Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 3. szám - JELENÜNK - Németh László emlékezete

előadásra. Ady Endrén megmutatta, hogyan kell egy ilyen antológiát elkészíteni. Ö mondta Ady életét, az életrajz megszakításaiban a tanulók a szemléltetésül szolgáló ver­seket. Az óra másik állandó része a könyvismertetés lett volna. A továbbiakból kitűnik, hogy ez a kísérlet nem járt megfelelő eredménnyel, ahogy Németh László írja: „az ejtőernyő nem nyílt ki”, vagyis a tanulók nem mutattak kellő érdeklődést a tanulás és művelődés új formája iránt. A kudarc oka nem derült ki. A jövő didaktikájaként emle­getett, tanításközpontú oktatás helyett tanulásközpontút hangsúlyozó legújabb módszertani előírások és kívánal­mak viszont azt mutatják, hogy az ilyenféle, önálló tanulói munkát igénylő irodalomtanítási módszer nem vesztette el időszerűségét ma sem. Kissé meglepő, hogy a pályáját szenvedélyes kritikai munkássággal, tehát szerzők, művek jellemzésével, értéke­lésével kezdő író tanárként milyen tartózkodással nyilat­kozik az iskolai verselemzésről: „De annyira még nem va­gyok tanár - írja —, hogy ahol a vers szól, közbeszóljak, s a festményre odavigyem profán hüvelykemet. Pedig itt va­lami súlyos dilemma tátong: vagy lefordítom a verset hol­mi verset nem érdemlő, de megjegyezhető alapgondola­tokra, vagy nem marad a versből csak egy párakör, mely harmattá válik, ha visszajárunk bele, de elillan, ha át­mentünk rajta, s aztán már csak beszélünk róla. (uo. 175. I.)” Ez az a dilemma, amelynek feloldása irodalomtanítá­sunk egyik fontos feladata. A művészi érzékenység — mint többfelől halljuk — tiltakozik az ellen, hogy a műalkotást avatatlan kézzel érintsük és váziatpontok összegévé ala- csonyítsuk, a szilárd ismereteket és biztos reflexként mű­ködő készségeiket követelő társadalmi igény pedig a han­gulatot, az „elillanó párakört" tartja kevés útravalónak a középiskolát végzett tanuló számára. A kétféle érdek egyez­tetése nyilván csak a sablonok elvetése, az íróval és köl­tővel kongeniális műelemzés útján lehetséges. Németh László pedagógiájának alapvető sajátossága az is, hogy került minden beavatkozást az ifjú életébe, arra törekedett, hogy ne ő, hanem az anyag nevelje őket. Az anyagot azonban olyan bámulatos beleérző képességgel kezelte írásban és szóban, hogy annak nyomán az ún. „érdektelen", „közömbös” témák is megelevenedtek, pezs­gésbe jöttek. Az irodalomtanítás szempontjából jól hasz­nosítható példák találhatók erre „Az én katedrám” című kötetben. Lássunk ezek közül néhányat! A gimnáziumi és szakközépiskolai tantervben szereplő kortörténeti áttekintések tanítása során érdemes felfigyelni arra, amit Németh László Sylvester nyelvtanáról szólva a korszellemre vonatkozóan így fogalmazott: „Az én szemem­ben ezek a határozott jellegű, könyvbe préselt „korok” naív koholmányok. A világ mindig sokkal bonyolultabb volt, mint utólag hitték: sztereotip jegyekkel helyettesít­jük az elrohant életet... Miért induljak a múltba mások­tól kölcsönzött általánosításokkal? Embereket keresek, akik hajlandók összeismerkedni velem. Föltűnik egy név, a név körül néhány adat. Olvasok. Elolvasom, ami fontos, de még inkább, ami nem fontos, és várom, mi lesz. Lehet, hogy a név megmarad sötét névnek, de lehet, hogy kigyúl, s kö­rülötte egy darabka élet is földereng. S akkor alázatos lámpagyújtogató továbbmegyek. Tudom, hogy nem világít­hatom ki az éjszakát, de a sok lámpa mégis csak meg­világít valamit, amit a képzelet folytatni tud.” (71—72. I.) A másoktól kölcsönvett általánosítások helyett tehát a mű­vek vallatása a legjobb eszköz arra, hogy a különböző korok lényeges vonásaiból felfedjünk valamit. Az írói-költői életrajzok tanításához Németh Lászlótól arra kaphatunk indíttatást, hogy a megelevenítésnek, élet­közeibe hozásnak milyen tartalmi elemei lehetségesek. Zrínyi Miklós Csáktornyái vára, a benne élő család szel­lemi környezete és maga a táj is néhány soros leírás és egy jól választott idézet nyomán elevenedik meg. (172. I.) Csokonai életútjának bemutatását a környezet néhány 28 markáns vonású rajza mellett inkább az emberi alkat, a költői jellem és művészi adottságok, illetve a szellemi fel- készültség érdekfeszítő vizsgálata teszi vonzóvá. (207—217. I.) Németh László szívesen kezdi egy-egy életpálya ismer­tetését néhány érzelmileg telített, aforisztikus jellegű tétel exponálásával, majd az izgalmas problémákra vonatkozó kérdések fölvetésével. Petőfinél így: „Bányász a költő, s igazolja a lelet. Ki mekkora kincset talál, akkora költő. Petőfi Sándor lelete minden magyar lelet közt a legna­gyobb . . . Hol a Petőfi nagyságának a nyitja? Miért épp ő emelte ki azt a mázsás aranydarabot, melyet előtte vagy ötven esztendő költői feszegettek? Miféle külső vagy belső erők segítették hozzá, hogy éppen ő találja meg minden leletek leggazdagabbikát, a változatosságában páratlan, költészetté emelt realitást? (551. I.) Ezután következik a költő szellemi és művészi kibontakozásának jellemzése. Kö­rülbelül ugyanez a tárgyalásmód figyelhető meg Arany és Madách pályájának bemutatásánál is. Irodalomtanításunkkal szemben támasztott nyelvi-stilisz­tikai elemzési igény jogosultságának igazolása, hogy igen gyakran Németh László is a stílus és a nyelv vizsgálatából kiindulva kezdi a művek tanulmányozását: Sylvester nyelv­tana (81—83.), Zrínyi prózája (173), Csokonai (215), a Bánk bán párbeszédei (219), Berzsenyi nyelvének „szobor­tömbjei” (229), Arany szentenciái (567), Az ember tragé­diája és Madách leveleinek nyelvi rokonsága (631) és Vajda költői képeinek vizsgálata mind erről tanúskod­nak. (646-47. I.) Németh László történettanítási koncepciójáról az ..Iskola Kakaskúton” című utópisztikus regény alapján alkothatunk képet. Eszerint a nagy óraszámban tanított világtörténe­lem szolgálna alapul és háttérül a magyar történelem, sőt az irodalom és a művészetek története tanításához is. A „Hogyan tanítottam Vásárhelyen a történelmet?" című órákra bontott tervezet ilyen formában nem került kipró­bálásra, a szerző megítélése szerint is inkább annak az „általános egyetem”-nek az előadótermébe illik, amelyet a diplomaszerzésre nem törekvő, de a korszerű műveltség iránt szenvedélyes érdeklődést tanúsító fiatalok számára kellene létrehozni. A nyelvtanítási módszerek közül is figyelemre méltó, sőt, közvetlenül is felhasználható annak jó része, ami „A kisér- lezető ember" című kötetben található, Németh László pedagógiájáról szólva részletesebb kifej­tést igényelne az is, hogy milyen jelentőséget tulajdoní­tott a nevelésben a játékosságnak, milyen módszerekkel próbálná a „kötelező" olvasmányt a tanulókhoz közelvinni, milyen nevelési lehetőségeket lát a magyartanár kezében, ehelyett azonban most csak arra az önvallomásra utalunk, amelyben a különböző osztályokhoz való viszonyát így jel­lemezte: „Az ember minden osztályban másképpen kedé­lyes. Mintha nem is a tanár kedélyeskedne, hanem az osz­tály a tanáron át. A hatodik lányban a humor: szinte tánciskolái gyöngédség, a nyolcadikban akadémikus szel­lemesség, a hetedikben irónia. A hatodik fiúban nyers, egészséges jókedv uralkodik. (A kísérletező ember, 164— 65. I.) Mindezeknél a konkrétan megfogalmazott tevékenységi és viselkedési formáknál lényegesebb annak a szenvedély­nek a megérzése, amellyel Németh László a pedagógus- pályához ragaszkodott. Maga vallott róla, hogy élete kü­lönböző pályaszakaszai közül ettől való megválása okozott neki legnagyobb megrázkódtatást. 1968-ban Vásárhelyen mondta: „Amikor a lánygimnázium órájáról, közel húsz éve, abban a tudatban jöttem ki, hogy én dobogóra állni nem fogok többé, akkor nemcsak a lányok sírtak az asz­talra borulva, bizony énnekem is összeszorult a szívem. És azóta is, ha iskolák tájékán megyek el, mindig irigylem a kollégákat, akik ezek fölé az iskolába siető gyerekek fölé kiállhatnak és űzhetik a varázslatot, amelynek önhitem szerint, én is mestere voltam." (Megmentett gondolatok, 581.) A római közmondás szerint „Akit az istenek meggyűlöl­tek, tanárrá tették" Felfogásuk szerint tehát sorscsapás a pályán való munkálkodás. Németh László is nagyon jól tudta a nevelők előtt álló nehézségeket, tudta, hogy „egy tanár mit csinál, hány mikronnyival emelte meg nemzete műveltségét, ellenőrizni nem lehet.” (uo. 584.) E látszóla­gos eredménytelenség ellenére azt hirdette! „A tanár, ha igazán tanár, állandóan ajándékozza magát. És ez az ajándékozás a gyönyörű ebben a pályában."

Next

/
Thumbnails
Contents