Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 4. szám - JELENÜNK - Suha Andor: Meg nem született riport

tem az emberben, a társadalomban, az eszmékbe vetett hitemet. Képzelje el, egy szép csendes szombat délután ülök a családommal együtt a tv előtt, ünnepség a képernyőn. A 150 ezredik magyar találmányt és feltalálót ünnepük, a miniszter és a tv-bemondó gratulál és én nem vagyok sem élő sem halott. Csak azt érzem, szakad rólam a víz.

— Köztiszteletben álló emberek nagy jelentőségű találmánya ez! Haszna a gyárnak, haszna az országnak, és haszna természetesen a feltalálóknak — mondja egy kissé intimpistás búgó hangon a bemondó. A tehetetlen düh agyamba, torkomba, gyomromba lopódzik. A szívem görcsbe ugrik.

— Tolvajok! Gazemberek! — ordítok. Feleségem ijedten felugrik, a gyerekek sírnak. Apuka, apuka!

Másnap elmentem Szilvási igazgatóhoz és felelősségre vontam őt, hogyan merészelte, hogyan tehette ezt velem. Ellopni az én újításomat, az én gondolataimat, és ország-világ előtt hencegni, mint a sajátjáéval. Szilvási a szemembe nevetett és kidobott. Ezután elmentem a Találmányi Hivatalba, azóta több mint százszor jártam ott, jobban ismernek engem, mint egymást ismerik ott az emberek. Először is, és azóta százszor, széttárták a karjukat, ez bírósági ügy.

Elmentem a bíróságra, az első pert elveszítettem, azt hittem, elég az igazam, mert bizonyítékkal a szavamon kívül alig tudtam szolgálni. Először ekkor kerültem a Hárshegyre. Egy hónapot töltöttem ott, aztán újra kezdtem igazamért a harcot. Lehet, hogy már nem is az igazság utáni vágy, nem is a hírnév és a pénz utáni vágy hajtott, csupán az igazságtalanul megvertek vak bosz- szúja. Egyszer a miniszter is fogadott. A miniszter helyettese többször is. Kedvesen azt mondták, próbáljam újra a bíróságon . .

Itt a mérnök megállt, kifújta magát, hiszen mindezt idáig egyszusz- ra mondotta el, teljes átéléssel, energiája pazarlásával. Amikor újra kezdte, szemével most már a szemembe mélyedt és kért, könyörgött.

— Holnap reggel lesz a második perem. Nagyon kérem, jöjjön el. Tudom, zavaros az ügy, azzá fajult az évek során, mégis kérem, szakítson időt a számomra. Nincs már kihez forduljak, senkiben sincs bizalmam, reményeim szerte foszlottak. Valaki azt mondta, forduljak a pártsajtóhoz. Eljöttem, ha ön is elutasít, ismét abonáltathatom magam a Hárshegyen. Kérem, jöjjön el. Nekem ez jót tenne, és ön jobban megértené az ügyet, mélyebben megismerné az életet.

Hogy nagynehezen rám került a' sor, megkérdeztem tőle.

— Kérem, azóta sem beszélt az igazgatóval? Ő, Szilvási mit mond,| egyáltalán mivel védekezik? Mire hi-lJ

vatkozik? Hát azért ilyen komoly beosztásban dolgozó emberben csak van valami becsület és szégyenérzet.

— Többször is beszéltünk, hiszen egy pártszervezetben dolgozunk, mindketten itt a kerületben. Már a taggyűlésen is tárgyalták ügyünket, feljelentettem a kerületi pártbizottságon is. Nekem és mindenkinek azt mondja, az ő találmányuk egészen más, mint az én pitiáner újításom volt. Azt nem tagadja, hogy van közöttük valami rokonvonás, de ők egy a százhoz, én pedig csak egy a tízhez forintértékben újítottam. Es mindketten más utakon, bizonygatja. Szamaras kordé és Diesel-mozdony!

— nevetett először a szemembe. Azt mondta, pontosan ez a különbség a két dolog között. Próbáltam védeni szépen is az igazamat. Megmagyaráztam neki, hogy én gyakorló mérnök vagyok, ő pedig géplakatos. Egykori géplakatos, de már húsz éve nem dolgozik a szakmájában. Hogyan lehetek én a szamaras kordé? Kinevetett és a bíróságon sem fogadták el az érveimet. Körülbelül ezt mondták, 1956 őszén felvettem az újításomért 15 ezer forintot, ezzel az ügyet lezárta a gyár, mit akarok még?

— Tényleg, elvtársam, mit akar?

— vágok ismét közbe — mennyi pénzről van itt szó?

— Szilvásiék eddig több mint egymilliót vágtak zsebre ...

— ...Egymilliót vágtak zsebre.de a taxióra megállás nélkül ketyeg. Év végére újabb súlyos összegeket kapnak. Most már három országnak is eladta a találmányt a gyár. Újabb milliók, már el sem tudják költeni.

— ön mit kér? Mennyi a követelése? — kérdezem ismét.

— A megfelelő formai tárgyalások után, hivatalosan feltüntetni nevemet a feltalálók között és az eddig befolyt, valamint a találmányért ezután járó összeg 50 százalékát kérem — válaszolta Benei mérnök rendkívül öntudatosan.

— Aha... — mormogtam szórakozottan.

Másnap azért kíváncsiságból elmentem arra a bírósági tárgyalásra. Nem lettem okosabb. És zavart a feltaláló zaklatott modora, furcsa észjárása és kissé taszító külseje. Legjobban az zavart, hogy a mérnök szerint a munkás igazgató, feltétlenül butább nála. És ezt pont nekem mondja, a botcsinálta, munkásból lett újságírónak, és tőlem várja a sültgesztenyét, az elveszett hírnevét, az ellopott milliók visszaszerzését.

A tárgyaláson a bíró nem látott tisztán. Újabb kiegészítő bizonyítékokat kért, újabb eljárást javasolt, elnapolta a tárgyalást, a végleges döntést. És teljesen váratlanul Benei azt mondta a bírónak, hogy az újságíró elvtárs azért van itt... Dühös voltam, hiszen senki nem kérdezte, ki vagyok és miért vagyok itt. Nagyon tiszteltem a bírót, hogy nem

hagyta magát befolyásolni. Oda serf figyelt.

Azért egyre jó volt ez a tárgyalás. Láttam Szilvásit, az igazgatót és itt tudtam meg a tárgyaláson, hogy nyugdíjának éppen az első napjá* élvezi. Szép kis élvezet, soha ne legyen nagyobb öröme — gondoltam, mert magamban előlegeztem a vén tolvajnak a bizalmatlanságot. Kifelé menet a tárgyalóteremből, 'mellésodródtam, bemutatkoztam és megkérdeztem, mikor állna velem szóba. Válasza egyértelmű volt:

— Semmikor! — és otthagyott faképnél.

Kit keressek én ezek után a gyárban? Kitől, honnét induljak el. Ki ad számomra támpontot, valamilyen felvilágosítást? Talán a főmérnököt, vagy éppen a párttitkárt fogom felkeresni másnap, határoztam el magamban.

Reggel semmi kedvem nem volt, csömört kaptam az egésztől, nem éreztem benne az ügyet, az írniva- ló ügyet. Sehol egy biztos támpont, a gyáróriás szétfolyó massza, harmincezer ember érdektelen, de számomra titokzatos dzsungelje. Pedig akkor még nem is sejtettem az akadályokat. Benei, a feltaláló mérnök soha nem tudta meg, végül is minek köszönheti győzelmét. Ma is hiszi: talán saját zsenijének, és persze a sajtó tekintélyének, amellyel ő egész idő alatt, mint saját fegyverével igyekezett jól sáfárkodni. Lehet, sőt biztos, az utóbbi is jelentős szerepet játszott abban, hogy végül is az ügyre fény derült. De hadd legyek most önmutogató, legalább akkora szerepet játszott a nyomozás során a bennem mind makacsabbá váló düh. Lassan már eltelt egy hét és még semmit sem tudtam kideríteni, pedig már annyi emberrel beszéltem. Kinek van itt igaza? Amikor az első bizonytalan nyomra leltem, tudtam, hogy soha nem fogom abbahagyni, éreztem, hogy a végére járok. Némi öngúnnyal, még felderengett agyamban, én is futok a pénzem — az idő — után. És nem kevésbé makacsul, mint ők.

A pártbizottság titkára nem tudott fogadni, a kerületi pártbizottságra hívatták. A főmérnök leültetett az előszobájában. Egy óra múlva eluntam ezt az egyoldalú játékot, felálltam és a titkárnőnek megmondtam, bemegyek az üzembe. Ha a főmérnök úr ráér, ott keressen majd.

A hatalmas szerelőcsarnokban por, benzingőz, fülsiketítő lárma. Akkor jutott először eszembe a gondolat: vér és arany. Érdeklődtem, azután megnéztem a találmányt közelről, munka közben. Elavult láncok helvett hidraulikus erő, nem rossz, sőt európai színvonal. A franciák is megvásárolták — mondja valaki mellettem, művezetőnek nézem. Közben a hangszóró a nevemet mondja, keres a főmérnök. Visszamegyek.

— Szegecki Győző — mondja