Hevesi Szemle 4. (1976)
1976 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Illyés Gyula: Egy boldog nap Gyöngyösön
nyával” - lehetséges, hogy ezt olvastam? Nem vol! drágább a többi fogásnál, ezt kértem. ,,A hegyekben szedik az áfonyát? Itt már megterem?” — kérdeztem a figyelő szemű pincértől. - ,,Nem, konzervdobozban kapju'k Lengyelországból” — felelte. Őszinteségétől még fehérebbnek, csinosabbnak tetszet; az étterem. A magányos asztalokon is sárga, vászonernyős lámpák égtek. Csaknem minden asztal magányos volt. Kértem egy pohár gyöngyösi bort, mert az ötlött eszembe, hogy arról a kis halomról nézve, a szőlőparcellák úgy hasaltak, úgy fektették szinte fejüket az útra, mint az uradalmi istállókban fejés utón a tehenek, s ezért meg akartam jutalmazni magamat; ebből a költői képből akkoriban akár nyomban verset írhattam volna. De ezt mohóságnak éreztem, a gondolat szinte üzletien gyors kihasználásának. A műre inak és a már csípő- sebb újbornak, a nálunk úgynevezett majomtejnek illatát ezek a költői tehenek árasztották a sötétedésbe a köznapi tejillat helyett. Másnap húsz perc alatt végeztünk a lezárt fiókban és az én irattáskám- ban pihenő ügyiratkötegek összeegyeztetésével. Elköszöntem a „házon kívül"-ről megtért főnöktől, majd a kebelbeli főnöktől, ez utóbbinak udvariasan megköszönve azt az ajánlatát, hogy igyunk még egy feketét az autóbusz i megállójánál működő, jó hírű cuk- t rászdában. i A vasútállomásra vezető utca most még jobban tetszett, A vonat olyan szerencsés időpontban indult, hogy Pestre érkezve már nem kellett bemennem hivatalomba; 1/2 9-től délután 5-ig volt munkaidő. Az állomás bejáratánál cigánykovácsok guggoltak, járomszöget, má- csonyairtót, harapófogót árultak gyűrt újságpapíron. Vettem egy sárhányó kaparóvasat, majd még egyet, mert a másiknak, amely ott maradt, szarva is volt, ügyesen megpöndörítve. A fülkeablakból elégedetten úsztattam tekintetem a távolba hátráló városba. Diákkoromban nem Olvastam rendszeresen napilapot. így az árusoknál kitett példányok nagybetűs hírei közül sok élénken megmaradt a fejemben. Most, visszatekintve a városra, szinte szemem előtt állt egy régi újságcímlapnak ez a nagybetűs híre: Gyöngyös már nem ég! Alatta pedig külön sorban, de ugyanolyan nagy, ha ugyan nem nagyobb betűkkel: A király holnap érkezik a színhelyre! Akkori diákfejemben különös kapcsolatba ugrott össze ez a két hír. Mintha a király csak arra várt volna, hogy Gyöngyös leégjen. Sőt, mintha ő rendelte volna el a város égetését és most ellenőrizné. Vagy hogy ő fogja most fölépíteni? Mert mi más keresete volt volna ott? A színhely és tetthely egyformán új szavak lévén számomra, kedvezőtlenül hatottak egymásra. Az nem jutott eszembe, hogy vigasz is van; a fiatal elme és szív ezt nem igényli úgy, mint cti öreg. Mert vajon kiknek lelkén köny- nyit, ha testőrsége élén egy király csákójához emelt jobb kézzel elvonul egy leégett utcasor füstös arcú, sáros lábú kárvallottjai előtt? Számot adva pesti hivatalomban, azt éreztem, hogy Gyöngyösön jól végeztem munkámat. Hogy a várakozásnak mégis megfelelek. Ez időben történt, szolgálatom negyedik-ötödik évében, hogy addigi havi százhúsz pengő fizetésemet százötvenre emelték. _______ _ __ De már hessentgetnem is kellene az élményeket, olyan rajzással támadtak föl a szíves levélre, hogy hely vár az én írásomra is a Hevesi Szemlében. Bár annak a gyöngyösi napnak emlékei körém zümmögnek elég gyakran, különös szívóssággal. Mégpedig leginkább esős időben, az udvarról a házba lépve. Még pontosabban, sáros lábamat a sárkaparóro helyezve, s ott megvonogatva. Magam sem értem, hogy annyi hányattatáson, vészen, tűzvészeken, házomlásokon át is. az a két cigánymunka micsoda kutyahűséggel tartott ki mellettem, ide-oda hányódva. A: egyik fönt lapul a kertkapunál, várva fogadalmam beteljesítését, hogy becementezem. A másiknak nincs mii szememre lobbantania. Küszöb melletti évtizedes szolgálatát megelégedetten végezte még ezen a mai napon, 1976. szeptember 9-én is, amikor e sorokat, rá-rápillantván, befejeztem. Kishonthy Jenő: Feleségem
