Hevesi Szemle 4. (1976)
1976 / 4. szám - KÖNYVESPOLC
MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE 1918— 1919 1919— 1945 Egy negyedszázadról és közel két évről mintegy ezerkétszáz oldalon írni, már önmagában is lenyűgöző vállalkozás. Magyar- ország történetének legújabb monográfi- kus feldolgozása ugyanis ilyen terjedelemben tárgyalja hazánk legújabb kori történetének egyik szakaszát. A tíz kötetre tervezett szintézis első köteteként napvilágot látott munka a sorozat nyolcadik tagja lesz. Nem lenne egyszerű dolog, s talán hasznos sem, ha e nyolcadik kötet elért eredményeit, a közelítés szempontjait, gyors kapkodással beleszorítanánk e recenzió szűkre szabott keretébe. Járhatóbb útnak ígérkezik ha a szűk szinopszis helyett inkább olyan kérdések felé irányítjuk a figyelmet, amelyek jobban felvillantják a kötet új eredményeit, s egyben jelzik történetírásunk korszakkal kapcsolatos újabb eredményeit is. Még a hatvanas évek elején, a Molnár Erik által szerkesztett kétkötetes Magyar- ország-történet alkalmával merült fel az a gondolat: megérett az idő arra is, hogy egy igazán nagyszabású program keretében kíséreljék meg feldolgozni hazánk történetét. A már említett kétkötetes munka műhelyvitáin olyan tisztázatlan, kellőképpen meg nem válaszolt történeti, társadalmi problémák is felmerültek, amelyeket az akkor éppen folyó munka keretei között már nem lehetett megoldani. Hogy csak néhány példát említsek: éppen kibontakozóban volt az a vita, amely a nacionalizmus újszerű jelentkezési formáit kísérelte meg leírni és értelmezni, s a nemzetközi kutatásokkal csaknem párhuzamosan, ekkor kezdett fellendülni a hazai fasizmus-kutatás is, mely áttételesen természetesen érintette a két háború közötti társadalmi-gazdasági rendszerünk alaposabb vizsgálatának az előtérbe kerülését is. S harmadsorban, ekkor in- dúltak meg olyan eszmetörténeti, politikaideológia történeti kutatások, melyek a megelőző időszakban mostoha területét képezték a magyar történetírásnak. 1945 óta volt a magyar történetírásnak egy olyan jellemzője is, amely a szellemtörténeti tradíciókon okulva, hibásan ugyan, de félt mindennemű eszmetörténeti elemzéstől, nehogy abba a hibába essék, mint polgári elődje, hogy ti. társadalmi, történelmi folyamatok okszerű vizsgálatánál szellemi okokat tüntessen fel meghatározó tényezőnek, liven előzmények után, mondhatni kedvező tudományos légkörben kezdődtek meg e nagyarányú szintézis munkálatai, s ennek első terméke az idei könyvnapra napvilágot látott nyolcadik kötet. A kötet első tematikai egysége a polgári demokratikus forradalom és a proletárforradalom feldolgozását tartalmazza. S mivel a XIX., XX. század európai történetének egyik legfőbb jellemzője abban áll: nincsenek egymástól elszigetelt nemzeti történetek, a nemzeti fejlődés belső meghatározottsága mellett számottevő tényezőként a nemzetközi konstelláció is hatékonyan közre játszik a társadalmi folyamatok mikénti alakulásában, a szerzők így széleskörű elemzéssel vázolják fel 1918, 1919 forradalmait. Az alapos gazdaság-, és társadalomtörténeti argumentációval dokumentált fejezetek jól érzékeltetik azt, hogy az őszirózsás forradalom győzelme a korabeli belső gazdasági helyzetet és a belső osztály-erőviszonyokat tekintve, szinte elkerülhetetlen volt. Nemcsak a háborús vereségből kilábalni nem tudó monarchiát érte ezzel halálos csapás, hiszen azt megkapta a nemzetiségi mozgalmak államiságot teremtő nacionalista törekvésétől is, hanem az is bebizonyosodott: a súlyos gazdasági válságban és szociális forrongásban élő Habsburg birodalomban csak forradalmi eszközökkel orvosló politikának van létjogosultsága. A polgári demokratikus forradalom politikai irányzatai azonban tévesen mérték fel a helyzetet. A belső problémák megoldása helyett antant-kívánalmakat igyekeztek kielégíteni, remélve azt, hogy azok a belső forradalmi erjedés elfojtásának kárpótlására biztosítják a történelmi magyar állam integritását. A vértelenül győző proletárdiktatúra azonban minden kétséget kizáróan bizonyította: a magyar társadalomban olyan erőviszonyok kristályosodtak ki, amelyek egy következetesen végigvitt forradalomhoz is elégséges erőt szolgáltatnak. * A két háború közötti ellenforradalmi éra jellegének megítélésénél a történetírásnak többféle szempontot kell érvényesíteni. Mindenek előtt szem előtt kell tartani azt, hogy a szóban forgó időszak alatt a polgári világ permanens krízise figyelhető meg. A polgári világnak ez a krízise érintette nemcsak a háborúból vesztesen kikerülő államokat, bár ott súlyosabb örökséget hagyott, hanem a győztes országokat is. A gazdaság ideiglenes talpra állítása, új, a megelőzőnél hatékonyabb gazdaságpolitika alkalmazását követelte meg. Az államnak mint sajátos intézménynek a beavatkozása a gazdasági életbe, jórészt ennek az időszaknak a terméke. Magyarország számára azonban a háború után nemcsak a szétzilált gazdaság életre keltése jelentett szinte megoldatlan gondot, hanem az is, hogy a Habsburg monarchiából kiszakadva igen jelentékeny strukturális változás Is bekövetkezett. Az ellenforradalmi korszak első éveiben hatalomra jutó nagybirtokos—nagytőkés csoportnak a huszas^ évek közepére sikerült ugyan egy felemás tartalmú, átmenetileg rövid idejű konszolidációt végrehajtani, az ország gazdasági életét azonban továbbra is az egyoldalú agrárszerkezet és gyengén fejlett nagyipar jellemezte. Történetírásunk utolsó évtizedbeli kutatásai alapos megvilágításba helyezték a két világháború közötti társadalom szerkezetének jellemző vonásait is. Van ennek a társadalmi struktúrának egy sajátos ambivalens jellege. Jól megfér egymás mellett a feudális tradíciókat még mindig erősen ápoló nagybirtok, s a gazdasági téren mind nagyobb hatalommal bíró finánctőkés, nagypolgári csoport. Ugyanakkor a politikai élet rezdüléseit még mindig a nagybirtok érdekei uralják. Másik jellemzője ennek a társadalomképnek a középosztályprobléma, ami szinte kizárólagos tükörképe a felemásan megfutott magyar polgári átalakulásnak. A társadalmi tagozódásnak ez a merev hierarhikus rendszere nem ismeri az egyes rétegek közötti mobilitást, a ,,felüllevők" szükszámú gyarapodása mellett az alsóbb társadalmi rétegek rohamos szaporodása figyelhető meg. A proletár rétegek „tizenkiíences bűneikért" pedig társadalmon kívüliséget élveztek. Az ellenforadalmi kurzus vezető politikai irányzatai főleg a húszas évek elején gondosan ügyeltek arra, hogy a rendszert szalonképessé tegyék a nyugati polgári demokráciák előtt. Szükségük volt erre kü I-, és belpolitikai szempontból egyaránt. Egyrészt ez után óhajtottak nagyobb külföldi kölcsönöket felvenni, másrészt a 18/19-es forradalmi eseményekkel közömbösen viseltetett tömegekre kívántak nagyobb befolyást szerezni. Az ellenforradalmi rendszer alapvető ideológiai tételének megtett ,,keresztény nemzeti gondolat" eszmei tartópilléreit ugyanakkor olyan gondolatok képezték, amelyeken szélsőséges nacionalista alapon ötvöződött egybe a faji gondolat az irredentizmussal. A keresztény agrárius eszmekor pedig erős antiszemita töltést kapott. Ilyen eszmei-ideológiai tájékozódási pontok alapján a rendszer külpolitikai tájékozódása nem is irányulhatott más felé, mint a fasiszta Németország irányába. Ez a politikai szűklátókörűség ahhoz vezetett, hogy végzetesen egysíkúvá vált az ország külpolitikai lavírozó képessége és a nemzet belesodródott egy számára csak katasztrófát hozható háborúba. Valószínű, annak a történetírásnak a legnehezebb a feladata, amelyik olyan embereknek is beszél, akik részesei voltak az ábrázolt korszaknak. Elsősorban azért, mert egyéni életük mikénti alakulásához keresnek benne magyarázatot. A történelem azonban ilyen személyre-bontottan nehezen igazol. A történetírásnak azonban igazolni kell. Oknyomozó jellegénél fogva magyarázatot kell találnia arra is, hogy két világháború közötti történelmünk minden realitást nélkülöző mozzanatai hogyan nehezedtek a nemzetre. Egy végzetekig tartó fantom-kergetésről volt szó, ahol minden politikai lépésnek egyetlen célja volt: a trianoni revízió jogosságá-nak a napirenden tartása. A nyolcadik kötetben festett történelmi tabló tárgyilagosan, biztos arányérzékkel, hű és meggyőző képet mutat nemzeti történelmünknek erről a szakaszáról. Kicsit arra is ösztönözve, jobban ismerjük meg önmagunkat, s történelmünk sokszor nehezen értelmezhető összefüggéseihez, talán a legilletékesebbtől, a történetírástól kérjünk útbaigazító magyarázatot. Szőke Domonkos FODOR ISTVÁN VERECKE HIRES ÚTJÁN... Az eredettudat minden népnek féltve őrzött kincse. A legkevésbé sem mindegy tehát, hogy azt milyen művek, hogyan és milyen elemekkel gyarapítják, és különösen nem, ha a kérdéses mű olyan nagy nyilvánosságot biztosító fórumon lép színre, mint a Heckenast Gusztáv szerkesztette Magyar História sorozat, melynek egyes darabjai — mint arról a szerkesztő nyilatkozott — az érettségizettekhez és az általános iskolát végzettekhez, vagyis a közön- séq legszélesebb rétegéhez kívánnak szólni. Érthető tehát a felfokozott érdeklődés, mellyel Fodor István munkáját, mely ■— mint a szerző írja — főképp az ,,ásó tudománya", tehát a régészet eredményeire támaszkodva foglalja össze a magyar nép származására és legrégibb történetére vonatkozó tudnivalókat, olvasni, illetve tanulmányozni kezdtem. Hogyan fest tehát őstörténelmünk egy olyan összefoglalásban, mely — bár a társ- tudományok eredményeit sem hagyja figyelmen kívül — a mondanivaló vázát elsősorban mégis a régészet eredményeire építi. Újszerű, s mindjárt az első lapokon meglepetésül szolgálhat, hogy míg a korábbi feldolgozások általában a finnugor korral kezdik érdemi mondanivalójukat, Fodor István az uráliakig, az i. e. VI. és IV. évezredig nyúl visza, amikor a finnugorok és + * szamojédek ősei még együttéltek, az ún. ” ■ uráli nyelvközösségben egy egységet alkottak, s Hajdú Péter megállapítása szerint, Nyugat-Szibériában, megközelítőleg az Ob alsó folyása és az Ural hegység kö-
