Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 1. szám - HAGYOMÁNYOK ÉLETE - Salga Attila: Bonkáló Sándor és a szlávok

tesen mutatja be az orosz nép vallásának ősi pogány elemeit, s a későbbi írók munkáinak elemzésekor is lépten- nyomon utal az ősi, népies elemek felhasználására.

Könyvének egyik legnagyobb érdeme, hogy Magyarországon elsőként vallja a régi és az új orosz irodalom szoros, elválaszthatatlan kapcsolatát.

A Miljukov és Szevirjov irodalomtörténete alapján elterjedt felfogást — amely szerint, az orosz irodalom „mindössze másfélszáz esztendős" — jelentős terjedelemben cáfolja, alapjaiban és részleteiben egyaránt. Jogosan kifogásolja, hogy „az oroszok legnagyobb kritikusa", Be- linszkij sem tudta, „hogy kora irodalma a megelőző századok folytatása..., s nem varázsütésre nőtt ki a földből."

Bonkáló rendkívül jó szintetizáló érzékkel mutatja be a tolsztojanizmus legjellegzetesebb vonásait, majd megcáfolja azt: „A belső szabadságot elébehelyezni a külsőnek (pl. Pierre álma) — írja — szép utópiának, de mégsem nyugtatja meg az embert és ennek kedvéért nem szívesen mond le külső szabadságáról ... Tolsztoj nem akarta megérteni, hogy a boldogsághoz mind a kettő szükséges.” A tolsztojanizmust a „lángelme sajátos eltévelyedésének" tartja, s örökéletű következtetésre jut: „A napnak is vannak foltjai, mégis beragyogja az egész világot. Ne a foltokat, ne a vallási és társadalomtudományi műveit olvassuk, s akkor csodálattal fogunk meghajolni nagysága előtt."

Bonkáló elsőként mutatja be, s először ad reális számvetést az orosz színház atyjáról, a vérbeli realista Oszt- rovszkijról, akinek legnagyobb érdeme az, hogy az „értéktelen hazafias romantikus drámákat és az egyéb silány darabokat kiszorította”, s hatására „az orosz színház a nemzeti művészet templomává lett". A kritikus szerint, Osztrovszkij művei „színpadjainkra . . . kevésbé alkalmasak, annyira oroszok s nincsenek tekintettel a színpadi technikára." Az első Osztrovszkij-drámát a Nemzeti Színház csak 1941. április 26-án mutatta be Örvény címmel („Groza"). Bonkáló „jövendölésének” van reális alapja: a kereskedők sajátos rétegének ábrázolása, az orosz társadalom bankár-, tanítói és színészi világának bemutatása, a szereplők jellemének pszichológiai motiváltsága, a drámák nyelvének népiessége, darabjainak szimbolikája — azaz, a drámairodalomba berobbanó újszerűség, csak a felszabadulás után hódíthatta meg az új utakat kereső, ízlésében megváltozott magyar közönséget.

A szerző helyesen látja, hogy „Osztrovszkij drámáiban minden szerep rendkívül hálás s a színésznek tehetsége teljes kifejtésére nyújt alkalmat. Minden darabja életkép, ezért nem ragaszkodik a dráma szabályaihoz, hanem a tragikus és komikus elemeket egyesíti, amint azt az életben is látjuk.”

Gogollal kezdődik az orosz regény fénykora és a modern orosz realizmus. A korabeli magyar kritikában egyedülálló megállapítással fémjelezzük a bonkálói éleslátás nagyszerűségét: „A megfigyelés művészetét, az életnek a maga valóságában való szemléletét vitte be Gogol Puskin példája, s útmutatása alapján az orosz irodalomba, s ezzel megelőzte a nyugateurópai írókat .. Az igazi realizmust az orosz irodalomban látjuk, mert az egész életet ábrázolja s nemcsak egy részét, mint pl. Zola, aki rendszerint csak a degenerációt veszi észre, jóllehet ez a modern társadalomnak csak egyik jellemző vonása. Ebbe a hibába az orosz klasszikusok nem esnek bele.” Bonkáló jól látja, hogy a nyugati realizmus kissé negatív jellegű, s a legnagyobb realisták is — mint Flaubert vagy Thackeray — a dezilluziók bemutatásának művészei. Az orosz realizmus is leleplezi a társadalmat, az oroszok ráébredése az orosz valóságra azonban mozgatóerőt rejt magában, így pozitív jellegű.

Goncsarov Oblomovjáról szólva elsősorban az író szenvtelenségét emeli ki. („Turgenyev, Tolsztoj s a többi írók együtt örülnek és szenvednek hőseikkel, Goncsárov- nál ennek semmi nyoma, pedig önmagát s hozzátartozóit rajzolja.") A regényt intő példaként tartja számon: „Még ma is élvezettel olvassuk ..., mert még ma is vannak Ob- lomovok nemcsak Oroszországban, de mindenütt a világon, akiket a konzervatív jólét tesz azzá."

Nyekraszovért „minden elnyomott és megalázott rajongott..., az ifjúság bálványa, a közönség kedvence volt...

A vers polémikus fegyver volt az ő kezében." Annak ellenére észreveszi és magasra értékeli Nyekraszov költészetének népiességét, hogy az 1917 előtti hivatalos orosz források — amelyeket Bonkáló is használt —, szinte egyértelműen támadják a költőt. Szemére vetik, hogy Puskin „ellensége", „vetélytársa" volt, művészetének erejét és népiességét agresszív kritikákkal próbálják „megsemmisíteni". Bonkáló — Csernisevszkij, Belinszkij és Dobrolju- bov nyomán — egyértelműen mondja ki a kevesek által dédelgetett társadalmi igazságot: „Forrón szerette a népet s kimondhatatlanul gyűlölte az elnyomatás minden formáját.”

Aligha Írtak a felszabadulás előtti magyar kritikában eiismerőbben és nagyobb szeretettel Turgenyevről, „a nagy orosz föld legeurópaibb írójáról", mint ahogyan Bonkáló szól róla. Turgenyev az első orosz író, akinek életművét a magyar olvasóközönség teljes egészében megismerhette. Népszerűségének csúcsán (a XIX. század vége) elsősorban francia és német közvetítéssel átvett elbeszéléseiről, regényeiről ugyan többnyire a mestert megillető stílusban írnak a kritikusok, megjegyzéseik, dicsérő jelzőik azonban csak egy-egy kockát villantanak fel Turgenyev sokoldalúan és gazdagon díszített életművének mozaikjából. Az orosz irodalom történetében, Turgenyev halálának 50. évfordulója alkalmából írott és Benedek Marcell Irodalmi Lexikonában megjelent tanulmányának minden oldalán átizzik az orosz valóság hű krónikása iránt érzett megkülönböztetett szeretet, a sohasem porosodó történelem sajátos ábrázolása iránti tisztelet, az irodalmi csemegére talált kritikus felfedező lelkesedése.

A polgári radikalizmus ideológiájához leginkább közelálló Bonkáló az Egy vadász feljegyzései kapcsán a történelem materialista felfogásához közelít. Hangsúlyozza ugyanis, hogy a Sztyenka Rozin és Pugacsov vezetése alatt felkelt tömegek ugyanolyan veszélybe sodorták a birodalmat, mint „az 1904—1905. évi lázadások” (B. S. szó- használata), ... „s végül ezek segítségével győzedelmeskedett az 1917. évi forradalom. Az orosz nép olyan lemondáshoz szokott óriás, amely tudatában van erejének, s megremeg a föld, ha megmozdul.”

Az „1904—1905. évi lázadások” kifejezés az orosz polgári forradalmat sem stilisztikailag, sem ideológiailag nem jelöli helyesen, az 1917-es forradalom azonban „győzedelmeskedik”, ráadásul nemcsak Lenin és elődeinek tevékenysége folytán — ahogyan ezt később magyarázza egyik cikkében —, hanem a nép segítségével mozdul meg a föld! Történelmi materializmusa nem tudatos, megfigyelése, következtetésének logikussága azonban annál inkább.

Bonkáló nem értette meg a szocialista forradalmat, az új, kibontakozó szovjet irodalomhoz is ellentmondásosan viszonyul. Egyrészt a „tendenciózusság" és a „kollektív irodalom" ellen foglal állást, másrészt „mértékkel bírál", s azt kifogásolja, hogy „nálunk még mindig a régi és az emigráns írók műveit fordítgatják s a modern oroszországi irodalomról nem vesznek tudomást.” Gorkijban csak a „propagandistát” látja, ugyanakkor a polgárháborútól meggyötört szovjetország új irodalmát helyenként józan, reális szemlélettel festi: „Az irodalom demokratizálódott, az egész nemzet közkincsévé lett... Azt írják le, amit látnak és hallanak, tehát magát a mai életet s ezért az új irodalom alkotásai tárgyuknál fogva is figyelemre méltóak. Az utóbbi évek története benne van a szépirodalomban ... A forradalom utáni orosz irodalom újabb Sturm und Drang korszakát éli át...” Helyesen látja, hogy a valódi orosz irodalom az új társadalmi rend talaján Oroszországban fejlődött tovább. Agresszívnek, mesterkéltnek, témaszegénynek ítéli meg a fehéremigráns irodalmat, s megsemmisítő bírálatot mond róla. Az új orosz irodalom sokféleségéről tett megjegyzése akaratlanul is megcáfolja a2 irodalom szabadságának megszüntetéséről szóló polgári híreszteléseket, amelyeket egyébként ő maga is terjeszt. Találó az, amit a klasszikus örökség továbbfejlesztéséről, az irodalmi ábrázolásról, az új típus kereséséről, az irodalmi nyelv gazdagabbá, elevenebbé válásáról mond.

Bonkáló könyve — ha ellentmondásos formában is — figyelemre méltó hirt adott a fiatal szovjet irodalomról.

Nyelvészeti munkáiban elsősorban a szláv nyelvek és társadalmak összefüggéseit, a nemzetek sorsát, történél-