Hevesi Szemle 4. (1976)
1976 / 1. szám - HAGYOMÁNYOK ÉLETE - Sereg József: A 701. év
Igen, Nagyréde valóban korai eredetű telep a Mátra hegyvonulatának délnyugati dombvonulata táján. A község ősi magva Alsó-Réde IX-X. századi szláv telep a szomszédos Patával együtt. A honfoglalás utáni első századokban a környező magyar telepekről, elsősorban a Fancsalról kirajzottak létrehozták a külön magyar Rédét is Felső-Réde néven. Az ősi szláv földművelő telep mellett létrejött tehát a félnomád állattenyésztő magyar falu is. A XIV. században kezdték meg a Mátra eddig húzódó ősi erdeinek irtását és a XV. században már a szabályozott talajváltórendszer honosodott meg, s vele párhuzamosan fejlődött a szőlőtermelés. Már 1275-ben a határjáró levélben szó esett egy darab szőlőről Alsó-Rédén. Az első név szerint is ismert szőlőtermelő bizonyos Czakó és fiai az öreghegyen gazdálkodott, és így ezt a területet kell tekintenünk a híres rédei szőlőtermelés bölcsőjének. Itt a török idők előtt is már jelentős szőlőtermelés fo'yt, s a mai termelőszövetkezeti központ előtti domboldal is középkori szőlős terület volt. A rédeiek kemény munkával hódFották el az erdőtől a művelésre alkalmas földet. Egy XVIII. századi jobbágy tanúvallomásából így tá-ul elénk az irtás ejőtt álló erdő képe a mai Boglyas dűlőben: „A Boglyas erdő derék makktermő erdő vét, szilos, kőrises ma- gyalos, mocsárfák olyanok vótak benne, hogy horogfának, szarufának, kerítő karónak alkalmatosak vótak. Igaz, hogy a felszögi szőlőkön felül imitt-amott szántogatták, de köröskörül szemenkint olyan csonkázott, vastag bálványfák állottak a tövön, hogy levágva tíz pár ökör se mozdította vóna meg helybül". A régi magyar Réde századok folytán vagy Felső-Réde, vagy Boldogasszony-Réde, vagy Nagyréde néven fordul elő, míg az ősi szláv Réde; Alsó-, Kis-, vagy Szentmárton-Réde neveket viselte. Az Aba nemzetségből származó Rédei csa’ád különböző ágai voltak birtokosok a két faluban, de máshol is birtokosok lévén (Szurdok- püspöki, Fancsal, Ecséd, Hidvég Csécse, Szűcsi Fajzat) és bár szereztek házasság útján is birtokot (Szentdomonkoson, Bódogházán, Szenterzsébeten, Várasszón, Egyházas- hánban, Tenken, Csekén, Nagyúton, Vanyarcon, Halászon, Bárkán, Tárcsán, Mizsén, Dengelegen stb.) mégsem voltak — különösképpen kezdetben — jelentős urak. Idehaza Rédén sem egyedül tartották kézben a határt, már a XIV. században Szuhaiakkal, Jákófiakkal, Keresztúri Garázdákkal Csányiakkal stb. is osztoztak a helységben. A falu jobbágyai, mert a két fa'u közel esett a Kassára vezető nagy úthoz, sokszor dúlás, fosztogatás, felégetés, borzalmait vészelték át. 1302-ből, 1318-ból, 1342- ből, 1367-ből és 1394-ből, egy században 7 alkalommal jegyeztek fel írásos okmányok erőszakoskodást, birtokpusztítást feudális anarchiából eredő falupusztulást. A XIV. század második fele és a XV. század időszaka volt mégis az első fénykor az egykori Rédey család számára, mert a fokozatos emelkedés után 1466-ban Nagy- rédei János címeres levelet kapott a királytól és 1470 és 1475 között, éppen 500 esztendővel ezelőtt erdélyi alvajda lett. Főhivatalt kapott a királytól és Mátyás közvetlen környezethez tartozónak vallhatta magát. Akaraterős, vezetésre is képes tagja volt a családnak és ellensége a megyei nemességnek, amely saját törvényei alapján körözte, és fej- és iószágvesztésre ítélte őt. Verpeléten 1475- ben ezt az ítéletet a megyei gyűlés újból megerősítette, hiába. Nagyváradon éppen ekkor halt meg Rédei János, ám amikor holttestét Rédére hozták, a halott udvarházát ellenségei, nemes társai megtámadták, kifosztották, 400 aranyra rúgó kárt okoztak. Egy példa a gyűlölködésre és hatalmaskodásra. A pusztításnak nem szabtak határt az udvarház mezsgyéi. A jobbágytelkek, a falu határa sínylette meg ezeket, és sínylette a hadjáratokat is. Mátyás 1461-es háborúja a patai várba befészkelődött huszita töredékek ellen is ilyen istencsapást jelentett a jobbágy fa'unak. A feudális hadak vonulása meglehetősen szervezetlen volt és az utánpótlás, a hnd eltartása helyből történt. A katonák felélték a falvak állatállományát, terméskészletét, koldusbotra jutott a lakosság. A sok ekzekució ellenére újra és újra felépült mégis Réde, új jobbágyok jöttek, a régiek visszatértek és folyt tovább az élet török kor előtt, török korban és török kor után is. A két falu lakosságát a XV. század közepén a Mátyás korban együttesen számítva 60 családra, a családok számát 5-re téve 300 főben számolhatjuk, amelyből már ekkor a magyar Felső-Réde volt a népesebb, erősebb közösség. A XVI. és XVII. századi török uralom ezt a lakosságszámot puszta jelenlétével 60 százalékkal csökkentette. Hatvan közelsége, Eger küzdelmei és veszedelmei, Gyöngyös próbálkozásai biztonságának megóvására mind a közelben zajlottak, s Réde kicsi volt ahhoz, hogy önmagában hordja biztonságát. így hát lakosságának nagy része gyökértelen állandó vándornéppé lett, menekült török ha- rács elől, a kóborhadak elől, még visszatért, ha békét találhatott. A falu mindenképpen megfogyatkozott számban és gazdaságában is. 1673-ban Heves megye feliratot intézet a királyhoz, belőle ugyanezt olvashatjuk; „a megye néhány városa és falvainak még fennálló lakossága elnyomorodva, ijesztő képe az idők pusztító viharának, tanújele, mi és mennyi szenvedés és sanyargatás vonul rajtok keresztül. A megye a török végvárak között, elől-hátúl azok által környezve, teljesen a török hatalom torkában viseli az ottomán adóztatás kimondhatalan terheit...” Nincs hely itt a gazdálkodás jellemző adatainak ismertetésére sem, álljon csak példa képpen; hogy a súlyos katonai helyzet miatt Rédén 1576—83 között mindössze 5 Rhédey Ferenc sírköve Nagyváradon (XVII. század első fele.)
