Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 1. szám - HAGYOMÁNYOK ÉLETE - Salga Attila: Bonkáló Sándor és a szlávok

méí és anyanyelvi kultúráját vizsgálja. A gyöngyösi évei alatt írott A szlávok c. könyvében szerencsés csoportosításban ismerteti a szláv nyelvcsaládot, az őshazát, a szláv elnevezés eredetét, jelentését, a népek történetét és műveltségi állapotát. Részletesen szól a pravoszláv vallásról, s az ennek alapján kifejlődött pánszlávizmusról, szlavofi- lizmusról és neoszlávizmusról. Az általános részben a szlávok földrajzi elhelyezkedésén és számán kívül, a magyar- országi szlávok statisztikáját is megadja. A Jagié — Asbóth féle filológiai osztályozást alapul véve — a korabeli politikai viszonyoknak megfelelően — 10 szláv népről ad áttekintést a következő sorrendben: A) keleti szlávok:

1. oroszok (muszkák), 2. rutének (ukránok); B) észak-nyugati szlávok: 3. lengyelek, 4. csehek, 5. szlovákok (tótok), 6. szorbok; C) délszlávok: 7. szlovének (vendek), 8. hor- vátok, 9. szerbek és 10. bolgárok. Bonkáló jól látja, hogy a szerb és horvát nyelv egy és ugyanaz, a keleti ághoz tartozó fehéroroszokról (bjeloruszokról), a déli makedónokról, valamint a nyugati ág kasubjairól és a XVII. század végén elnémetesedett polábokról és pomeránokról azonban nem tesz említést.

Szükséges, hézagpótló könyvet adott Bonkáló a magyar olvasóközönség kezébe. „Földrajzi elhelyezkedésünknél és politikai viszonyainknál fogva állandó érintkezésben vagyunk a szlávsággal, szükséges tehát, hogy megismerkedjünk vele” — írja a szerző A szlávok előszavában. Ugyanakkor azt is kifejti, hogy pártatlanul, az igazság megírására törekedett. „Hogy törekvésem mennyire sikerült, az arra illetékesek fogják megmondani. Egyet-mást opportur.itásból elhallgattam, de a mai viszonyok között nem tehettem máskép.” A „mai viszonyok” nyilván az első világháború eseményei alapján kialakult politikai helyzetre utal. A „kényes" kérdéseknek mindössze két helyen szentel néhány sort. Munkácsy Mihály kritikájában éppen ezt a „tendencia-mentességet” kifogásolja:

„Ho a szerző a szláv népek világpolitikai helyzetének jelentőségét még élesebben kidomborította volna, mint ahogyan műve folyamán tette és főleg ha még szembe- ötlőbben föltárta volna a szláv kérdéseknek azokat a vonatkozásait, amelyekkel a moszkvita imperialismus a maga czéljai érdekében első sorban Ausztriának és Magyar- országnak kárára állandóan visszaélt, akkor sokkal jobban vonzotta volna könyve a szláv kérdésben tájékozatlan, de a politikai vonatkozások iránt fogékony, sőt érzékeny magyar olvasóközönséget.” Bonkáló tárgyilagos hangját és szemléletét Munkácsy Mihály bírálja, mert a szlavista nem fordul a „moszkvita imperialismus” ellen, nem képviseli elég tendenciózusan az osztrák császárság gyarmatosító politikájának védelmét.

Az óriási adathalmazzal Bonkáló sikeresen birkózott meg, s teljesen uralkodik tárgyán. A mű kerete, a korabeli szláv viszonyokról összegyűjthető információkhoz képest, szűk, így egyik-másik problémának túlságosan kevés figyelmet szentel, s felületesen vizsgálja azokat. Művének értéke — amely így sem csekély — meghatványozódott volna, ha az egyes szláv népek nyelvét részletesebben ismertei, s nem hagyja figyelmen kívül, vizsgálat nélkül az egyes népek irodalmát sem.

A szlávok külön érdekessége, hogy a szerző könyvében felhasználta személyes tapasztalatait, s a helyszínen gyűjtött adatait is. Kár, hogy a munkának Az egyes szláv népekről szóló második részében Bonkáló a forrásművekről nem állított össze olyan jegyzéket, mint A szlávokról s a szláv kérdésről általában szóló első rész végén.

„Földrajzi elhelyezkedésünknél és politikai viszonyainknál fogva állandó érintkezésben vagyunk a szlávsággal, szükséges tehát, hogy megismerkedjünk vele” —• írja, s könyve megfelelt a kitűzött célnak: tudományos ismeret- terjesztő művet ad olvasói kezébe, amelynek hibái nem homályosítják el valódi értékét.

A szlavista sokirányú munkásságát bizonyítja, hogy Benedek Marcell Irodalmi Lexikonának, Gutenberg Nagy Lexikonának, a Hungária Irodalmi Lexikonnak és Révai

Nagy Lexikonának volt munkatársa, s nemcsak szláv vonatkozású szócikkeket írt (írók, költők, kritikusok életének és pályájának áttekintése, szláv nyelvek és irodalmak ismertetése stb.) hanem egyéb, többek között a skandináv vonatkozású szócikkeknek is szerzője.

Származásánál fogva Bonkálót egész pályáján végigkíséri a rutén nép és nyelv iránti megkülönböztetett figyelem. Számos tanulmányában foglalkozik a ruszinok, kis- oroszok (ukránok) nyelvi hovatartozásával, a dialektusok magyar jövevényszavaival, a nép életformájával, történelmével és kultúrájával. Sajnos e munkái magukon viselik a Fforthy-korszak politikájának jegyeit.

Máig is egyik legnagyobb nyelvészünk, Asbóth Oszkár Bonkálóban már 1910-ben „kezdő tudóst" lát. A rahói kis- orosz nyelvjárás leíró hangtana kapcsán megjegyzi, hogy a munka „biztató kezdet és mintegy ígéret, hogy a szerző egészen speciális ismereteit értékesíteni fogja a tudomány számára, ennek pedig okunk van örülni.” Az ukrán nyelvről írott tanulmányainak tényanyaga ma is haszonnal forgatható, ideológiailag alátámasztott helytelen következtetéseit — így a „magyar géniusznak” a rutén népre és annak nyelvére gyakorolt pozitív hatását — azonban egyértelműen elvetjük. A történelmi Magyarország területén élő ukránok nyelvében meghonosodott magyar szavak, egyrészt a két nép gazdasági és kulturális koegzisztenciá- jának következménye, másrészt — és döntően — az erőszakos magyarosítás eredménye. Ez utóbbi okot Bonkáló nem ismeri föl, azt viszont nem egyszer hangsúlyozza, hogy az ukrán nyelv az orosznak nem dialektusa; valóban, akik ezt kétségbevonták, azok nem nyelvészek, hanem szlavofilek, nem tudósok, hanem politikusok voltak. A szlavista Bonkáló jól látja, hogy korában „a szomszédos szláv népek közt dúló faji és nyelvi vitát a tudomány mai fegyvereivel eldönteni nem igen lehet, mert a vesztes fél nem nyugszik bele a tudományos ítéletbe. Ez ma hatalmi kérdés, amelyet az erősebb fél mindig a maga javára igyekszik eldönteni.” Tanulmányaiban nincsenek nagyhangú frázisok, kerüli a mindenáron való magyarkodást, s a kárpátaljai rutén irodalmat reálisan, tendenciától mentesen mutatja be.

Bonkáló műfordítói tevékenysége elsősorban Lev Tolsztojhoz kapcsolódik. A Háború és békének a felszabadulás előtt 6 fordítása jelent meg. Radó György szerint, a körülbelül 450 000 szóból álló monumentális alkotást, Ambrozovics Dezső (1864—1919) után, Bonkáló tolmácsolja legpontosabban. Nem törekszik virtuozitásra, nem akar elkápráztatni, nem akarja saját stílusának könnyedségét érezni. A fordítás korszerűsége azonban megköveteli, hogy az irodalom tolmácsa necsak a formát és a tartalmat ültesse át, hanem igyekezzék teljesen azonosulni a mű, a szerző gondolatvilágával, s ennek alapján próbálja meg azt magyarul újrateremteni. Ennek az „újra-ihletésnek” a hiányát érezhetjük Bonkáló fordításain. Ambrazovicshoz hasonlóan ő is általános, egyenletes „fordítói nyelvet” dolgozott ki. Stílusa világos és szabatos, magyartalanságoktól mentes, kellemesen olvasható, de nem mindig érzékelteti a szerző stílusának finom árnyalatait. Az ilyen „szépséghibákat” többnyire csak a szakember fedezi fel az eredeti és a magyar szöveg analizáló összevetése során.

Bonkáló Tolsztoj számos elbeszélését fordította le, s elsőként tette közé Dosztojevszkij özvegyének emlékiratait, majd 1920-tól néhány szovjet szerző művét is tolmácsolta.

Vr

E rövid áttekintés során hibákról és érdemekről, elismerésről és elmarasztalásról esett szó. Nem is fogalmazhattunk másként, hiszen világnézeténél, egy letűnt társadalomhoz való viszonyánál fogva, kiütköznek Bonkáló szemléletének korlátái. Számos kérdésben úttörőként járta a szláv országok útjait — ezt vallhatjuk ma, így vélekedett korának olvasótábora, amikor hézagpótló tanulmányait kézbe vette. Életművének, hagyatékának felfedezései, pozitív elemei nem méltóak a feledés e.

51