Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 4. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Dobóné Berencsi Margit: Szabó Lőrinc természetleírásainak képi megoldása a "Tücsökzenében"

belülről, lassan kitüremkedő mozgással, titokzatos agyvelő, a természetállam épül. Vak erő, vakon is látsz? Ágasbogas ritmikád türelme Év s Nap roppant taktusát maggá lassítja: azaz lépsz tovább a közös táncban, s ami valaha, magadba zárva a végben is a kezdet maradsz, Egy, Te, Galagonya.

(Tz. 333. vers.)

A verset ellentéttel indítja. A természetben megnyilvánuló dialektikus ellentmondást érzékelteti az igei metafora és az ellentétes jelentésű melléknévi igenévvel kifejezett metaforás jelző. A növény egész életét képes belelátni a termésébe, rőt bogyóiba. Fejlődését egyetlen képkombinációba sűríti. Az első három sorban kívülről, egészében fogja fel a jelenséget. A negyedik sorban már közelebb hozza, erősebb érzelmi körbe kapcsolja a megszólítással átszőtt kérdéssel:

„Honnan és hova, Növény, te örök?"

A bizalmas hangnem folytatódik a beszélgetés során. A gyökér és a mag között, a szárban és a levelekben lejátszódó, szüntelenül működő élettani körforgás a börtönre emlékezteti. Igen szemléletes és merész ez a metaforás hasonlat, mert megszemélyesítéssel is gazdagítja. Megfigyelhetjük azt is, hogyan váltja logikailag a különböző szóképeket úgy, hogy alkalmasak legyenek egymás kiegészítésére, a hasonlított élesebb megvilágítására. A művészi képben metaforái ellentétes fogalmakká válnék (5—11. sor). Aztán képtisztázás történik a kérdéssel, amelyben vitathatatlanná válik az antropomorfizmus.

„Vak erő, vakon is látsz?"

A természetben észlelt biológiai körforgást a művészi szóképek segítségével víziószerűen, érzékeink számára lebontva közvetíti. Néhány sorban képes összékapcsolni az egyszerű növényt a kozmikus térséggel, az idő, az Év, a Nap roppant erejével és távolságával. A zárókép a természet örök cirkulációját idézi: a végben levő kezdetet, a magból csírázó új életet.

Illyés Gyula szerint a költő napimádó volt: „A hideget gyűlölte. A piszkos téli sár gyermeki szitkozódásra ingerelte. A napot viszont személyes ismerősének, mondhatnám nőismerősének tekintette: gyönyörrel nyújtózott el melegében: messzi, kikandikáló fényére is rámosolygott. Semmi forróság nem volt neki elég. A legvadabb júliusban is úgy sütkérezett az átizzott köveiken, mint a gyík." (Illyés: Iránytűvel, II. k., 237. Szépirodalmi Kiadó.)

A Tücsökzene 360. versében panaszkodik a mérsékelt öv elnevezés ellen. Kevesli, hogy az év tizenkét hónapjából csak három ad „tüzet", ragyogást. A forró homokon, a déli napon volt boldog. Itáliát, Egyiptomot, a Fényt melengeti megváltó emlékként. A napot, „Ra Isten sugarát, mint a legjobb őrület italát”, úgy itta ősi sóvárgással, hogy nem tudott betelni vele (Tz. 301. vers). Ezért jelenthettek maradandó élményt a diákköri vakációk, a szatmári sárga nyarak. Mert Tiszabecsnek csak a nyarát ismerte, télen sohasem járt ezen a helyen. Arany ragyogásuk fényt, örömet varázsolt a költő későbbi életébe is. Ezt példázza a 115. vers, a Tücsökzene egyik legszebb darabja.

„Szatmár, Tiszabecs, rekkenő nyarak, húsomba ittam parazsatokat, húsomba és csontomba lényetek, tigrisrőt napot, szeszlángkék eget, vad deleket, miikor szinte kigyúl az árnyék is és menekül, lapul, meggy, málna vérét, felforrt temetőt, szikra lepkét, villám szitakötőt, nagy búzatáblák öntvény aranyát, tátott szájjal lihegő éjszakát"

(Tz. 115. vers.)

54 A vers elején több képelemet összekapcsoló metafora- füzérrel találkozunk. A metaforás képek összefüggenek, s erőltetettség nélkül újabb metaforák halmaza vonul végig az összetett mondatokon. Páratlan tömörséggel, a

szemléleti és a hangulati stíluselemek felhasználásával fogalmaz:

„húsomba ittam parazsatokat,"

A természeti leírásban lüktető élet felnagyított. A költő saját szenvedélyes érzékelésén szűri át az ábrázolt jelenségeket. Úgy érezzük, a rekkenő szatmári nyarakat belekapcsolta vérkeringésébe. Ezerfélét lát, hall a mozdulatlanságban, a némaságban, ezáltal örök mozgást, lüktetést, látomásszerűséget ad a soroknak. Melléknévi metaforáit a különböző képzetek kapcsolására, a szín- és fényhatás érzékeltetésére használja. Az egymás után felvillanó színek erős vizuális képeket idéznék fel. A tigrisrőt, a szeszlángkék jelzők rendkívüli kifejező erejével egyetlen más szófajú metafora sem vetekedhet. Különleges stílusértéket kapnak a főnévi metaforák jelzői szerepben: szikra lepke, villám szitakötő, öntvény aranyát. A napfényben izzó tájak harsogó színeit sajátos hangulati tartalommal tölti meg. Természetimádata őszinte, átsüt a sorokon. A nyári hangulat megteremtésében nagy szerep jut megszemélyesítéseinek is. A legváltozatosabb szófajok alkalmazásával varázsolja elénk a fojtó nyári meleget, az életre szóló élményt. Előbb igékkel, majd főnévvel történik a megszemélyesítés: „kigyúl az árnyék is és menekül, lapul, meggy, málna vérét..." így érzékelteti a jelenségben a mozgást, a változást, s ad állandóságot a pillanatnyi szépségnek. A „tátott szájjal lihegő" éjszaka mélyen alvó élőlény képét idézi. A pompás, tömör megszemélyesítés szubjektív hangulattal telített. A hangutánzás és a hangülatfestés eszközeinek mesteri összekapcsolása, hangulati rokonsága az erősen felfokozott, nagy élmény töretlen visszaadását tükrözi. A vers végén felébreszt álmodozásunkból, a jelenre utal. Mindez emlék, elmúlt, csupán a tücsökzene hozta ide a vakációk fényét, örömét.

Az erős érzelmi, hangulati hatást igen sokszor szineszté- ziás metaforáinak alkalmazásával éri el. A különféle érzéki benyomások egybevonásával érzékletes, sokszor túlfűtött művészi képeket alkot. Az impresszionista lelki alkat szenvedélyes érzékelésvágyára ismerhetünk rá néhány darabjában. A legapróbb, a könnyen eltűnő, elszálló benyomást is nagy élménnyé fokozza. A modem líra e jellegzetes szóképét Szabó Lőrinc igen szívesen, finom ösztönnel alkalmazza tájiéi rá sáliban. A színek közül pl. a kék, az arany és fehér (vagy annak valamelyik árnyalata) mindig derűt, nyugalmat kölcsönöz e tájnak. Szaglás-, tapintás- és látásképzeteket asszociál a következő nyarat idéző szép sorban :

„Bizsereg a nap arany illata."

(Tz. 72. vers.)

A nyár örömeinek megragadó, bensőséges hangulatát adja vissza ebben a két szinesztéziás képben is:

„a kék nyárban, mely szikrázott, lobogott, a gyémánt csöndben, mely körülcsobogott, lebegtem”

(Tz. 73. vers.)

Az első hangulati hasonlóságon alapuló képzettársításból ered, a másodikban hallás- és látásképzeteket vegyít össze. Egymást kiegészítve eleveníti fél a két szinesztéziás metafora az Ipolyon történő tutajozás kedves élményét, az ott szerzett és a megőrzött emlékeket.

A vasúti tavakat „kék zsongás"-mak nevezi (Tz. 188. vers), máshol hallja a nefelejcs „égszín hangját" (Tz. 10. vers). A dunai hajózás békés emlékét idézi a „fehér duruzsolás" (Tz. 322. vers), s éjszaka a Hold „ezüst csöndű fény"-e játszik a kertben (Tz. 370. vers). Itt hallás- és látásképzetek jelentkeznék együtt a különböző változatokban. Gazdag, egyéni kifejezésmódot teremtett. Friss, új színeket, hangokat kevert egymásba, s ezeket erős szubjektív hangulat kíséri.

A legérzéfcibb természeti leírásra talán a virágzó havas, a Bisztra-völgy ihlette (Tz. 288-290.). A természet utánozhatatlan, ezerszínű szépsége ragadja magával a költőt. Izzó fény ömlik szét a tájon. Él, lüktet, pompázik az élet a virágzó havason. Szertelen hangulat örvénylik körülötte.

„.. .élt a tengersok virág, s ahogy gázoltam, sárga, rőt, lila s fehér tündérek, a nyár ostroma,