Hevesi Szemle 4. (1976)
1976 / 4. szám - KÖNYVESPOLC
2öttí területen laktak, ahonnan a feltételezés szerint, később az i. e. III. évezred táján, a finnugorság jelentős csoportjai költöztek át a Pecsora és a Káma folyók völgyébe. Jóllehet az uráliak megismerésében — minthogy településeik nyomait Tyumen és Szverdlovszk környékén, az Urál, az Ob és az Irtisz határolta, vidéken csak az utóbbi években tárták fel — még csak a kezdeteknél tart a tudomány, az eredmények^ már az eddigiekben is figyelemre méltóak. így pl. tudjuk, hogy az uráliak települései a legkorábbi időkben tavak, vagy folyók partján helyezkedtek el, fő foglalkozásuk a halászat és a vadászat volt. Eszközeiket kőből és csontból készítették. A legkorábbi eszközök kedvelt nyersanyaga a zöldes színű jáspis volt, amit több száz kilométer távolságból, az Urál dél i^ részéről szállítottak. Az elejtett vad húsát tűzön főzték. A tüzet a nyíl segítségével állították elő, éspedig oly módon, hogy a száraz fához szorított nyilat addig forgatták az íj felhasználásával, míg a fa parazsat nem fogott. A fémek megmunkálását azonban még nem ismerték. Az uráliak kedvező körülmények között éltek, s ez egy idő után viszonylagos túlnépesedéshez vezetett, ami a továbbiakban az uráli nép felbomlását eredményezte. Az i. e. IV. évezred második harmadától egyre több vadászcsoport kényszerült elhagyni lakóhelyét. A szamojédek elődei keletre vándoroltak, míg az Ural környékén maradottak, a finnugorok ősei, a hegyháttól nyugatra fekvő területekre húzódtak. A finnugorok — szerzőnk szerint — az i. e. III. évezredben az Urál hegység két oldalán, zömmel az erdős övezetben, nagyjából a Káma alsó szakasza, az Ob és az Ortisz határolta területen éltek. Az egyes csoportok között a kapcsolat erős, a nyelvi egység még szilárd volt, bár a nyelvjárásbeli különbségek már kifejlődőben voltak. Az i. e. II. évezredre a finnugorság három nagy tömbre különült el: 1. a Káma torkolatvidékétől a Baltikumig terjedő területen lakókra, 2. a Káma vidékén élőkre és 3. az Uráltól keletre, a nyugat-szibériai vidéken helyet foglalókra, akikből utóbb a finnugorság ugor ága alakult ki. Az Urálon innen lakó finnugorok i. e. 2000 körül megismerték az^ első réztárgyakat, majd a ter- melő^ gazdálkodásra, a földművelésre és az állattenyésztésre tértek át. A fentieknek megfelelően az ugor kor színtere, az ugor kori őshaza sem a Káma MA ÉS MINDENNAP Serfőző Simon versei aKötetei' „fülére" rendre fölkerült, hogy a költő műfaja az elégia. Az elégia széptani meghatározás szerint: szemben a dallal és az ódával, nem a friss benyomásokból közvetlenül fakadó, hanem a visszaemlékezés során fölébredő, reflektált érzelmeket szólaltatja meg. Óhatatlanul idill-félére gondolunk e műfajnál, már csak a „megszépítő messzeség” miatt is. Serfőző lírájától épp az el- révedezés, mihaszna tűnődés áll távol. Állt korábban is, nemcsak új könyvében. Kötetei darabjaiból mindig is kiérezte az odafigyelő, hogy a szerző sorsa élete végéig a szellemi birkózás marad: a testi erővel, a munkával, a fáradságossal, a vérvevővel, annak eszközeivel, s a mindezt letakaró szegénységgel. Nem hiszem, hogy van költő, aki annyiszor leírta a „szerszám” szót, mint ő. S talán ezért is tud úgy rátapadni a csöndre. A csöndre, mely belső tépelődését táplálja, s a nekifeszülést serkenti. Első kötetét ciklikus rendben fogta össze, aztán eltért a beosztástól, s most a Ma és mindennap-ban ismét e tagolást választotta. Majdhogy indokolatlanul. Adynál például a témák különbözősége egyenesen megkívánta a ciklusok önálló kereteit is. Serfőzőnél nem. Jóval egyenletesebbnek hat éppen ezért a Nincsen nyugalom című kötetének egy végbe folyó, tagolással meg nem tört versáradása. A szülőföld, a zagyvarékási tanya, az újpesti gyár élményanyaga dobol még ma is a sorokban, de a tam-tamok mögött kitágult az égbolt, bővült a skála. A szegénység siratása, az elesettség jajongása, a hajdani, ifjonti, — ha a költő ismert hang- szereléssel továbbra is ezt sorjázza, lassacskán az elcsépeltség vermébe hullott és az Urál közötti területre, hanem az Urálon túlra, a nyugat-szibériai sztyeppe és a ligetes sztyeppe zónájába, az Irtisz, Ob és Tobol középső folyásának vidékére kerül. Az ugorság szomszédai itt középázsiai és kazahsztáni földművelő és állattartó népek voltak, s így a belső és külső tényezők hatása alatt az ugorság egy része is földművelésre és állattartásra váltott át. A csontleletek tanúsága szerint állatállományuk zömét a juh, a kecske, a tehén és a ló alkotta. Az i. e. XVIII. századtól már tartották, a XV. századtól már lovagolták a lovat. A társadalom alapegysége a három nemzedéket magába foglaló apajogú nagycsalád volt, a családokon belül vagyonközösség uralkodott. Egy-egy településen 10 —20 család élt. A nagycsaládok nemzetségeket alkottak, minden nemzetségnek külön nemzetségjegye, tamgája volt, amit feltűnő helyen viseltek. Az ugorok déli szomszédai az ősirániak voltak, s a műben olvasható feltevés alapján az ugorok az ő révükön ismerték meg az állattartás és földművelés elemeit. Ezt látszik alátámasztani, hogy ,tej’, .tehén', .nemez’, .szekér’ szavunk valószínűleg korai iráni kölcsönszavak. Az ugor egység i. e. i. évezred közepéig állott fenn. A felbomlást szerzőnk szerint az éghajlat és ennek nyomán a gazdasági viszonyok megváltozása idézte elő. Melegre és szárazra fordult az idő, ami életmódjuk megváltoztatására kényszerítette az ugorokat. Egyes csoportok északra húzódtak és fokozatosan a vadászó életmódra tértek, más csoportok délre vonultak és a noma- dizmust tették életformájukká. Míg az északra vándorlók az obi-ugoroknak, a délre vonulók a magyaroknak lettek ősei. A magyarság — szerzőnk szerint — a Dél-Uráltól keletre fekvő területen alakult ki, s a magyarságról mint önálló etnosz- ról, vagy etnikumról (,,nép”-ről) az i. e. I. évezred közepétől beszélhetünk. Az etnosz Ju. V. Bromlej meghatározása szerint „olyan történetileg kialakult emberi közösség, amely (a nyelvet is ideértve) viszonylag állandó közös kulturális és pszichikai jegyekkel rendelkezik, ezenkívül tudatában van más, hasonló közösségektől való különbözőségének” (129. 1.). Minden etnosz kialakulásának fontos feltétele, hogy az egyes csoportok ne éljnek oly nagy távolságra egymástól, amely a köztük levő kapcsolat megszakadásához vezethet. Az egyes etnoszok kialakulásának és jellemvonásai megőrzésének fontos tényezője az volna, ha még oly minta-jó darabok kerültek volna ki műhelyéből, mint korábban. Serfőző lendületét igazolja, túl tudott lépni a megszokott-megszeretett körön, s ha belül is marad az indító témavilágon, oly magaslatra léphetett, mint a Holddal világítottunk című verse. Kedvelt eszközei, a „szerszámok” ma is ott vannak még kelléktárában, de ezek a szerszámok már „gatyára levetkeztek a melegben”. „Fővárosom a falu" — vallja ma is, de mennyire más ez a falu, mint a múlti. Ide vágyakozik a közeibe, nem a Holdra, a mindenség számára a körtefa, a konyha, őseibe, mint szelíd, mégis biztató árnyakba kapaszkodik, s hazáját „az űrből madaraktól lepiszkított tanyáiról ismeri”. Tanúságtevője a történelem-fölszámolta paraszti életformának, jellemnek, szorgalomnak. Szétbombázott idillek fölött érezzük olykor tűnődéseit. Az „ide” és „vissza” utat minden égtájról ismeri, méltán dicsekedhet vele, hogy azt föl nem tépte: „Nem adtam fel az itt élőkért is vállalt kötelességem.” Serfőzővei szemben — jó tulajdonságai alapján — bátran lehetünk igényesek, s leírhatjuk, kicsit deklamáló ez a fajta hang s a kinyilatkoztatásoktól mindig esik a vers. Nála is, másnál is. A helytállást nem kell „megmagyarázni”, a következtetést rá kell bízni az olvasóra. Legyen ez az ő dolga. * A régebbi kelléktár bővülése az új kötetben? A valóság-föltárás szociografikus szenvedélye, pontossága, céltudatossága nyomul itt most harckocsiként előre. (Nem véletlenül gyakorolja e műfajt prózában is.) Megindít a kolóniák szomorú népéről írott vallomása. E népről, kit csak a dolog tart fenn egész nap, megeszi a hol- napravaló keresetet, s föléli asszonyából a gyereket — pár kép csupán. Maid tovább endogámia. Ámi a közös kulturális jegyeket illeti, különösen fontosak a különböző szertartások és a közösségek viselkedési normái. Addig azonban egyetlen közösség sem tekinthető etnosznak, míg tagjaiban nem formálódik meg együvé tartozásuk és a többi közösségtől való különbözőségük tudata. Ennek kialakulásában kiemelkedő hely illeti meg a nyelvet, hiszen elsősorban azok érezhették összetartozónak magukat, akik egy nyelven beszéltek és megértették egymást. Hasonló szerep jutott c közös őstől való származás tudatának mely az egyes etnoszok körében a test vériség, a vér szerinti összetartozás gon dolatát mélyítette el. Az önálló etnoszként színre lépő magyarság társadalma már korántsem volt egységes. A sírleletek a vagyoni rétegződés kialakulásáról tanúskodnak. A nomadizmus megszilárdulása a katonai erő megnövekedését vonta maga után. Legfontosabb fegyverük az íj és a nyíl volt. A Dél-Urál keleti lejtőiről a magyarok a nyugati oldalra, nagyjából a mai Baski- ria, a Juliánus barát nevezetes útja óta Magna Hungáriának, azaz Nagy-Magyar- országnak nevezett területre költözködtek. Az áttelepülésnek Fodor István fejtegetései alapján három időpontja lehetséges: 1. i. e. 400 és 300 között, 2. i. sz. 350 és 400 között, vagy 3. az 550-es évek táján. „Sajnos egyelőre — írja — méq egyik időpont mellé sem tudunk olyan érveket felsorakoztatni, amelyek a másik kettőt kizárttá tennék” (165. 1.). A baskiriai hazában a magyarok a 700-as évek első feléig, talán 750-ig tartózkodtak, innen a Don, a Donyec és az Azovi-tenger közötti területre, Levé- diába, Levédiából Etel-közbe, a Dnyeper, Dnyeszter, Bug és a Szeret vidékére mentek, ahol már csak rövid ideig laktak, minthogy a hosszú és küzdelmes vándorlás után pontot tett a honfoglalás, amivel Fodor István könyve is zárul. Nem tértünk ki mindenre és nem fejtettünk fel minden szálat. De talán eny- nyi, a fő vonalak meghúzása is elegendő lehet érzékeltetnünk és felhívnunk a figyelmet, hogy Fodor István művében őstörténelmünknek újszerű és figyelemre méltó ösz- szefoglalása áll előttünk. Izgalommal és érdeklődve várjuk szakmai visszhangját, nem utolsósorban — a tudomásunk szerint előkészületben levő — újabb magyar őstörténelmi szintéziseket. Kávássy Sándor bogoz-matat ebben a világban, melyben a zálogház becsüsei a szegénység angyalai, mert bizony a kolónia népe fizetésnapon „a magát drágáló árut” is megveszi. Sorai, „született gyermekei, akikre már rá lehet bízni az igazságot”, döfködő kegyetlenséggel vallanak az „összetörődött életű ingázókról”, munkásokról, parasztokról, értük van dolga, velük tart, s nem „a megalkuvás árán megdicsőültekkel”. Méltatlan pályatársait is kiosztja, a vidéken élményt gyűjtő költőket, akik a yán- dorzászlóval kitüntetett ólakat,, moslékos szájú malacokat látva „melegebb helyekre”, azaz presszókba húzódnak, „s versükben barom bődíti el magát, de már nem emlékeznek a hangjára, s inkább átírják” . . . Serfőző annyi láttatnivaló után e nép történelmének színpadára lép föl. Ügy érzi, az évek félreeső árokpartjain ő jön elő az országban mind a négy égtáj felől. Különös dolog sikerül neki: melankolikus színezetű alaphangja harci riadóvá forrósodik az olvasóban. A hűvösnek ható, tárgyilagos sorok egy nép sorsának kegyetlen önvallomás-kráterévé tölcséresednek: a hazában szétszéledtek végül is „idegen” országban laknak, ahol „nem igyekszik a sietés, csak amennyire a fizetéshez kell, mert minek tenné. Hisz nem érdeke, pedig lehetne.” Serfőzőt, költészetét az életkor érlelte be. Fölvillantott képekben látja is azt már, amit korábban csak nézett. Az országot, ahol a kazlak sassal, a házak lámpavilágostól eladók. Még az öregember is eladó a portákról. A költő dolga nem azonos a cselekvő közéleti emberével. Legtöbbször csak a betegség nem föltárásáig, a diagnózisig megy el. Egyik legnagyobb rákfenénkre — telitalálattal — is csak azt tudja gyógymódul javasolni: a szeszgyárakat vitetné elvonókúrára.
