Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Kávássy Sándor: Nemzetiség a feudalizmus korában

KAVÁSSY SÁNDOR:

E

Nemzetiség afeudalizmus korában !

i

5

I

5

VnnnnRTiiRiniiiviiiiinmmtnmnRnnnnmmmnfHmiiiniuiriHtmimriMiünimitiiiuiiiminiiiiiniiirmnMiiiiiiFi

Az Értekezések a történeti tudományok köréből sorozat 64. kötete, mely a Csehszlovák—Magyar Történész Vegyesbizottság feudális kori nemzetiségről, vagyis a modern nemzetek kialakulását megelőző történeti képződményről Pozsonyban 1971. május 4-én és 5-én folytatott tanácskozásának anyagát teszi közzé, az utóbbi évek egyik legérdekesebb történelmi munkája, amely mindenképp megérdemli, hogy elgondolkozzunk rajta, s ha van véleményünk, a magunkét is hozzátegyük.

A kötet első, egyben alighanem legérdekesebb és leg- tonulsógosabb írása Szűcs Jenő „Nemzetiség" és „nemzeti öntudat" a középkorban. Szempontok egy egységes fogalmi nyelv kialakításához c„ kiváló intelligenciáról és jeles tárgyi tudásról tanúskodó tanulmánya, mely egy hiányzó, de valójában igen fontos és kívánatos fogalmi „koordinátarendszer” bevezetésére, éspedig arra tesz javaslatot, hogy fogalmi és terminológiai síkon a lehető legpontosabban és a lehető legélesebben különítsük el egymástól a modern nemzeteket azoktól a történeti alakulatoktól, amelyekből azok létrejöttek. Míg a történeti előd számára a „nemzetiség” elnevezést javasolja, addig a nemzet nevet az újabb, a polgári fejlődés nyomán keletkezett integrációs forma részére kívánja fenntartani.

Ami a javaslatot illeti, mint erre a szerző maga is utal, korántsem új. Egy idő óta több-kevesebb következetességgel mind a szovjet, mind az amerikai történetírásban érvényesül a törekvés, hogy a két integrációs formát a terminológia síkján is elkülönítsék egymástól. L. V. Cserepnyin szerint a burzsoá viszonyok kialakulása nyomán létrejött nemzettel szemben a nemzetiség (národnoszty) „az etnikai közösségeknek a kapitalizmust megelőző formációkhoz kötött formája, szociáltipológiailag a törzs és a nemzet közé eső típusa, történeti aspektusban a nemzet etnikai bázisa, amelyben a nemzetre jellemző ismérvek (nyelv, terület, gazdasági élet, a kultúra közösségében megnyivánuló lelki alkat) kezdetleges, elemi fokon vannak adva” (13 I.). Ami új, sőt e sorok írójának tudomása szerint újdonatúj és eppen ezért rendkívül figyelemre méltó, az a mód és tényanyag ahogyan, MIetve aminek alapján Szűcs Jenő tanulmányában megközelíti és elhatárolja a két fogalmat.

Mi tehát a nemzetiség? Nagyjából körvonalazható közös területen élő, nagyobb embercsoport, amely - függetlenül belső társadalmi tagozódásától és aktuális politikai szervezeti kereteitől - közös történeti múltjából következően általában a legtágabb értelemben vett nyelvi és kulturális összefüggések alapjón alkot egységet, és összetartozását, illetve más csoportoktól való elkülönülését („Mi — csoport” mivoltát) specifikusan ez összefüggések szerint tartja számon. „A nemzetiségnek — fűzi e megállapításhoz Szűcs Jenő — nem kritériuma — s nem is szükségképpen követelménye — az önálló politikai territórium vagy szervezet (államiság), Illetve a gazdasági eav'éq, de kritériuma és fő konstitutív eleme a közös nyelven átörökített történeti- kulturális tradíció és az összetartozásnak ezen alapuló tudata." A nemzetiség Szűcs Jenő szerint az emberi történetnek Igen általános és igen régi ténye, léte korántsem az európai történet specifikuma és nem is köthető csupán az újabb századokhoz. A történet színén megjelenő népek közül nem egy, pl. az ókori görögség, már nemzetiségnek 56 tekinthető, ha egyébként természetesen nem minden népet vehetünk egyben nemzetiségnek is. „Ahhoz, hogy nemzetiségről beszéljünk - írja —, mindenesetre feltétel, hogy az adott közösség ne valami kezdetleges vérségi vagy lokális

képződmény, face—to-face group, hanem szociológiai értelemben nagycsoport (secondary In—group) legyen, amely azonban sajátos, Immanens jegyekben tartja nyilván ősz- szetartozását.” (32—33. I.) A nemzetiség és etnikum nem azonos fogalmak. A nemzetiség meghatározó jegyei közt ugyan etnikai sajátosságok is szerepret játszhatnak, de a nemzetiség nem ab ovo etnikai csoprort. A nemzetiség nem a priori, és nem is organikus képlet, hanem általában fölöttébb „mesterséges" történeti képződmény, amelynek létrehozásában közvetlenül általában a politikai faktornak van döntő szerepe (50. I.). A közős nyelv „sem valami a priori, hanem, mint a kommunikáció eszköze és a történeti-kulturális tradíció közvetítője, maga is történeti fejlemény, s általában nem egyéb, mint lazán összefüggő dialektusok összessége". Ugyanígy a kultúra közössége, ami egyébként a legtágabban értendő, szintén történeti képződmény (33. I.). Mindezt a francia nemzetiség kialakulásán keresztül részletesen is demonstrálja a szerző (51—70.

1. ), kimutatva, hogy ami kívülről, a külső szemlélő számára egynek, egységesnek látszott, az belülről még korántsem volt az, és sok víznek kellett lefolynia a Szajnán, míg végül a történet őrlőkövei közül kikerült az a minőség, amit már belülről, maguk a franciák is egynek, azonosnak vagy legalábbis hasonlónak éreztek. Jóllehet a nemzetiség fent idézett fogalma általában helyes, igaz és helytáll, statikus módon a nemzetiség fogalma sem határozható meg, minthogy „különböző korokban és társadalmi feltételek mellett, más-más jegyek emelkednek ki, sőt egyazon nemzetiség jellemzői is változhatnak, miközben a csoport identitása fennmarad” (33. I.). A valóság pontosabb megismerését majd a nemzetiségek tipológiájának elkészülte segítheti elő.

A nemzetiségek léte, a nemzetiségi hovatartozás természetesen már az ókor embere előtt sem volt titok. Hérodotosz „a vér és nyelv, az istenek és a szent helyek, az áldozati ünnepek és az életmód közösségében" jelölte meg a görög ethnos egységét. A középkorban fogalmilag a nyelv, a szokások és erkölcsök, lingua et mores (consuetu- dines) közössége alapion tartották számon. A nemzetiség szerepe azonban rendkívül szűkkörű és szerény volt. Nem állt belső összefüggésben a társadalmi és politikai szerkezet elsődleges csoportjaival, illetve kereteivel, s hozzájuk fűződő lojalitásokkal. A középkor felfogása szerint az emberi nem elsődlegesen vallásokra, államokra, társadalmi rendekre és lokális csoportokra oszlott. Ezekhez képest a nemzetiségi hovatartozás lényegtelen volt, vagy ha volt is valamilyen szerepe, ezekkel csak lazán, áttételesen és másodlagosan függött össze. Természetesen így vagy úgy, a középkor embere is számontartotta nemzetiségét, azonban nem ez állt politikai lojalitásának fókuszában, még akkor sem, ha egyébként, alkalmasint vonzódásának, rokon- szenvének tárgyát jelentette. A nemzetiség végül nem jelentett társadalmat, a kor szemlélete a természetes állapot, a természetes adottság (status naturális) szférájába utalta.

A XVIII. században azonban nagyot fordult a világ. A harmadik rend, a polgárság, illetve az annak funkcióját betöltő réteg, hogy kiküzdje a maga társadalmi, politikai, gazdasági és intellektuális emancipációját, a nemzetiséget a társadalmi és politikai szféra alapegységévé tette, a nemzetiség, a társadalom, mint szuverén politikai közösség, valamint a politikai lojalitás egységesítése révén merőben új társadalmi képletet hívott létre, a nemzeti társadalmat. A nemzetiség ezzel nemzetté vált.

Részletesen és sokat foglalkozik Szües Jenő a nemzet mibenlétével és meghatározásának lehetőségeivel Is. Főbb megállapításait tézisszerűen a következőkben foglalhatjuk össze. 1. Többször és nyomatékosan hangsúlyozza, hogy nemzetek, ahogyan a fogalmat modern korunk érti, csak a XVIII. század vége, illetve a XIX. század óta léteznek.

2. Lenin szavaival húzza alá: „A nemzeti kötelékek megteremtése nem volt egyéb, mint a piolgári kötelékek megteremtése". 3. Ami a nemzetekben, mint általános egyedül közös, az a nemzeti társadalom, amely a valóságban természetesen csak a maga különös megjelenési formáiban létezik. 4. nemzetfogalom, a nemzet „mint olyan”, nem határozható meg statikus ismérvek felsorakoztatása alapján, sem objektivista, sem szubjektivista módon. 5. Le kell mondanunk az egymondatos, zárt formulákról, mivel Ilyen-