Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 1. szám - JELENÜNK - Pásztor Emil: A műveltségbeli fehér foltok "színezése"

JIIMIIIIIIIIHIIHtMIHIIIIIlillllllllllUllimillllllllinilllMlllllllllllllllllllllllllltlllHflllllilllllNIHIIIHIIIIIIIIIIIIIinHIItHIHIHIIIIIIHIIIIMIIMMMMIMMNIHIIIIMimitMMMHItHIIIHIHIIHIIIIIilllllllimillllllllltlllllllllllimiHllllllinilllllllllllllllllll

! PÁSZTOR EMIL: [

A műveitségbeli fehér foltok „színezése”

(Egy felmérés pozitív hatásai)

.............

H

osszú évek óta foglalkoztat az a probléma, hogyan tüntethetnénk el ifjúságunk műveltségének bizonyos fehér foltjait. Főként a tágabb értelemben vett anyanyelvi műveltségnek nemegyszer fájóan tapasztalt hiányaira gondolok. Meggyőződésem, hogy ezekről nem hallgatni, hanem írni, beszélni és vitatkozni kell. Nem azért, mert „divat” lett a hibák feltárása, hanem mert alapos helyzetfelmérés nélkül nincs előbbre jutás.

Nemrég közzétettem egy iskolai felmérés tapasztalatait. Vizsgálódásomat — 1972 szeptember—októberében — olyan fiatalok körében végeztem, akik éppen befejezték középiskolai s éppen elkezdték főiskolai tanulmányaikat: túljutottak az érettségin, de még előtte voltak nyolc félév tanárképző főiskolai munkájának. Huszonhárom elsőéves történelem—ének-zene szakos hallgató (tizenkilenc lány és négy fiú) szerepelt ebben a tanév eleji Írásos felmérésben, tehát csupa „újdonsült” főiskolás. A felmérés néhány tanulságát az Élet és Irodalom 1972. október 14-i számában fogalmaztam meg Nemzeti művelődésünk fehér foltjai címmel, az egész felmérés eredményeit pedig a Valóság 1973. februári számában ismertettem, ezzel a címmel: Ifjúságunk humán műveltségének hiányai. (A két írás címének a huszonhárom hallgató körén túlmutató, általánosító megfogalmazására az indított, hogy ezek a lányok és fiúk az érettségi vizsgájuk helye szerint Budapest, valamint Borsod-Ábaúj-Zem^lén, Heves, Nóg-ád, Pest és Szolnok megye összesen tizenkilenc középiskoláját is „képviselték” a válaszaikban, mind- annyiuk közös problémáival, közös gondjaival együtt.)

Akadtak néhányon az olvasók közt, akik nem értették meg vagy félreértették a szándékomat: iskoláinknak és a huszonhárom fiatalnak az elmarasztalását, „megsértését” olvasták ki belőle, mondván, hogy bizonyára tőlem is sok minden olyant lehetne kérdezni egy váratlan felmérés keretében, amire nem sikerülne jól válaszolnom. De a hozzászólók többsége helyesen látta, hogy éppen a szóban forgó hallgatók érdekében és általában ifjúságunk hatékonyabb művelődése érdekében ragadtam tollat. A helyzetfelmérő őszinteség szava egyaránt szólt e fiataloknak és a magam pedagógus lelkiismeretének: a hiányok feltárása és elemzése a segíteni akarásom útkeresése volt.

Mindig vannak, akik úgy vélekednek, hogy az eredmények helyett

vagy mellett a hibákkal foglalkozni — annyi, mint aláásni iskoláink „tekintélyét". Kétségtelen, hogy a negatívumok senkinek^ sem hízelegnek, de építő szándékú feltárásuk sok haszonnal járhat. Jól látta ezt már Zrínyi Miklós is, aki több mint három évszázaddal ezelőtt így írt: „Én nem hízelkedhetem, édes nemzetem, tené- ked, hogy hazugságommal dicsérjelek...; hanem ím megmondom magadnak fogyatkozásaidat, olyan szívvel és szándékkal, hogy megismervén magad is ..., öltözzél igazságban, öveddzél erősséggel ... Ha azért a magunk fogyatkozásit megismerjük elébb, könnyebben az orvosságot is fellelhetjük azután."

Minden felmérésnek az adja meg az értelmét és az értékét, ha segíteni, használni tud azoknak, akikről és akiknek szól. Hogyan fogadta az említett felmérést és cikkeimet az a huszonhárom fiatal, aki ezeknek „szenvedő” részese volt? S ők végül is hasznát vagy kárát látták ezeknek a főiskolai munka és a tanári pályára való felkészülés szempontjából? (Nagyon igaza volt főiskolánk egyik főigazgató-helyettesének, aki a Valóság-cikk megjelenése utón arra hívta fel a figyelmem, hogy a tanév végén érdemes lesz e hallgatóknak az egyévi fejlődését is „felmérni”.)

A tanév eleji felmérés előtt nem beszélhettem velük arról, hogy az anyagból cikket fogok írni, ugyanis nem a publikálás szándékából született a felmérés, hanem fordítva: ebből állt össze olyan, általam közérdekűnek vélt anyag, amely megkívánta a publikálást, mivel országos szempontból is tipikusnak és tanulságosnak éreztem. A hallgatókkal a tanulságokat mindjárt a felmérés után megbeszéltem, de a cikkekről csak akkor szóltam nekik, amikor ezek már megjelentek. (Hetenként egyszer, a heti egy főiskolai beszédművelés- órán találkoztam velük.)

A tanév végén, májusban arra kértem a szeptember—októberi felmérésben részt vett lányokat és fiúkat, írják le nekem otthon, hogyan gondolnak vissza a tanév eleji felmérésre, a cikkekre és egész évi óráinkra: az ő számukra hasznosak voltak-e ezek vagy nem? Megmondtam, hogy a válaszadás senkire nézve sem kötelező, de a válaszolóktól teljes és „könyörtelen” őszinteséget kértem, még ha keserű lenne is számomra a véleményük. A huszonhárom hallgató közül húsztól kaptam — eléggé részletesen kifejtett —• írásbeli „visszatekintést”. Az alábbiakban ezekből idézek, magam is a legnagyobb őszinteségre törekedve, s azt sem hallgatva el ólszerénységből, ha e jövendő pedagógusok pozitívan értékelik a velük közösen végzett munkámat.

H. Péter ezt a címet adta fogalmazásának: A fehér foltok színezői.

A felmérés „módszeréről” a következőket írja: „...én sem tudtam volna másképp csinálni, éspedig: ha megmondom a diákoknak a célomat (tehát, hogy újságcikket akarok írni), akkor nem mutatott volna reális képet a felmérés. Ui. mindenki lepuskázta volna innen-onnan, hogy jobb dolgozatot írjon. Ha nem mondom meg célomat (mint ahogy jelen esetben történt), akkor számolnom kell azzal, hogy ideig-óráig felkeltem egypár ember ellenszenvét. De egy igazán változást igénylő embernek ez nem lehet szempont. Ha a történelem folyamán nem lettek volna olyan emberek, akik előmozdították volna a haladást bármilyen emberi botorsággal szemben is, akkor az emberiség még mindig a kőbaltánál tartana, ha egyáltalán ember lett volna belőle." Aztán így folytatja H.

Péter: „A legnagyobb eredmény az, hogy ezt a 23 embert rádöbbentette valaki arra, hogy azzal még ő nem lett »nagy fej«, hogy bekerült egy főiskolára. Hogy azzá váljon, amire már címemben is utaltam: „a fehér foltok színezőjévé«, ahhoz még ren- geteket kell tanulnia.” S így fejezi be dolgozatát: „Ha pedagógus leszek, legalább szürkére szeretném festeni a fehér foltokat. De ehhez még sokat kell tanulnom olyan emberektől, akik valóban tanítanak.”

K. Árpád írásának címe: Holtpontból kimozdítva. Ő így gondol vissza a felmérésre: „Mi voltunk az »áldozati bárány«. Illetve mi sem tudtuk mindazt, amire egy művelt embernek szüksége van. Lényegtelen, hogy miért éppen miránk esett a választás, hiszen valahol már el kellett kezdeni az útkeresést." Véleménye a tanév magyar nyelvi óráiról: „Személy szerint miért volt számomra hasznos ez az óra? Kimozdított holtpontomból. Felkeltette érdeklődésemet, ösztönzött a tanulásba, a szükséges ismeretanyag felmérésére. Megtanított arra: folyamatosan olvasni, tájéko- zódni kell, nehogy lemaradjak az egyre rohanó és egyre többet köve- telő korban.” — Igen, ezek a fiata- lók három év múlva már általános „ iskolai tanárok lesznek! *•*

E. Ildikó megjegyzi az Élet és Irodalom-beli cikkel kapcsolatban: „Bennünket ez a cikk döbbentett rá