert reális alakok, az élet figurái ők, olyanok mint maguk a nézők.

A trilógia utolsó, de leggyengébb darabja az „Ózd a farkast” (Zazen vlka, 1970) A cím részlet abból a dalocskából, aimit karácsonykor szoktak énekelni „ ... zazen vlka cd salasu nech sa ovce dobre pasu"

A főhős, a három barát közül a legidősebb nagyon szerette ezt a dalt. Választ próbál adni a saját magának feltett kérdésre: ki is tulajdonképpen az a farkas? hol rejtőzik? talán saját magában? vagy másokban? A pszichológiai családi dráma 1944-ben a cseh határszélen játszódik. Bukovcan itt szembeállítja az egyszerű ember boldogságát, az élet harmóniáját a kegyetlen valósággal, amely félelmet, gyűlöletet kelt az emberben. Két pólus kerül szembe, a Mátkáé, aki csak tévelygő fia visszatérésében hisz és Tonóé, az idősebb Fűé, akit a múlt szenvedései már beteges érzelművé tettek. Matka és Ján, túlzottan naivak ahhoz, hogy segíteni tudnának az elvakult, tragikus pusztulás felé tartó Tonón. Talán Betka, a lány a maga megfontoltságával volna alkalmas erre, de neki csak epizodikus szerep jutott a darabban.

Eléggé egzotikusnak tűnik Bukovcan két darabja, amit Latin-Amerikáról írt. 1963-ban fél évet töltött tanulmányúton Kubában, ahol még frissek voltak Batista diktátor kegyetlenségei. Volt clkalma megismerkedni a közép- és dél-amerikai országok elmaradottságával. Nagy társadalmi témát konkrét emberi sorsokon keresztül mutatott be. „A karnevál első napja” (Prvy den’ karnevalu) című drámájában.

Négytagú forradalmár csoport és a generális-diktátor összeütközése adja a dráma konfliktusát. Bukovcan tudományos világnézettel írt, tudta, hogy minden társadalmi változás elkerülhetetlenül a szocializmus felé visz. A forradalmárok a kibírhatatlan elnyomásból merénylettel próbáltak szabadulni, am:t viszont lelepleztek. Manuel börtönbe került, kemény tusát kellett megvívnia lelkiismeretével, életösztönével. Ö tudott hős lenni, mert nem tudta mindazt elárulni, amiért egész életén keresztül küzdött. A dél-amerikai tömegek tudatlanságára, szervezetlenségére utalt Bukovcan a szimbolikus karneváli menet mit sem sejtő höm- pölygésével.

A cselekméry Észak-Amer'kába tevődik át a „Lu!gi szíve” (Luigiho srdoe) című groteszk drámájában. Luigi, az olasz származású gengszter börtönbe keiül. Hogy időt nyerjen, három kérvényezőnek is eladja a szívét. Csak az a kérdés, hogy egy élő ember szívéért mennyit adjanak. Mikor látja, hogy szinte mindent megkaphat érte, ami a földi javakat illet', rádöbben az ilyen morálra épült élet értelmetlenségére.

„ ... hát ezer a világon lenni kell valaminek, amit nem lehet megvenni, nem lehet eladni!” — kiált fel.

Magára ébredése azonban már késői reagáló: volt a társadalmi torzulásokra. Tragikusan pusztul el, meglincselMc. Hová vezethet a pénz mágikus ereje? — kérdezi Bukovcan. Talán Észak-Amerikában okozta az emberek közötti viszony eltorzulását, a társadalmi deformációkat? A jólét, a csábító, de néha még elérhetetlen áruk nem jelentenek nálunk is ilyen veszélyt?

1974-ben írta egyik legjobban sikerült darabját, c „Behavazott fenyő”-! (Sneh nad limbou). Témája a háború, a Szlovák Nemzeti Felkelés. 1944 őszén tízezrek menekültek a hegyekbe, hogy utolsó erejükkel is szembeszálljanr k a betolakodókkal. Köztük volt Simon, az erdőmunkás és Minő a diák, a sok ezer szlovák partizán kettő megszemélyesítője.

Német katonát ejtettek foglyul, és a hozzá való viszony a dráma konfliktusának fő forrása. Megindul az