Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 1. szám - HAGYATÉK - Szőke Lajos: Iván Bukovcan emlékére

kovcan a színdarabjá t szándékosan olyan elvek szerint építette fel, olyan metódus szerint dolgozott, amely szem előtt tartotta a néző pillanatnyi reakcióját. A mély tartalmi mondanivalón kívül csattanó ékekkel, elevenbe vágó szat'rikus epizódokkal, stilizált nyelvezettel apró kis sikerek egész sorát építette ki a darabon belül. 1954-ben a személyi kultusz, a sematizmus korszakában a „Nyersfa” vidámságával, könnyedségével új színt vitt a monotonságba. Bár a konfliktus eléggé átlátszó: a megharagudott goralok nem tűrik, hogy a falubeli lányoknak zempléni legények udvaroljanak. Érződik a konfliktus megoldásában, hogy Bu- kovcan sem tudott, vagy nem ;s lehetett megszabadulni a kor diktálta modellektől. Minden mélyebb motiváció nélkül könnyen észrevehető erőltetettséggel vezeti hőseit a kibéküléshez. Ennek a megoldásnak azonban olyan a kicsengése, mintha abban a társadalmi rendszerben már ilyen ellentétek nem létezhetnek, és ez a társadalmi fejlődés következtében, úgyis magától megoldódik. Eltekintve ettől a h'bás vonalvezetéstől, a darab reális képet tudott festeni az egyszerű szlovák emberről, a maga hétköznapi valóságában. Mindezt nem bonyolult eszközökkel, a szlovák folklór elemeit is felhasználva érte el.

Nevetséges, olykor k'csinyes dolgokról van benne szó, de mindez hozzátartozik a valósáqos élethez éppúgy, mint a komolyobb oldal, ami szintén helyet kap a darabban. Nagy visszhangot keltett másik színpadi feldolgozása, a „Diablova nevesta” (Az ördög menyasszonya 1957.) is. Ügy tűnt, mintha annyi, kissé kiagyalt kísérlet után megtalálta volna azt a légkört, történést, amelybe belezsúfolhatta minden mondanivalóját az 1950-es évek legk'áltóbb ellentmondásairól. A legaktuálisabb problémákat a XVIII. századi Trnavába vetíti vissza, ahol a keretet az utolsó boszorkány halálra ítélése és elégetése adja. M'nden csupa jelkép és példázat ebben a tömör és jól tagolt történetben, minden a jó és a rossz, az erőszak és c gyengeség, az önzés és az irgalom örökös ellentétét visszhangozza. Nem volt szükség műmegoldásra, s íqy megszabadulva m'nden gátlástól, szabadon mondhatott ítéletet a hatalommal való visszaélőkről, a hamis vádaskodásokról. Mindezek az ítéletek azonban sokat veszítettek é'ükből, fontosságukból, me&t a vígjátékkeret atmoszférája lehetetlenné tette az igazán erős effektus elérését. Kompoz ciós szempontból sem sikerült maradéktalanul kihasználnia a téma adta lehetőségeket. Egész képsorokat sehogyan sem tud egy, a drámaírás szabályai szerint egységes egészl nyújtó jelenetté fűzni.

E tekintetben „Az elveszett útlevél” (Hladan e v oblakoch 1960.) című drámájában sem tudott előbbre

lépni, vaqy legalábbis nem sikerült egy tökéletesebb drámai kifejezést elérni.

A Lomnici-csúcson tíz, a véletlen által összekerült, eddig ismeretlen ember kénytelen a vihar miatt 12 órát együtt tölteni. A lanovka nem működik, körülöttük csupasz sziklák, dühöng a vihar, semmi esély a qyors szabadulásra. A tíz turista közül az eav'knek, az amerikai szlováknak eltűnik az útlevele, tele csekkel. Csak valaki közülük vehette el. Ez a szituáció indítja el az inkvizíciós folyamatot, amelyben egyenként lepleződnek le ösztöneik, kisoolgári szenvedélyeik, kísértéseik. Mindez újra könnyed, mosolyt fakasztó dialógusokban történik, ahol Bukovcan joggal érzi magát mesternek. A képek hézaqtalan egybeillesztése azonban nem kristályosul folyamatos, fokozatos valódi bonyodalommá, azt az érzést keltve, mintha egy sok oldalon megírt epizód lenne. Természetesen ennek a darabnak Bukovcan írói pályájában nem lehet olyan fontosságot tulajdonítani, mint későbbi, elevenebbre taointő, megavőzőbb elemzést adó művei. Bár eddig említett valameny- nyi darabiát játszották színházban vagy televíz'óban, Bukovcan mégsem tartozott a szlovák irodalom legnevesebb színházi szerzői közé. Trilógiája megjelenése után azonban méltán tartották az egyik leanaavobb szlovák drámaírónak Mindeqyikben — és ez az ami a tartalmilaa egymástól messze álló három művét ösz- szefoqja — a társadalom és az ember bonyolult viszonyát elemzi. Az ő hivatása nemcsak az, hogy a bemutatott társadalmi anomáliákat elemezze, hanem annak a feltárása is, hogy ez m'lyen bonyodalmakat és ellentmondósoka? vált ki az emberi természetben. Mint egy a szenvedő alanyok közül, de egyúttal, mint kritikus szatíraíró rajzolja meg az ötvenes éveket a „Struccok estélye" (Pstrosi vecierok 1968.) című tragédiáiéban. Eqyálta'án nem igyekszik szépíteni, vagy elkenni a problémákat, ellenkezőleg, éleslátóan mutat rá, hoay a társadalmi torzítások az emberek közti v'szonyt rontották meg, ami aztán az egész társadalom hamis beállítottságához vezetett. Bár sok krit:kus ebben az időben azt állította, hoay a személvi kultusz érájával foglalkozó művek sikere — ha eayáltalán volt ilyen —, nem lesz tartós. Véleményük szerint minél jobban távolodik el a társadalom attól az időtől, annál inkább veszít a mű eszmei modernségéből, elavul, érdektelenné vál'k a néző számára. Bukovcan tudott ezekről a baljós előítéletekről, mégse tett le elhatározásáról. A közvetlen indítást a hatvanas években Csehszlovákiában lejátszódó, a szocialista társadalmat tisztító folyamatok adták. Ebben a darabban a fő társadalmi pszxhológiai motívum a félelem, a kor közbetegsége, és ennek deformáló hatása az emberek

tetteire. A Vili. B. osztály 25 éves érettségi találkozója jó alkalom o középkorú nemzedék dialógusok segítségével történő bemutatására. Sumechez, a diszkriminált, de becsületes, bár politikailag naiv latin tanárhoz való viszonyuk adja meg mindenki jellemét. Sumec számukra szimbólum, fiatalkori eszméik meg- testesedése, erkölcsi nívó, amihez saját süllyedésüket mérik. Az ellentét, a drámai konfliktus a szereplők között csak közvetve, Sumechez való viszonyukon keresztül érződik, ezért nem sikerült egységes drámai kapcsolatot létrehozni. Emellett az egységet jelentő keret, az osztály is szétesik egyénekre, amelyek különböző szempontokat képviselnek, de a nézőnek naavon nehéz azonosítani, hogy ki milyen felfogás kéoviselője. A szin'e anonimitás ködéből csak igen ritkán bukkan fel egy-egy határozottabb alak. Nem tudja viszont teljesen függetlenül a kor negatív hatásától a nézőpontok egész válto- zatossáqót k'n'akítani. Retrospektív személyes példák sorakoznak egymás mellé, egész moza:ksort hozva létre anélkül, hoay variá'ódnának, olykor szinte eqymást ismétlik meg. Csak a darab második részében kezdenek polarizálódni a figurák, Markov és Serifov képezve a szemben álló csoportok központi alakját. Ettől eltekintve Bukovcan nagyon jól látta meg, hogy a személyi kultusz hibá nak okozói tulaidonkéooen ők maguk is, a VIII. B. egykori tanulói, akik a nehezebb körülmények, feltételek között gyáváknak bizonyultak, inkább visszahúzódtak az igazságért folyó harctól. A mostani önvallomások, úgy tűnik a gyónás t'sztító erejével hatnak rájuk, de jobban belegondolva bizony észrevesz k, hoqy most, a már megváltozott körülmények között sem sokat változott egyéni magatartásuk. Nem minden rehabilitálódott, sok maradi vissza bennük magukban, amelyektől megszabadulni számukra tulajdonképpen eddigi eszméik átértékelését jelenti. Ez az átnevelődési folyamat pedig nem fog könnyen és gyorsan menni. Sumec felfogása szerint Bukovcan mindenki feladatának önmaga előtti felelősséggel tartozást követel, elítéli a felelősség alól való kibújást, a vi- láq humanizáxójára szólít fel. Egész diszkurzív formát választott darabja nyelvéül, ami ugyan publiciszt'kai egyességet kölcsönzött neki, azonban megvoltak a maga határai is. A szüzsé fe'éoítésénél nem mindig lehetett dialógusokkal operálni, a szereplők olykor kifogytak a témából s ekkor volt kénytelen humorhoz folyamodni, ami itt ráadásul elég fanyarul sült el. Bukovcan vitathatatlan érdeme azonban, hogy a darab aktuális jelentését általános emberivé tudta szélesíteni, hol színpadi szimbólumokkal, hol a beszéd stilizálásával.

A trilógia központi darabjának, a