Hevesi Szemle 4. (1976)
1976 / 4. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Dobóné Berencsi Margit: Szabó Lőrinc természetleírásainak képi megoldása a "Tücsökzenében"
DOBÓNÉ BERENCSI MARGIT: Szabó Lőrinc természetleírásainak képi megoldása a Tücsökzenében* iiiiiimiimmiimMimiiiiiiiiMmiiimiiiiiiiHittitimuiiiiiiimiMitiiiimiiiimtmiilUHnMmmiiiiiii imiiiiliimmimiiiimmiimiiiiiiiniiMMr»mmi»itnirmHiii .........immun A költő „Fél évvel Buda ostroma után, ezerki lencszáz- negyvenö.t nyarán” (Tz. 345. vers) a Pasaréten, ablakán kihajolva, gyönyörűséggel hallgatja a tücskök, a „sok kis hű barát" üzenetét (Tz. 1. vers). Buda csupa rom. Sivár, lehangoló a környezet. Kint az éjszakát elborítja az áradó tücsökszó, bent a szobában a költő a megszépült, a vigaszt adó múltba menekül. Életének, élményeinek gazdagsága vallomásra kényszeríti. így születik meg a modern, több szólamú emlékezés, a lírai önéletrajz. Ez a művészi alkotás, tartalmi és formai szempontból egyedülálló a magyar irodalomban. Őszinte, igaz vallomás a költő gondolatairól, érzéseiről, egész életéről, emberi és költői fejlődéséről. Szenvedély és értelem, s a kettő összhangja árad a versekből. A Tücsökzene Szabó Lőrinc egyéniségének és művészi erejének következtében vált egyénivé, utánozhatatlanná. A műben a természeti és az emberi viliág egyforma hangsúllyal szerepel. Az emberi világ, a társadalom megcsúfolta, tönkretette, kiábrándította, megsemmisített körülötte minden szépséget, harmóniát. A természeti környezet meghozta a „nyugodt csodát: a zengő, boldog nyári éjszakát” (Tz. 1. vers), amelyen megkapja az újrakezdés nagyszerű, ösztönző erejét. A zúgó, a repeső tücsökszó közvetíti a vígasztallá üzenetet: „hogy csak szép a világ” (Tz. 1. vers). Szabó Lőrinc a valóság lelkes csodálója, nagyszerű ismerője és remeik megfigyelője vált. A természetben azt a harmóniát kereste, amelyet nem talált meg a társadalomban. Kíváncsisága, érdeklődése szinte kielégíthetetlen. A világot akarta tapasztalni minden részében, minden dimenziójában. Otthonában mikroszkópjának lencséje fölé görnyedve vizsgálta a természet titkait. Elképesztő az a természettudományos ismeret, amelyet a Tücsökzene versei közvetítenek. A költő ezt az adathalmazt művészi képekbe önti, s beleépíti költészetébe. Itt azonban már nem tájképet fest, mint első köteteiben. Természetleírásait élettel tölti meg. Érzi, tapintja, látja, hallja a természet tárgyait, jelenségeit. Verseit olvasva úgy érezzük, hogy egyszerre érik őt a különböző érzéki benyomások. A szemlélődő, a csendet, a harmóniát kereső ember szeme pihen meg az Ipoly füzein. A múlt idézése, az emlékezés nyugalma hatja át a verset. Megszólítással indítja, beszélgetéssel folytatja, s vallomással fejezi be a gondolatsort (Tz. 50. vers). Itt áll előttünk a füzek három nemzedéke: a „karcsú, szép füzek”, az „öregek, ros'kadtak, görcsösek", s a friss hajtások is. A költő megcsodálta kócos fürtű leveleiket, és az egymásba viliódzó, zöld-fehér-szünke fények vízben tükröződő, kedves színjátékát. Egyszerű, köznapi látvány a füzek, s a horgászok bús sora. Jelentéktelenségük is hozzájárul az Ipoly-part hangulatához. Az évszakók szerint változó természet színeit lírai hangvételű képbe sűríti, szinesztéziás metaforákat használ. Látás- és hallásiképzetsket asszociál. A szín- és fényhatások kombinációjában a hangulati elem dominál. Az első sor által felidézett konkrét jelentés és az évszakok okozta színváltozás egyidejűségben való ábrázolásából merész költői kép született. „Nyáron zöld bánat, ősszel halk tüzek, szeretlek csöndes szomorúfüzek: ti etettétek a nyulaimat, *Szabó Lőrinc ebben az évben lenne 75 éves. ti adtátok első sípjaimat, s alig pettyezte gólyahír a gazt, barkátok már hozta az új tavaszt.” A szomorúfüzek az emberi sors részesei lesznek, emberi cselekvéssel felruházva. Szabó Lőrinc a megszemélyesítés sajátos, lírai formáját használja, a megszólítást. Ezzel mintegy munkatársi viszonyba emeli a növényeket. A második személyű megszólítás pedig különösen hálás stílus- eszköz, mert a személyes érdekeltséget hangsúlyozza. A vers a csendes szomorúság kettős ihletéből fakad: ezt egyrészt az elvesztett idő kereséséből, a vissza nem térő gyermekkor sajnálatából, másrészt az Ipoly-parti füzek sugallta hangulat áhítatosan pontos leírásából érezzük. A sorokba épített szóképek kiegészítik egymást, árnyaltabbá, meghittebbé teszik a leírást. A vers végén az elégikus hangulatot négy üde igei metaforával oldja fel, amelyekben megszemélyesítés bujkál. A természet egy-egy darabja szívéhez nő, személyes ismerősévé válik. Mint a Bodzafa, a „majdnem ember”, a „majdnem barát", amit naponta látott az autóbusz- megálló előtt (Tz. 285. vers). A fa bizalmasa, társa volt a költőnek. Bensőséges kapcsolatuk tíz évig tartott. Reggelenként meghitten beszélgettek, őszintén csevegtek bármilyen témáról. Az évszakok váltakozását a bodza úgy észlelte, mint egy fiatal nő: ,,. . Tavasszal paraszt ruhát öltött, szép nagyvirágosat," A nyári melegnek örült, akár a napiimádó költő. Ősszel érett bogyói rakott asztala lett a madaraknak. Télen Raguzárói, a nyár emlékeiről kérdezgetett. ,.Bölcs fa volt, szent; dús lombja, levele, mint senki másnak; isten üzent vele, s amit mondott, illat volt, költemény." (Tz. 285. vers.) Itt a megszemélyesítés túlnő eredeti funkcióján, alapjává válik a versnek. Szabó Lőrinc nemcsak igével kelti a megszemélyesítés illúzióját, hanem a modern költészet kedvelt kifejezőeszközével, a melléknévvel is, A bölcs és a szent jelzők, az „isten üzent vele" kifejezés élővé varázsolja, kiemeli a köznapiságból és tisztelettel övezi a bodzafát. A versben sorról sorra válik finomabbá, kapcsolódik mindjobban a költő életébe. így kap a növény felnagyított szerepet. Szabó Lőrinc természetszeretetéről és -ismeretéről nagy kortársak, költőtársak, barátok nyilatkoztak ámulattal és elismeréssel. A költő a Tücsökzene több darabjában igazolja őket. A látvány pontos megfigyelése, boncolása, ízekre szedése jellemző a Galagonya című versre is. Hogy megy ez az álló galagonya! Rőt bogyóin át ami valaha volt, az áramlik, legelső nyara. Honnan és hova, Növény, te örök? Csövekbe zárva gyökér s mag között sose hagyod el dolgos börtönöd, soha, te majdnem mozdulatlan, és mégis haladsz, lassan, biztosan, ahogy óvó alagútjaiban
