Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 4. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Dobóné Berencsi Margit: Szabó Lőrinc természetleírásainak képi megoldása a "Tücsökzenében"

vettek körül, fény-ajkak, tűz-szemek, szervek, pompázók, szemérmetlenek, amiket más leplezne, lobbanó lidércek, éhes karok, tátogó

virágok,......................................

. . .viháncoltak. ..

(Tz 288. vers.)

A mesék világa látszik megelevenedni. A túlfűtött mozgalmasság az emberi szintre emelt, az emberi testrészekkel felruházott, a mozgást, a cselekvést végző virágok plasztikus leírásából ered. Különösen hatásosaik az összetett szavakból alkotott szóképek. Tömör, metaforikus szerkesztéssel, a megszemélyesítések szófajának változtatásával ragyogó, vizuális tájat fest. A jelenségeket felnagyítja, felfokozza. Szóképeinek anyagát az érzékibb jellegű testrészek elnevezéseiből válogatja. Ezáltal lüktetővé, vibrálóvá, szinte túlfűtötté teszi a környezetet. Nagy életszomjúsága, az érzékelés élményeinek hajszolása szinte átfor- rósítja a sorokat. Már-már buja hangulatot teremt a megszemélyesítéssel.

„viráglányok csókolták kezemet, egymást, mindent, kínálták reszketeg ajkukat és ajkukban ölüket s ölükben végső gyönyöreiket."

(Tz. 290. vers.)

A lenyűgöző látványtól nem tud szabadulni, az égő áradást ölelni, csókolni akarja. Szenvedélyesen kiált és kérdez a betölthetetlen szomjúság és érzékelés vágyával. Szeretne „enni, fürdőt venni szent ifjúságukban,” — vallja a 289. versben.

Hangulatát és művészi megformálását tekintve, különösen szép a tűzről szóló verse. Leírása időnként látomásszerű, érzéki benyomásai erősek, hatványozottak. Látásmódja festői. A fény- és színhatást szinesztéziás és jelzős viszonyú metaforáival éri el. íme, a parázs érzékletes leírása:

„Szeretem a kandalló parazsát, a leégett fa nyugodt aranyát, a bíbor máglyát, a sok, szögletes, izzó fénykristályt, s a még láng-eres imbolygást rajtuk.”

(Tz. 339. vers.)

Álmodó lelke „vad tájak"-at, s „bohó rúnák"-at vél felfedezni a lángokban. Fantáziája szabadon csapong. Hangutánzó metaforái az égő tűz hangjait idézik:

„peng a parázs: tűnt nyarak húrjait zendíti tán a búcsúzó anyag:

........................tündérmuzsika

Az „arany zúzmara" kifejezés meghökkentő képzettársítás. Tartalmilag két ellentétes fogalmat azonosít, a tüzet és a vizet. A parázs és a zúzmara alakjában, formájában található közös vonás teszi lehetővé az asszociációt. A vers végén metaforákat zsúfol. A kialvó tűz látványának bravúros leírásával találkozunk. Az igei metaforákat fokozati rendbe állítja. Szabó Lőrincnél ez igen gyakori stíluseszköz. Rendkívül érzékletessé válik ezáltal az ábrázolt jelenség. A parázs „borzong..., hül és zsugorodik, a máglyára csipke hamuhodik". Különösen érdekes az utóbbi szokatlan képzésű ige és a főnévi metafora kombinációja. A szóképekben rejlő hangulatfestő elemek a szemléleti jelleg mellett a hangulati hatást erősítik. Végül rendkívül szuggesztív igés megszemélyesítéssel fejezi be a verset:

„s valamit súg. Mit? Attól függ, ki vagy.”

Kifogyhatatlan a metaforás, újszerű elnevezésekben a másik őselem, a víz leírásakor is. Élmény, fantázia és az erősen felfokozott érzékelés hozza létre a művészi hatású, rendkívül egyéni szóképek halmazát. Már gyermekkorában kíváncsian figyelte a vasúti tavak világát. Csodálta, hogy bennük: „mint lassú pontok vagy gyors fénynyilak, ezernyi élet nyüzsgött, villogott.” (Tz. 106. vers).

Kötőszós hasonlatát metaforákkal kombinálja. Igen szemléletes hatásúak jelzői, mert az élőlények ellentétes mozgását érzékeltetik, maguk a metaforák pedig a tavak lakóinak alakját idézik.

A víz — akár a Balaton, akár a tenger — később, felnőttkorában is nagyszerű élménye marad. így lesz a Földközi-tenger híg, meztelen, légnemű Kék Gömb, nyílt Végtelen, laza Űr, Kéjes puhaság stb. (Tz. 302—303. vers). Nagybetűs szimbólumféléivel a szó jelentésének felnagyítása a célja. Sűrítve találjuk bennük azokat az érzéseket, amelyeket a Tenger látványa kialakított a költőben. Jelentős kiemelő szerepük, színező hatásuk.

Eleven, üde, költői képsort alkot, változatosan alkalmazza a hasonlatokat és a metaforákat a 303. versben is.

„Mint lánya, Vénusz, örök isteni csoda a Tenger! Ringó vágyteli testében, amely csókol, ostromol, karcsú hajónk mint roppant ék hatol”

Hasonlattal indítja a verset, majd metaforával, megszemélyesítéssel gazdagítja, végül hasonlattal zárja le. A hasonlított metaforás mozgást végez. A megszemélyesítés ritkább formáját, a melléknevet és a főnevet is alkalmazza az igék mellett (3-4 sor). Ezek a megszemélyesítés legszebb eszközei. A természet ismét az emberi test tulajdonságaival rendelkezik. Életszerű, dinamikus, érzéki képet alkot így.

Természetleírásaiban túllép a közvetlenül is érzékelhető világ megfigyelésén, elemzésein. Kozmikus méretekben gondolkodik: a Föld, a forgó gömbsziget a Tejút fénykerekén száguldott vele föl és le a fényévek tengerén.

„. . .repültem a

fényszigettenger porszemszigetén szigetporszemek fényporszeme, én."

(Tz. 276. vers.)

Változatos és bonyolult szócserének, átvitelnek lehetünk tanúi. A költő játszik a szavakkal. Érdemes megfigyelni, hogyan építi fel a többszörösen összetett szavakból metaforáit, amelyeknek elő- vagy utótagjuk részben vagy egészen azonos. Egy-egy összetett szóba egész mondat jelentését sűríti. Az összetételek külön-külön is rendkívül kifejezőéig együttesen pedig magukban hordozzák a kozmosz makro- és mikraméreteit.

Gyakran egynek érzi magát a természettel. Ilyenkor őszinte kitárulkozásában a növény- és az állatvilágból, sőt a kozmikus térségből is válogatja szóképeinek anyagát:

„sárkány, szél, vasút

voltam, vagy később napfényes határ,

tücsökdal, csillag és szarvasbogár."

(Tz. 206. vers.)

A falu, a természet békítőbb, pihentetőbb számára, mint a város, a kőrengeteg. Nosztalgiával, melankolikus vággyal tekint feléje. Menekülése legtöbbször csak gondolatban lehetséges. Vággyal sóhajt a felidézett, rég elhagyott tájak után. A falusi szekér látványa, a széna illata azonban elég ahhoz, hogy pillanatokon belül egy bukolikus ragyogása világiba vezessen. A természettel való egybeolvadását mesteri képhalmozással érzékelteti. Rágós és kötőszós hasonlatát igei metaforával emeli ki. Panteista szemlélete különös szóképet teremt. A költő azonosul a növénnyel, fává lesz, majd emberként cselekszik.

„akácként álltam a domboldalon: éreztem, mint bozontos istenek lélegzenek köröttem a hegyek, s a kelő napban hosszan, kéjesen mosogattam millió levelem. (Tz. 251. vers.)

Az átélt csalódásokat és ellentmondásokat csak így, s itt oldhatta fel. A természeti világ mutatta a példát, szolgált ösztönzésül a költő számára a bizakodásra, az életben rejlő örömök, szépségek feltárására és kihasználására.