Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Illyés Gyula: Egy boldog nap Gyöngyösön

I ILLYÉS GYULA: I

I Egy boldog nap Gyöngyösön |

A Phönix Élet- és Balesetbiztosító Társaság tisztviselője voltam. Főnökeim nagy várakozással néztek teljesítményeim elé; Osvát Ernő volt az ajánlóm; képességeimnek a Nyugat papírján saját kezével írt méltatását maga Fenyő Miksa támogatta.

A várakozásoknak egyik osztályon sem feleltem meg. Végül a személyzeti nyilvántartás betegségi - az akkor úgynevezett MABI és OTI - ügyeit bízták rám; a rengeteg ügynök ki- és bejelentését, táppénzellátásának ellenőrzését.

Csaknem hetente el kellett mennem ezeknek a női becenevet kapott testvérintézményeknek óriási központjába, az akkori Teleki tér közelébe. (A mi székházunk a Vigadó mellett volt.) Az utat, ha lehetett, gyalog tettem meg. Útiköltségül autóbusz- viteldíjat is fölszámíthattam. De ezenkívül járás közben is tudtam prózát fogalmazni. Elkanyarodhattam a nagy kávéházak felé. Makulátlanul ragyogó, hatalmas ablakaik túlsó felén neves írók ültek friss kézirataik, teli vizespoharaik és reggelijüknek még délben is ott ánváskodó üres csészéi előtt. Az OTI és MABI nyájasan meleg várakozófolyosáin türelmesen elültem, térdemen jegyzőfüzetemmel az öblös, fehérre festett padokon.

Megesett nagy ritkán, hogy vidékre is el kellett utaznom. A Phőnix- nék és a kebelébe olvadt Turulnak az ország csaknem minden városában volt helyi ügynöksége.

Kora reggel érkeztem Gyöngyösre, vonaton, fél árával előbb az autóbusznál. Kimentem a piacra. A kofák már szoros rendben ültek csinosra púpozott szőlősvékáik előtt, melyeket szétterpesztett lábuk közé vettek, de vevő még alig volt. Minden tündöklő tisztán Villogott a jókedvűen kelt őszi nap fényében, még a vesszőseprűk nyomai is a kofasorok utcácskáinak talaján. Sose ízleltem tán ilyen hatalmas szőlőbogyókat. Frissen szedetten, a harmattól kacérnedvesen, szinte ajakcsücsörítve kínálták magukat. Még egyedül voltam a háremben, kedvemre válogathattam. De épp úgy a szűzropogósan fölből- mozo't zsömlékben is; kívánkoztak annyira a tenyérbe is, mint a szájba.

A kirendeltség főnöke tudott érkezésemről. Kikészített hatókkal várt. Együtt mentünk át a helyi társadalombiztosítók valamelyik vigasztaló nevű központjába.

Ennek főnökére azonban hiába, és így kettesben elég unalmasan vártunk. Titkárnője szerint az iratokat ugyan ő is összekészítette, de fiókjába zárta és „házon kívür'-re ment. Hova? Nem tudható. Noha erre a napra adott meghallgatást.

Kedves volt a nem fiatal titkárnő is. üdén maradt két szemének bogyója csaknem úgy világított, mint a piaci szőlőszemek. Finom, cinkos pillantásokkal erősítette meg az én főnököm sejdítését: gazdája szüretelni ment el. Azaz „ki", ami azt jelentette, hogy a sajátjába. „Mikor jön meg?” (Azaz be.) „Délután?” A beszélni tudó nyájas pislogás nem adott biztató választ. De megtudtuk — a hivatalszolgától hogy kint már az utó- préselés folyik. A must ilyenkor a gazda jelenléte nélkül is híven csöpög; napszámra akár, ha jól megcsavarják.

A velem kapcsolatos főnök előbb azt tanácsolta, majd hatáskörileg azt mondta ki: várjam meg a következő napot. A szálloda jó; a konyha, s kiszolgálás kifogástalan; ahogy reggel nyilván magam is tapasztaltam. Hálóinget, miegymást is kaphatok a szállodában, majd ő elintézi, ismerős ott. Együtt mentünk a kapuig. Szívességét ott hárítottam el. Azt már magam is megoldom.

Kellemes szobámba a függöny elhúzása után gyönyörű napfény toppant be, s vele barátságos városkép. Majd somfordálva, de mind állhatatosáéban ismerős must- és mur- ciszag.

Kikészítettem az asztalra magánirataimat, melyekről csak én tudhattam, hogy nem hivatalosak, hanem személyes természetűek. Lejárt OTI- jelentkezőlapok voltak, a továbbélésre szánt szöveg a hátlapjukra volt róva.

A vonaton — sőt a kettős várakozás csöndjeiben is — egy későbben megírásra méltónak bizonyul': könyvemnek egyik tragikus fejezetét fo- galmazgattam.

üres oldalára fordítottam eqy jó minőségű, mert nem áttetsző OTI-be- jelentő vagy látlelet«' lapot.

Aztán — ismét a piacra emlékszem. A kofák feje fölött aranyosan tündöklő darázscsapatok dicsérték a szőlő kiválóságát. A kofák nem hesseget- tek; bálványszerűen fogadták orruk- szemük közelében is a hódolatot.

Körék is sárgálltak, mint öklöm- nyi borostyánkő darabok, s majdnem olyan üvegesen. A szilvaszemek még magukon hordták a szürke hamvas- sáqukat, s ahol letörlődött: alkonykékek voltak. Nálunk, Tolnában, ahogy a mogyorót szétharaptuk, fölháborodott kukac nézett ki belőle, köpést

parancsolva a szájra, harapás helyett. Itt egész szakajtó volt, több is, hibátlan. Megkérdeztem, mi okozza, hogy nem férges. „Kiválogattuk”, mondta az egyik asszony. „Megpermetezi az uram ezt is” — mondta a másik.

Volt már dió is, még a zöld kupája nyomaival, de egy-kettő széthasítva, hogy lássák, jól megértek; le lehet húzni a sárga bőrt a hófehér, kettős kis agyakról. Megkerestem a zsömléskosár irányában a kenyereseket. Édes villámütésként tért vissza a gyerekkorból a friss kenyér és a dióbél páros íze.

Az időm sajnálom, ezért nem ülök vége-hosszatlan ebédre a szálló éttermébe, ezzel áltattam magam. II- lemtudáan, hogy a járókelők észre ne vegyék, hámoztam a diót, csipegettem zsebemből a kenyeret, miközben az Orczy-kastélyhoz elsétáltam. Teleki László már ekkor eszményképeimnek csarnokában főhelyen függött. „Hát ide vágyódott a párizsi szalonokból és összeesküvő pad- lásszöbákból az a zord végzet-üldöz- te és hű szerelem kísérte igaz forradalmár; hát itt élt az az életre szóló boldogtalanságát is oly boldogan viselő asszony.”

Sosem jártam ebben az országrészben; Miskolcot, Egert még könyvből is rosszul ismertem. A Mátra kéklik ott a távolban? Úgy néztem körül; lám, ez az a Károlyiaknak a birodalma, az, melyet vissza nyújtott a népnek az utolsó, jellem dolgában a legelső Károlyi, az a másik szegény sorsüldözte igazságkereső; az ő képe is eszménymúzeumomban függött, de elevenen, hisz szemlélhettem az ő arcát testközelből is, a párizsi szalonokban és diák-padfásszobákban.

Bár telt volna időmből, hogy föl- autóbuszozzak a Kékesre, hazám legmagasabb — 1005 méter? - pontjára; módom nem volt rá. S ez mivel töltött el? Mosollyal, büszkeségfélével. Ez a helyzet illet az önkéntes földönfutók, a büszke sorsvállalók földjén. Messze elgyalogoltam mégis a Kékes irányában. A mustillat egyre erősödőit, mintha vigasztalóul onnan, arról a legmagasabb csúcsról ömlött volna a síkságra.

Magam egy kis halomra értem. Itt megálltam, széttekintettem a női módra, de szemérmesen nyújtózkodó tájon. Szívemhez tudtam volna szorítani, de hát amerre néztem, mindenfelől ilyen önfeledt szép nyújtózkodást láttam. Óriásira dagadt, szakácsnő-piros képet öltött a nap; fehér felhő úszott pártának a homlokára, mikor lehanyatlott; valóságqal vánkosok közé.

Kellemesen alkonyodott, de aztán gyorsan sötétedett. Sietnem kellett hazafelé.

Helyesnek tartottam, hogy a szálloda éttermében vacsorázzam. Beváltotta hírét: példásan tiszta volt, zajtalan. A pincér némi távolból, de rám szögezett ekintettel helyezte damaszt- tal leterített asztalomra az étlapot.

Itt mégiscsak rá kell csodálkoznom az emlékeimre. „Vadsertéssonka áfo