Hevesi Szemle 4. (1976)
1976 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - András Ida: Riport helyett
f ANDRAS IDA: Riport helyett .................................. M egtelt a szekrényem, helyet kell készíteni oz új év riportanyagának, jegyzeteinek. Eldobtam hát azokat, amelyekről már régen megjelentek a cikkek. Am, találtam olyan anyagot is, amelyről semmi nem látott napvilágot, mégpedig azért, mert nem volt hozzá erőm, hogy megírjam. Az esemény óta hosszú idő elterít, most tehát megírom mások, de elsősorban magamra vonatkozó tanulságként. A történet a következő: egy régi pinceházban felrobbant az összegyűlt gáz és a bent lévő asszony a fiával együtt megégett. Olyan gondolattal mentem a történtek után annak idejen, hogy nyilvánosság elé tárom okulás és szégyenkezés végett, mi okozta a bajt, minek, vagy kinek a felelőtlensége idézte elő a szerencsétlenséget, miféle könnyelműségért kell e két embernek hónapokig szenvednie és egész életükben bélyeget viselni. Jártam a helyszínen. Láttam a harminc méterre kirobbanó láng kormos útját, összedörzsöltem tenyeremben a rettenetes hőségtől szárazzá kunkorodott levelet, megálltam a hamuvá vált galambfészeknél, amelyben szétpukkantak a tojások, és a szülők még most is ott kutattak, futkostak benne, mintha a robbanástól porrá őrlődött kelőfélben levő fiókáikat kaparnák össze. Azt hittem ezért nem félnek tőlünk, ezért nem repülnek el. Nem. Ezek a madarak nem tudtak repülni. Hasukról a tollat a láng égette le, ha kitárták csonka szárnyukat, látni lehetett a vérző sebet, hogy bőrük is odaveszett. Körbejártam azt a körtefát, amelynek árnyékában a hűs földön az asszony kínjában hempergett, s visszadobtam a barlangház felé a forgáccsá tépett, s jó kétszáz méterre elrepült ajtó üszkös darabját. Beszéltem a tanácselnökkel, aki népét nem győzte csi- títani, aki a robbanás után elsőként szaladt a helyszínre és intézkedett azonnal, hogy a szomszéd házból a lakók percek alatt költözzenek el. Ó mutatta meg a bajba jutott emberek háza mellett a kimerült olajkutat, amelyből a földgáz szivárgott fel a repedéseken keresztül. Elmondta: végre, amikor teljesen újjá született a község, jómódban élnek az emberek, már csak az idősebbek ismerik a barlanglakások nyomorát, a szerencsétlenség után hosszú ideig bizonytalanság gyötörte az embereket: nem járnak-e ők is úgy, mint F-ék. Mutatta, hogy jó két évtizeddel ezelőtt, a temető fölött, a hegyoldalba vájt üregekben sokan .laktak. S most már valamennyien szép, új, tágas villákat építettek fent a völgyben. A gyümölcsöskertekben, réten, szántóföldön fúrt olajkutak sokáig kimeríthetetlenek. Már csak két család lakik fent, pontosabban mondva a robbanás után csak egy, de őszre az is leköltözik új lakásába. Találkoztam a szerencsétlenül járt ember közvetlen munkatársával, aki igen hiányolta már F. Istvánt, mert az új ember, akit küldtek helyette, nem szívesen megy fel a fúrótorony tetejére. Pedig nekik sok szerelnivalójuk van ott majdnem mindennap. Fogalma sincs róla, mitől robbantak fel. Azt mondja: találgatnak az emberek ezt is, azt is, de arra nem lehet adni semmit. Én sem mondtam semmit, tudja ott a kenyerem, de jó volna már, higyje el, ha fogyna az olaj, kicsit arréb törne fel, nem pedig a kertekben. Nem tudunk úgy gyümölcsfát ültetni, zöldséget termelni, ahogyan szeretnénk. Az olajosok megfizetik a kárt az igaz, de sok mindent kell emiatt a piacról vásárolni. Az olaj az úr. Megértem én ezt kérem, de a kisemberek apró gondjával is törődni kell valakinek. Igaz? Legkevesebbet éppen az beszélt, akinek lett volna mit elmondania, a naptól, olajtól barna fiatal szakember az olajetelepről. Egyre csak azt hajtogatta: — Az olaj szivattyúzását nem lehet abbahagyni, ez államérdek, örülnünk kell, hogy olajunk van. Természetes, hogy baj is adódik vele, hogy áldozatot is követel. A község lakói csak a saját érdeküket nézik. Azt szeretnék, ha olaj is lenne, jól keresnének, csak ne a keret ükben, földjükön működjön az olajkút. De ha ott lelünk rá? Amíg felszínre nem hozzuk amit lehet, addig nem temetjük be a kutakat. Ha ideiglenesen kimerülnek, kicsit pihentetjük. Véleményem szerint F.-ék házában a robbanás nem a szivárgó földgáztól volt. Miért éppen csak ott robbant fel? Máshol miért nem? Ezt csak magunk között mondom: olvastam, hogy a romló zöldségféle is termel gázt a pincékben. F-ék pincéjében pedig találtak rothadó tehénrépát... Végül a kórházban a szerencsétlenül jártakat kerestem fel, hogy ők mondhassák el azt, amit tudnak magukról. A főorvos röviden közölte: — Ez bizony súlyos eset. Ilyen komoly égésünk még nem volt. Ha a kórház nem tudja azonnal fogadni őket, már úgy értem a fogadást, hogy szakorvos kezelésben nem részesíti mind a kettőt rögtön, menthetetlenek. Két hét elteltével sem mondhatom azt, hogy az asszony életben marad. Imi akarnak róla? Fényképet is készíteni? No, akkor az alorvos elkíséri, megmutatja, hol fekszenek. Ritkán látok olyan élénk tekinte.ű embert, mint az alorvos volt ott a sebészeti osztályon. Mindjárt azzal kezdte: — Két dolgot kellene föltétien megírni ebben a riportban, hogy hasonló eset többé ne forduljon elő. Az első: miért nem tömik el úgy a kimerült olajküta- kat, hogy a földgáz ne szivárogjon belőle. Ki ezért a felelős? Másodszor pedig az orvosok lehetőségeikhez mérten mindent megtesznek, hogy sé.ü'tjeik láb a álljanak, de nem biztos, hogy ez sikerül, mert nem tehetjük azt, amit kellene. Sok esetben csak várunk, csak várunk, hogy a beteg szervezete magától győzze le a nehézséget. Ha nem tudja, akkor sajnos belepusztul. Mert az égési sérültet nem volna szabad bekötözni. Steril levegőt fújtató szobában egyedül, ruha nélkül kell elhelyezni, hogy a seb hamarább beszáradjon. Ilyen szoba viszont nem áll rendelkezésünkre. iqy kénytelenek vagyunk a szerencsétlenül jártakat bepólyá'ni. Hat-hét naponként köthetjük át. Addig pedig a seb könnyen elfertőződhet. Az átkötés igen fájdalmas, mert a géz beleragad a száradó bőrbe és fel kell tépni. De ezt ne írja meg, ebből csak baj lehet... Mindenkinek. A kórháznak, a betegnek és magának is! A fiú már evett is, beszélt is, amikor nála jártunk. Az anyja igen szenvedett. Kértük az orvost, kössék át, hogy fényképet készíthessünk arról milyen gondosságot igényel a kezelés. Persze, mást is csináltathattunk volna velük. Én ragaszkodtam ehhez. Megmagyarázni miért, még most sem tudom magamnak, noha azóta hosszú idő telt el, s sokszor eszembe jutott ez az eset. Az orvos rámnézett. Olyan tekintettel, mintha egy betegét vizsgálta volna. Már majdnem mondtam: nem fontos, ne tegyék, ha nem lehet, — amikor hangosan számolni kezdett: — ...péntek, szombat, vasárnap, hétfő, kedd, szerda... lehet fényképezni. Igaz, még csak hatodik napja pólyáltuk be, le egy nap már nem számít. — Kiszólt a műtősnek: hozhatják F.-nét. A keskeny gurulós kocsin tolták be a műtőbe, amelyiken mozdulni sem tudott. Pedig nagyon szerette volna megemelni a kezét, vagy a lábát, mert amikor kivették az ágyból, bizonyára elmozdították abból a helyzetből, amelyikbe ő napokon át érzékkel és kiszámítva milliméter pontosan, a legkénye'mesebben helyezte el magát, hogy ne fájjon annyira a teste. Mély althangon kántálta: — Jajj meghalok... meghalok ... — Sokkos — mondta az orvos. — Még nem nyugodott meg. Gyakran a robbanás állapotában él. Adjanak egy „„ fájdalomcsillapítót neki. Jobb volna, ha elveszítené az |B eszméletét a kötözés idejére. — Miért nem altatják el? 1 — Rossz a szíve. Négyen álltak mellé. Ketten tartották a kezét, ketten 7 pedig nyírták róla a gézt. Hatalmas egy asszony volt. Alig fért el a kocsin. Tenyérnyi rést sem hagytak rajta szabadon az előző kezelésnél, csak az arcát nem ragasztották le,
