Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Molnár Pál: Útszéli történet

IIR O ID á IL O IMI - MŰVÉSZET

miimiiiiMiiiimiiiiiuiiiMiiiimiHiMiimtniiiHiHiiiiiiiiiiuiiiiMiiHiiiiiiiiuiiiiiiHiiiimimiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiriHmiiiiiiiiiiHiiiiimiimimiiiiiiiiiiimm

MOLNÁR PÁL:

Útszéli történet

iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiimimiiiiiiiiimiimmimiMtiiiiimmiiiiiiiiiin miiiiimimiitiiiiiiiiimtiiiiimiiiiiiiiiiiiiiimiimimmiiitiiiiiiHmiiimiiiiii

Úgy érzi, pecsenyepirosra ége'.t az arca. Többet nem áll ki egymagában az út szélére, az biztos. Nagy a haja, szakállas, ráadásul ez a kopott, bőrfoltos farmer. Akár karácsonyig is itt állhat, akkor se veszi fel még egy Trabant se.

A nap meg kemencéset játszik; a kovász kenyérré sülne, ha kitennék az útra, akkora a hőség.

Tavaly már stoppolt erre, akkor egy volkswagenes pasas vette fel, olyan jó negyvenes. Elég értelmesnek látszott, valami góré lehetett. Bár, ki tudja. A fejesek beképzeltek, aligha vesznek fel efféle éhenkórászt a kocsijukba.

Hülye általánosítás, de még mindig bevált, hogy amelyik kocsiban fejtámasz van az ülésre biggyesztve, az soha nem áll meg. Azok a sznobok, vagy ahogy ők mondanák: a sznebek, vagy úgy még jobb, hogy: sznobok. Nyomott egy népség.

Hoppá! Ez a kocsi indexel, légy áldott, bárki vagy!

Szédületes, milyen friss tud lenni ilyenkor az ember! És mennyire elfelejt minden átkot, szitkot, amit korábban összehordott és embertársainak fejére szórt — mégha csak gondolatban is. Nincs nagyobb öröm, mint a fékező kocsi után szökellő stopposoké. És mekkora hideg zuhany, ha ilyenkor a majdnem utolért autó továbbhúz. Hajaj I Kész pofára- esés.

De nem, ez a fehér Polski nem húz tovább. Még csak szaladni se kell utána.

— Jó napot kívánok! — hajol be Nagyhajú a letekert ablakon. A túloldalon, a volánnál egy szemüveges férfi les vissza, emitt meg egy nő ül, hosszú, fekete haj, szürkészöld szem. — Készt.. . — akarja folytatni Nagyhajú, de a nőre pillantva megbotlik a szó — .. .helyre megyek — fejezi be és akkorát sóhajt, mintha egy szívar- slukkot szívna tüdőre.- Szevasz, ülj be — vigyorog a szemüveges. Elég fiatalnak látszik, de főleg a hangján érezni.

Ahogy elindul a kocsi, a szél hátracsap, bele Nagyhajú szakállas, vörös képébe; olyan ez, mintha kellemes, langyos vizet fröcskölnének a homlokára.

— Tudod - fordul hátra egy pillanatra a szemüveges —, jobb szeretek tegeződni, meg amúgy is fiatalok vagyunk. . .

— Egyetértek — udvariaskodik Nagyhajú. — De tudod mi van. Csóringer stoppos létemre nem jöhetek elő ezzel.

— Régóta vársz? — vált a szemüveges.

— Fél órája.

— Nem kaptál napszúrást?

— Lehet.

A szemüveges mindig megáll a stopposoknak. Az igazat megvallva, a feleségével is így ismerkedett meg, ámbár ezt nem szokta különösebben szellőztetni. No, nem mintha bármi kivetnivaló volna benne — elvégre is az életben gyakran a jelentéktelennek látszó dolgok hoznak gyökeres változásokat —, csak éppenséggel kinek, mi köze hozzá? Most itt van ez a szőrös képű... Mondjuk, nem túl bizalomgerjesztő, az tény, de tegnap is egy hasonlót vettek fel, s kiderült róla, hogy tanársegéd a műszakin; szóval manapság a külső alapján megítélni valakit meddő vállalkozás. Különben sem szívbajos ő, kipenderíti a kocsiból a faragatlan parasztokat.

Nagyhajúra nem lehet panasz. Szolidan meghúzódik hátul, és lehunyt szemmel áztatja az arcát a képzeletbeli vízcseppekkel. Ö különben mindig ügyelt arra, hogy jó vélemény maradjon róla, mikor kiszáll a kocsiból. Ezzel ismeretlenül is tartoznak egymásnak a stoppostársadalom tagjai. Úgyhogy Nagyhajúnál már be- idegződött a szerény, barátságos magatartás. Legalábbis az ilyen alkalmakkor.

Bár ezúttal kevés gondot fordít az illemre, a nő jár az eszében. Rég látta már ezt az arcot, most mégis úgy tűnik, mintha kiesett volna a közben eltelt idő. Előtte van, ahogy a cola buborékjaiba mélyed konokul, hidegen, szinte durcásan. Aztán, ahogy föínevet tánc közben...

— Hol dolgozol — kérdezi a szemüveges.

Nagyhajú elbambul.

— Én?... Ja, nevelő vagyok egy intézetben.

— Amolyan Makarenkó-féleség?

— Olyasmi. Te?

— Egy téesznél vagyok növénynemesítő.

— Ott szedted össze a kocsit?

A szemüveges hirtelen nem tudja, mit mondjon.

— ööö.. részben.

Az ilyesmi már persze nem idevaló téma. Most minek mondja el, hogy a szüleitől kapta majdnem az egész pénzt? Az apja orvos, nőgyógyász. Azt szokta mondani, hogy amíg izé van a világon, addig ő nem hal éhen. Az izé helyén persze mást mond, afféle durva szót. Ezt nem szégyelli, de azt igen — még panaszolni is restellj -, hogy „az ő fia csak egy trágyajogász".

Nagyhajú érzi, hogy ebben a témában nem mehet tovább; egy stoppos ne személyeskedjen, egy stoppos maradjon csak meg az elmélet magaslatán! Ilyenkor még el szokta mondani, hogy ez milyen jó kocsi, annak ellenére, 'hogy — mint minden autóval — ezzel is sok a gond, bezzeg az ő kocsijával semmi hiba, minekutána kocsija sincs.

— Mi van, Vera? — pillant oldalt a szemüveges.

A nő fakó hangon visszakérdez:

— Mi lenne?

— Hallgatsz, mint a sült hal, hehe. . he.. khm.

— Mondjam, hogy szép az idő?

Rekedten zúg a kocsi, mint egy

teletömött kávédaráló.

— Csatt.. csatt - másodikra meggyullad az öngyújtó.

A nő a Portihoz tartja a lángot. Ami azt illeti, jól megikavarja a dolgokat ez a véletlen. Méghozzá nem éppen jószagúra kavarja. Hogy utálta már akkor is ezeket a béna hallgatásokat, rettenetes. De anya csak rágta a fülét állandóan: — Meddig akarsz még válogatni? Viktor rendes gyerek, látod, most is küldött dísztáviratot a névnapomra. És értelmes is. Igaz, nem keres valami sokat, de istenem. . . Szeret, az biztos. Mellette nyugodtan élhetsz...

Már a könyökén jött ki. Hát mondta ő, hogy nyugodtan akar élni? Mindennap ugyanarra a sablonra! Fillérekkel kicsinyeskedni.. . Aztán meg a gyerek, anyaság, nagymamaság, ez az a nyugalom? Azt kapja ő is az élettől, amit anya? Anya mire jutott? Szünet nélkül kuporgatott hol erre, hol arra, közben szóltak felette az évek, észre se vette. Elmúlt negyven éves, de a tengert még nem látta. Nem is fogja, mert nem érdekli. Nem érdekli? Mert el sem hiszi tán, hogy láthatná, és hogy sok egyebet lát-