Hevesi Szemle 3. (1975)
1975 / 1. szám - JELENÜNK - Suha Andor: Iskola
24 Aczél Leó nyugalmazott rendőrezredes, bádogos segéd, rögtön a kezdésnél százados le t, mert ő négy polgárit végzett és neki volt a legrongyosabb ruhája a rendőrségen. Oláh György a pékek igazgatója, géplakatos és Tóth Sándor személyzeti osztályvezető autószerelő mindenkinek megmutat.ák a kezüket, hogy mennyit dolgoztak máma, mindenki láthatja, akinek van szeme, hiszen csuklóig tintásak voltak, Jómagam háborúval, hadifogsággal a hátam mögött 22 évesen utat építettem néhány társammal Gyöngyös és Hatvan között. Délben dinnyét loptunk, este kukoricát sütöttünk, szombaton kaptunk egy demizson bort, üvegben étolajat, egy zacskó sót és három kiló barna lisztet. Partifűrerünk, Máté úr, aki kommunista volt, ilyenkor egy- egy cigarettával is megkínált bennünket. Hét végén Svarcz Zolival és Zoldán Jumival pálinkát főztünk, eladtuk és felmentünk táncolni a pártba. Aznap valamilyen estély volt, és Lipkovics Vera, szép, nevető szemű fekete lány odament Molnár Gusztihoz, s azt kérdezte tőle, hogy a kommunisták lehetnek-e szerelmesek? Szepesi Pista, egy nyúrga szeplős fiú arról panaszkodott, hogy Évike, a drága, bár még hajadon, de már nem lány, azért elveheti-e? Könnyű a púpos lánynak szűznek maradnia, mondta Guszti bácsi, osztályfőnökünk és párttitkórunk. Nevettünk, akkor valaki odaszólt Molnárnak, baj van, siessen haza, a felesége öngyilkos let'. Molnár Gusztáv a háború előtt nem volt szegény ember. Géplakatos volt a téglagyárban és ugyanezt a munkáját végezte a közeli lignit bányánál is. Volt lakásuk, rendes ruhájuk, ennivalójuk. A pártban is ünneplőben, nyakkendővel láttok, fején széles karimájú fekete plüs kalappal, olyan úrias forma jelenség hatását keltette, mint a szagos misén a jómódú iparosok. Pedig akkor már éheztek, és a nap 24 órájából alig töltött néhányat odahaza. öccse eltűnt, annak feleségé; és három gyermekét is magukhoz vették, egy kissé mintha sokan lettek volna a millpengőre. Az asszony nem értette, nem akarta érteni, a szabadságnak ezt az elsőnapos fonák változatát, amely számára semmi jót, inkább drámát, tragédiát hozott. Guszti nem veszítette el humorérzékét, csak a ruhája lett lötyögős, az orra megnyúlt és a kalapja is furcsán lejjebb csúszott a fején. Megértőbb lett, kedvesebb, talán. Jézusként járt, élt közöttünk. A pálinkafőzésre azt mondta, hülyeség, nem szabad, és megkért bennünket, szerezzünk kruplit, zöldséget, soka;: a szegényeknek. A legsötétebb agyakba is tölcsérrel próbálta tölteni az eszét, amelyet áhítattal fogadtunk ugyan, de egy kissé „katolikusnak" tűnt a téma a táncra, szerelemre vágyó lelkűnknek. Csak ha az öregeket, a tizenkilenceseket röhögtük, akkor nagyon haragudott. Nem is harag volt ez, több annál, más minőségű érzelem. Lehoczki bácsi vasöntő, egykori direktóriumi elnök és néhány öreg cimborája furcsákat mondtak, és teljesen vára lan helyzetekben: de mindig türelmetlenül és dühösen okítottak bennünket. „Nem jól énekelitek az Inter- nacionálét. Ahol kell, ott vigyétek fel a hangot! Persze, ti szívesebben énekelnétek a Himnuszt!" A másik öreg azt mond a, hogy Churchill fasiszta. Már az angol ember nevét is rosszul mondta, de a második szó mássalhangzóit egyértelműen rosszul. Kínosan bámultuk kopott cipőnk orrát, valaki kuncogni kezdett, azután mindenki röhögött. Guszti felállt, az! mondta, nem szabad, nem illik és beszélt. Nem volt szónok, a hordó mindig hiányzott a lába alól. Csak az esze, lelke világított, intelligenciája verte béklyóba csikókedvünket. Tizenkilencben a 13 éves inasfiú tágranyílt szemmel bámulta a műhely új világá:. Néhány hónap múlva könnyezve nézte a brutális változást. Milyen állatok ezek? Milyen élet ez, amelyben verik az ember apját? Cudarul bántak az öreggel, pedig a szolnoki MÁV Járműjavító elit szakmunkása volt. Szerették is az urak, csakhát a fegyver... Elvitték őket és a Tisza-partján 21 emberrel megásatták saját sírjukat. A kivégzettek között volt az apja is. Éjszaka mentek az édesanyjával, hogy az öreget tisztességgel eltemessék. Remegtek, könnyeztek, e'zsibbad ak, leültek, újra kezdték, kézzel kapartak a félig betemetett hullák között. Éjfélre a Held világánál megtalálták. Élt, véresen, sárosán vit ék, vonszolták haza. Élt, valóban élt az öreg, internálótáborakban, börtönökben, de élt, nagysokára közöttünk is. ___________________ M olnár Gusztáv ma is olyan egyszerűen, szuggesztíven és tisztán világító agy, mint régen. A szocializmust nem táncolja körbei-körbe, fellengzős,1 mórikáló gondolatléptekkel. Egyszerűen megállapítja: 1924-ben Gyöngyös határában, fenn a Szurdok-parton volt egy kis rókalyuk, szegényes kis úrhatnám részvénytársaság. Napi egy-két vagon lignitet vájtak itt csákánnyal az emberek. A bányagép egy megvakult ló volt, kiszolgáló személyzet a vízhordó lány. De ez az egykori vakondtúrás, a mai Gyön- gyösvisontai Thorez Bánya, Molnár Gusztáv lakatos műhelye a hatalmas gépszörnyek és a pislákoló bányászlámpák a napfényt árasztó Gagarin Hőerőmű törvényes és vérszerinti őse volt. Ennyi a szocializmus. És még valami: az RT részvényesei közötti változás, különbség. Furcsa ember ez a Molnár, mielőtt hazautaztam hozzá, megkérdeztem a tegnap szerelmes fiatalokat, színészeket, újságírókat, ezredeseket, nagyapákat, mondjanak valamit, szeretnék „felkészülni" Molnár Gusztiból. Egyedül kevés vagyok ehhez. Azt mondták, ó, Guszti, az aranyos, persze, hogy járunk hozzá, hiszen ő volt a mi indítóapánk. Ennyit mondtak, semmivel sem többet. A gyöngyösi járási pártbizottságon az első titkár Pethes István vasöntő, szmtén egykori „kollégiumi hallgató”. Mondom neki, mit akarok, megölel, megcsókol és ideadja az illetéktelennek az öreg „anyagát”. Azt mondja, már nyugdíjba ment. Nézem, olvasom, remeg a kezemben a papír az egykori röhögős fiúka öregurasan viselkedik. Most tudom meg, hogy Guszti 1924 óta építette nekünk az utat, hogy akkor régen ipari technikumot végzett, hogy üldözötteket bújtatott a bányában, hogy „közvetlen, szellemileg friss kommunista, aki éppen ezért örökké fiatal maradt...”, hogy. . . aláírás: Hevesi Sándor. Ez már sok. Hevesi Sándor, a járási pártbizottság első titkára nemrég fiatalon meghalt. Akkor Hacsavecz Sanyi volt és bátyjával, Bélával egy álló hónapig gyúrtuk, hogy menjen pártiskolára. Nem, az istennek se ment. Tavasszal bevallotta, hogy nem volt télikabátja, de most, hogy süt a nap, már elmegy. Molnár a pártkasszából új kabátot vett neki. Ennyit be kell fektetni az emberekbe, mondta. 1944-ben Egerbe, András napján jöttek be az oroszok. Gyöngyöst néhány nappal előbb szabadították fel. Molnár Gusztáv azóta emberi csúcsokat járt, közben félre is tették, a súlyos korszakban. Ez az egyéniség csodabogárnak tűnt a „szürke emberek” szemében; kilógott a sorból. Bátornak is különös volt. 1949-ben e sorok szerzőjét ,,felmentenék” és kirúgták a pártapparátusból, mert nyugaton volt hadifogoly. Három napig bámultam a plafont. Guszti eljött a lakásomra és „bevitt” a megyére. Rám bízta az MSZT megyei titkárságát és másodállásban elküldő t a pártiskolára előadónak. Nem sok ez Guszti elvtárs? — kérdeztem. Talán nincs villany az irodában — kérdezett vissza Hat hónappal „repülésem” után kormánykitüntetéssel balzsamozta sebeimet. Nem sokkal később őt is felmentették. Különös sors. 1956 u án ott folytatta, ahol 1945-ben kezdte, párttitkár lett Gyöngyösön, most is a pártbizottság tagja. _____ ______ M átrafüred. ülünk a kertben, tetőt javít az ör?g, a kedveméit abbahagyta. — Milyen a nyugdíj, Guszti? — kérdem. — Magyar nyugdíj. Többet dolgozom, mint azelőtt — válaszolja. A szeme a régi, a nevetős, csak a teste szikkadtabb, összement valahogy. — Tanítok a szakszervezeti iskolán, most is sok a bikkfejű. Mint te voltál. — Elnézést, Gusztikám, tudom, én vagyok a selejt bosszúja. De akkor a kezdésnél nem mondtad meg nekem, hogy ilyen síkos lesz a pálya. Nem figyelmeztettél, hogy vigyázz, öcsi, csak pontosan, szépen lépkedj. — Az apák a rossz fiukat is szeretik. — Igaz is, Guszti, a pálinka, amit akkor főztünk, jobb volt, mint ez a diós-pancs, amit most iszunk.
