Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Lökös István: Megyénk irodalmi kistükre I.

LOKÖS ISTVÁN:

Megyénk irodalmi kistükre I.

TiiiimriiiuiiiiiimiiiiciiurimmiiiiiiimiiiiiisiiiHiiiiiimiiiiiíiHiiii

A szűkebb haza műveltséganyagban fennmaradt emlékeit ápolni, illetve azokat közkinccsé tenni, megtisztelő kötelesség. Helytörténeti kutatásunk sokat is tett ezért, itt Egerben s a megyében is. Itt az ideje, hogy e hagyomány- őrzés irodalmi vonatkozásaival is foglalkozzunk s kísérletet tegyünk egy a szűkebb hazát, a hevesi tájat érintő irodalmi kistükör összeállítására. Nem a teljesség igényével most még s nem is filológiai szempontú kutatások új, eddig ismeretlen eredményeinek közreadásával, hanem a szembenézés s az összegezés igényével. Mert valljuk meg: a köztudatban csak töredéke ismert annak a gazdag irodalmi örökségnek, amely valamilyen módon a megyéhez és Eger városához kötődik. Vázlatunkban a sokféle, Egerről és a megye tájairól szóló írói vallomásokat kívánjuk csokorba szedni s az érdeklődő olvasó asztalára tenni.

A KÖZÉPKOR EMLÉKEI

Az Egert övező tájon már a honfoglalást megelőző időben jelentős kultúra volt s csak természetes, hogy a honfoglaló magyarság egy részének útja erre is vezetett. Irodalmi igényű feljegyzés vall róla, Anonymus írta Gesía Hungararumában: „Azután Árpád vezér és nemesei innen megindulva s a Nárágy vízéig menve tábort ütének a patakok mellett, azon helytől fogva, melyet most Kasunak neveznek, hol is Ousadunek, Ursu-úr atyjának nagy földei adott és ott azután annak fia Ursu-úr azon folyó fejénél várat épített, melyet most Ursu-úr várának neveznek. Innen aztán Árpád vezér és övéi megindulván az Egur (azaz Eger Ll.) vizéig jövének és ott gunyhókat készítvén, néhány napig maradónak s azon halmot, melyen a vezérnek leveles színt csináltak, Zenuholmunak (Szinhalomnak neve- ték s táboruk az lostoros (Ostoros) vizétől Porozlou (Po roszló) váráig terjedt. Innen megindulva a Zogea (Zagyva) folyóig jövének és tábort ütének azon folyó partján a Tiszától a Mátra erdejéig s meghódoltaták a föld minden lakosait a Kőröstől a Zogea vizéig és a Zepus (Szepes) erdőig. Akkor Árpád vezér a Mátra erdejében nagy földet adott Edunak és Edumérnek, ahol azután unokájok Pota (Pata) várat épített, kiknek nemzetségéből származott sok idő múltával Sámuel király, kit kegyességéért Obának (Abának) neveznek vala”.

A krónikás feljegyzés — noha történeti szempontú — méltán tekinthető irodalmi igényűnek, hisz a gesta — melyben a fenti sorok lejegyeztettek — a világi tematikájú középkori irodalomnak is fontos műfaja, kompoziciós erősségei okán esztétikai értéket is hordoz.

Középkori latin nyelvű irodalmunk egy másik egri vonatkozásokat tartalmazó művéről is tudunk. A tatárjárás pusztításait leíró Rogerius mester munkájára, a Siralmas énekre (Carmen miserabiie) gondolunk, amely nem egyszerűen csak eseményeket közlő történeti munka, hanem olyan mű, amelyben a szerző — • középkori latin nyelvű irodalmunk kiváló szakértője, Horváth János jellemzése szerint — „ .. . bámulatos éleslátással a tatárjárás előtti magyar viszonyokat tárgyalja, mintegy arra a kérdésre keresve feleletet, hogyan történhetett meg az, hogy a tatárok minden nagyobb akadály nélkül, szinte teljes egészében birtokukba vehették az országot.” A történelmi anyagot mintaszerűen feldolgozó szerző Eger pusztulásának tényét rögzíti, ami valójában azt is tudatja az egykorú olvasóval, hogy mennyi érték pusztulhatott el az István király alapította püspöki székhely megsemmisülésével, amely felégetéséig Észak-Magyarország igen fontos és jelentős közigazgatási és művelődési centruma is volt. „Benedek, a váradi püspök — írja Rogerius —, a király parancsából nagy sereget gyűjtött össze s vele a király segítségére

akart sietni. De megtudta, hogy a tatárok Eger városát elpuszították s a város lakóit és másokat, akik annak védelmére összegyűltek, részint tűzzel, részint fegyverrel megölték és hogy hadizsákmányul elvitték a püspök és az egyház kincseit.”

A ritmikus prózában írt latin nyelvű Siralmas ének után a középkori magyar nyelvű irodalom egy példáját is idézhetjük, amely megyénket érintő eseményről tudósít.

Csak töredékesen ismert középkori világi líránk egyik csonkaságában is érdekes és értékes versezetére, Geszti László énekére gondolunk. Középkori magyar nyelvű költészetünk legjobb ismerőjének, Gerézdi Rabánnak átiratában idézzük a mindössze hat strófányi szöveget:

Ez vég pusztaságról megemlékeznétek,

................................................ el ne vesznétek,

a

z régi jó nevet megelevenítnétek,

(az) keresztyénségnek jó vérti lennétek.

Szegény Mátyás király vala békeségben, mert országa vala... eggyességben, vitézek valónak nála tisztességben, az urak valónak nagy egyenességben.

Tü úristen ellen ne háborganátok, régi decretomot csak megtartanátok, az dezsmát igazán kiszolgáltatnátok, koroskint istennek vele áldoznátok.

Isten, Szűz Mária háborútól védjen,

Hatvanban gyűléstek hogy jó végre legyen, jó Lajos királyonk diadalmat vegyen, minden tanácstokban ő jó véget tegyen.

Pesti Beke Ferenc szüe kéttségében, ki az vendég népnek bizik erejében, török császárt töri hízelkedésében, minden ennek ő elvetett beszédében.

Geszti László diák szerzé az éneket,

Magyarország vala nagy fő szükségében, az végek valónak mind elveszendőben, ezerötszázhuszonöt esztendőben.

Geszti László énekéről már Horváth János kimutatta, hogy „pártpolitikai szózatnak” készült s ezt helyben hagyja Gerézdi Rábán is, aki a szöveg eddigi legrészletezőbb elemzését elvégezte. Feltételezése szerint a vers 1525. június 20. és július 3. közti időben íródott, éspedig az emlékezetes hatvani országgyűlés eseményeihez kapcsolódva, ahol a magyar köznemesség követelésére Szálkái László kancellár és esztergomi érsek helyébe Váradi Pál egri püspököt választották meg kancellárá, nádorrá pedig a köznemesség vezetőjét, Verbőczy Istvánt tették meg. Mindennek előzménye egy súlyos belviszály, amely a király, a bárók, a főpapság és a köznemesség között dúlt. A királlyal és az arisztokráciával szembeni köznemesi törekvések lényege a hatalomban való nagyobb arányú részesedés követelése volt, amely végsősoron odavezetett, hogy a köznemesség a központosított állam ellenségévé lett s ezzel csaknem a belháború szélére sodródott az ország. Történetírásunk megfogalmazása szerint az akkori állapotok így festettek: „Az 1490-től 1526-ig tartó időszak a ren- gg di reakció felülkerekedésének, a központosítás terén elért eredmények összeomlásának, egyben pedig az antifeudá- lis harc kiéleződésének, a Dózsa György vezette paraszt- háborúnak a korszaka. Ebben az időben egyre inkább fe