Hevesi Szemle 3. (1975)
1975 / 1. szám - HAGYOMÁNYOK ÉLETE - Salga Attila: Bonkáló Sándor és a szlávok
den egyes tagja tudja, hogy Tanár Orra nézve megtiszteltetést jelent ez az áthelyezés illetve beosztás, mert kitüntető bizalom jele. Azt is tudjuk, hogy rendkívül intenzív s a nem szoros értelemben vett szakemberek részére is igen instruktiv tudományos munkásságával vívta ki magának ezt a bizalmat. De a tanári testület éppen abban bízott, hogy — legalább rövid ideig — ezen érdemeinél fogva lesz ennek az iskolának a dísze. Kollegiális érzületének oly kedvesen tudott kifejezést adni, hogy szívesen fogunk rá visszaemlékezni." A Károlyi-kormány minisztertanácsának határozata értelmében a polgári radikális meggyőződésű Bonkáló — Jászi Oszkár irányításával — részt vett a nemzetiségi program kidolgozásában, s ezen belül a rutén kérdésekkel kapcsolatos anyagot állította össze. A Tanácsköztársaság bukása után személye, s rajta keresztül tanszéke, állandó intrikák célpontja lett. Haladó nézeteire, nyugdíjaztatásának okaira a Magyarország 1924. szeptember 23-i számában közölt interjú alapján következtethetünk: „Éveken keresztül . . . csak heti két órában foglalkoztam a rutén nyelvvel, heti négy órán keresztül pedig az orosz nyelvet és irodalmat adtam elő... (Eredeti kiemelés. — S. A.) Aki rutén nyelvvel foglalkozik, annak feltétlenül az orosz nyelvvel és némileg az orosz irodalommal is foglalkoznia kell. Az orosz nyelv és irodalomnak a budapesti egyetemen való előadása véleményem szerint szükséges volna. Hiszen az orosz irodalom a világ- irodalom egyik legértékesebb része. ... A legutóbbi években az orosz nyelv az összekötő kapocs a különböző szláv népek között." Az orosz irodalom története a budapesti egyetemen 1918 és 1924 között tartott előadások anyagát tartalmazza. 1926-ban jelent meg, így Bonkáló elsőként tett közzé összefoglaló, rendszerező jellegű művet az orosz—szovjet irodalomról. Úttörő munkát végzett annak ellenére, hogy néhány hónap múlva napvilágot látott Szémán István irodalomtörténete is. Ez utóbbi jóval szerényebb, adatainak egyrésze pontatlan, irodalomtörténeti szempontból kevésbé jelentős. A 20-as, 30-as években az Otthont, a hírlapírók és irodalmárok klubját látogatta, ahol szakvéleményét gyakran kérte ki Schöpflin Aladár, Benedek Marcell és Kárpáthy Aurél. Pontos, szöveghű fordításai igen értékesek. A szláv filológus alaposan ismerte az orosz nyelvet, s a szavak etimológiájának, árnyalatainak teljes tudatában, stílusa gördülékeny és modern. Tolsztoj Háború és békéje tetszetős köntösben jelent meg, feltűnően, de nem hivalkodva. Bonkáló Karinthy Emíliának (Karinthy Frigyes húgának) „egye- gény fordítási határideje mindössze néhány hét volt. Bonkáló Karinthy Emíliának (Karinthy Frigyes húgának) „egyenesben" diktálta, aki írógépén egyidejűleg a kéziratot készítette. Ezt a munkáját szerette legkevésbé. Úgy érezte, hogy elsietett, gyors munka, így nem méltó Tolsztoj nevéhez. Állításának éppen az ellenkezője igaz. Ha gyorsan is készült a fordítás, nagy műgond érződik rajta, s minden sorából Tolsztoj szeretete sugárzik, ugyanúgy, mint az orosz író egyéb műveinek fordításából is. Bonkáló Sándor a 30-as években az Alkotmány utcai kereskedelmi akadémián és a Vas utcai kereskedelmi iskolában orosz nyelvű levelezést tanított. Közben évenként egy-két alkalommal, az orosz irodalom évfordulóiról néhány perces felolvasást tartott a rádióban. 1939 és 1944 között az Országos Központi Hitelszövetkezet rutén nyelvű lapját (Druzsesztvo — Szövetkezés) szerkesztette. A 40-es évek elején figyelme elsősorban a szovjet irodalom felé fordult. Sajnos, csak nagyon ritkán sikerült a Pravda vagy a Lityeraturnaja Gazeta egy-egy számát megszereznie. így a szovjet irodalomról nem kaphatott reális képet. A felszabadulást követő hónapok a nyugtalan várakozás jegyében teltek el, míg 1945. november 1-én a vallás- és közoktatásügyi miniszter a budapesti tudományegyetem ukrán nyelv és irodalom tanszékére ny. r. tanárrá nevezte ki. 1950. február 10-én, 70 éves korában vonult nyugdíjba. Életének hátralévő része családja körében telt el, s kisebb-nagyobb alkalmi megbízatásokat végzett. A szovjet népek irodalmának magyar bibliográfiája 1944-ig c. kiadvány szerzői — Kozocsa Sándor és Radó György —• megemlékeznek arról, hogy „Bonkáló Sándor az ukrán nyelvű címek felkutatásánál és ellenőrzésénél . . . nyújtott értékes segítséget". Utolsó munkája Msztiszlavszkij Tilos ösvényen c. regényének fordítása (1958). 1959. november 3-án hunyt el Budapesten. ★ Az orosz irodalom története nagy hiányt pótolt. A magyar közvélemény — Móricz szavai szerint —- ekkor jóformán még „Puskin árnyékában él”, azaz az egyik legnagyobb klasszikuson kívül nem vesz tudomást az orosz iroA szentpétervári tudományegyetemen hallgatott előadások jegyzéke Bonkáló kézírásával (1912—1913). dalom egyéb kiválóságairól, korszakainak összefüggéseiről. „Munkámban az eredeti művekre támaszkodom — írja Bonkáló —, de egybevetés céljából a fordításokat is figyelembe vettem. Bár igen sok munka van nyelvünkre lefordítva, ezeknek a fordításoknak alapján az irodalom képét mégsem rajzolhatjuk meg, mert minden terv és rendszer nélkül készültek. Sok kiváló írásról nem vettek tudomást fordítóink, viszont sok kevésbbé jelentékeny író művét átültették.” Az 50 évvel ezelőtt, 1924. november 15-én nyomdába adott kézirat idézett sorai a mű rendkívüli irodalomtörténeti jelentőségét bizonyítják: elsőként ad átfogó ismertetést, először ad hírt magyarul több orosz költőről és íróról, olyan megállapításokra jut, amelyek ma is az újrafelfedezés örömével hatnak. Hibái eltörpülnek, ha művének korszakalkotó szerepét vizsgáljuk. A két kötetes műben Bonkáló nemcsak az irodalom történetét rajzolja meg, hanem részletes és sokoldalú keresztmetszetet ad az egyes korok és az orosz élet kapcso- 49 látóról, a vallási, társadalmi, politikai viszonyokról, az orosz szokásokról, s így irodalomtörténete művelődéstörténeti képpé szélesedik. A legrégibb korról szólva, szemléle-
