Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - András Ida: Riport helyett

Arcát? Ha egyáltalán annak llehetett mondani. A robbanás saját szeszélyére változtatta meg ezt az emberi képet. Fekete volt, üszkös, millió repedéssel, melynek árkából piros hús villant elő. Sem szeme, sem orra, szája nem volt, vagy legalábbis nem lehetett megkülönböztetni a többi mély sebtől. Feje olyan volt, mint egy elkopott kefe.

Vacogott, reszketett az asszony, reszketett vele a kocsi, sőt már a műtősök, orvosok is, hiszen minden mozdulatához alkalmazkodtak, hogy plusz fájdalmat lehetőleg ne okozzanak neki. Annyi mullpólyát tekertek le róla, akár az egész kórházat is körbe köthették volna vele. Lassan már látszott a gézen átütő vér, a seb sárgás nedvessége. Nem lehetett tovább hajtani, csak vágni, vágni!

Ez az asszony nem sírt, elfogyott már minden könnye, csak morgott és vacogott rettenetesen. Igazán nem tudtam megállapítani a koccanás zajából: a fogát verte-e össze, vagy csak a kocsi kereke csúszott arrébb a cementen.

Nemsokára már csak helyenként volt rajta kötszer, s egyszerre csak töpörödött kis öregasszony feküdt előttem. Néztem, néztem a meztelenségében, foszló bőrrongyait, a vértől csurgó kezeket, amelyek félszegen próbálták takarni aszalódott mellétt, perzselt ágyékát. Megdöbbentem. A kis öregasszonynak, aki nem látott bennünket, de tudta Ilyen állapotban is, hogy férfiak kötözik, olyan nagy volt a szeméremé zete, hogy ez szörnyű fá:dalmán is felülkerekedett. Érezni lehetett elfojtott nyögéséből, izgatott fész- kelődéséből, hogy restelli magát, úgy bújna, de úgy, ha tudna szegényke.

Ez az asszony élete nagy részét a nyomorúságos pinceházban töltötte el, onnan nem ismerte a szórakozást, sok örömet, egyszerű szemérmességével talán még a férje előtt sem vetkőzött le. Ezért nem is dobálta le magáról a ruhát a robbanáskor, mint a fia, ezért bújt el, s került később a kórházba, ezért égett meg jobban, s emiatt szenved ő most többet. Az orvos engem figyelt, tudom-e még nézni a szörnyűséget, s amikor látta, hogy igen, az asszonyt megkérdezte:

— Mondja, megengedi, hogy lefényképezzék?

Olyan csend lett erre a szobában, mintha élők nem is lennének bent. A kis öregasszony nyershús tenyerére támaszkodott. Lassan, hallatlan lassan felemelkedett. Hallgatózott, nézett volna bennünket, ha szemöldöke nem ég egybe, s szörnyű furcsa hangon fuldokolva ezt kérdezte:

— Mit? Engem lefényképezni? Oh, istenem...

És én nem tudom, mi volt akkor velem, azt mondtam:

— Igen, ezt szeretnénk. Tessék lefeküdni, mert így nem jó lesz. A nővérek, műtősök álljanak mellé, kérem végezzék a dolgukat úgy, mintha mi itt sem lennénk.

Hozzáfogtak. Szedték, tovább nyírták az ázott kötést.

— Néni kérem, emelje feljebb a kezét, mert nem látni mit csinálnak — szóltam közbe.

Felemelte-e? Akkor nem láttam. Nem láttam már semmit. Csak azt hallottam, kollégám jó párszor kattan- totta a fényképezőgépet. A fényképek itt vannak előttem. Most látom, hoqv az a szerencsétlen öregasszony engedelmeskedett kérésemnek, mert a kezét megemelte. Miért tette? Azért-e, hogy eleget egyen a kívánságomnak, vagy

takarja magát a gép elöl, talán tiltakozott a fényképezés ellen? Ki tudja már most ezt megállapítani? Hiába nézem arcát, szemének nincs tekintete semilyen, és a méyen repedezett száj sem mosolyt, sem haragot nem árul el. Jó ideje ülük már egy helyben és azon töprengek miért is nem Írtam én erről annakidején riportot? Beszélhetek? Elmondhatom mi történt? Hogyan mondhattam volna el, milyen rettenetesen szenvedett F.-né, s kimondhatatlan testi kinját szemérmessége akkor legyőzte, amikor a fényképezésről szó esett, hiszen ezért tudott úgy felemelkedni.

Él-e, vagy meghalt, nem tudom. Csak azt tudom, emlékezni fogok rá. Vájjon, enyhitene-e fájdalmán, ha tudná: mennyire szégyenlem, hogy sebei láttán nem szenvedésére, hanem elsősorban krónikás toliam pontos munkájára ügyeltem akkor? Mert én is csak a magam munkájával törődtem, úgy mint azok, akikkel a szerencsétlenség után beszéltem.

8

TROJAN MARIAN JOZEF grafikája