Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 1. szám - JELENÜNK - Sugár István: Az egri Dobó István gyalogezred tragédiája 1942 telén a Donnál

József ezredes, a társaságában levő Langermann német tábornok és annak parancsőrtisztje is meghalt egy szovjet aknatámadás nyomán. Ezután Nicki Károly ezredest állították az egri 14. gyalogezred élére.

Olyan eredménytelenül szerepelt az expedíciós magyar hadsereg a Donnál, hogy októberben a magyar honvédvezérkar főnöke súlyos bírálatot mondott felette és Jány Gusztáv vezérezredestől, a 2. magyar hadsereg parancsnokától magyarázatot kért a történtekről. Jány többoldalas jelentése elárulja, hogy mennyire igazuk volt azoknak, akik ellenezték a háborút, vagy éppen a hadba indulást úgy titulálták, mint akit a vágóhídra hajtanak. . .Lőszer sem állott rendelkezésre, kézigránát nem volt. . . harcos kiképzés sem volt... Előfordult a szemünkre vetett éheztetés és bizonyos mértékben kenyér tényleg kimaradt. .. Szükség van hatásos páncéltörő fegyverre, rohamlövegre..., mert hatos fogattal támadni, harckocsi elé vágtatni és lekapcso- lás után tüzelni nem lehet. ÉRTHETŐ TEHÁT. HA ILY ALKALOMMAL EZEK NÉLKÜL A VÉDTELEN EMBER MEGRENDÜL. De csökkentette a harcos kedvet az is, hogy a század lefogyott 100, majd 60 emberre. PÓTLÁS NEM JÖTT, ÍGY MINDENKIBEN AZ AZ ÉRZÉS LETT ÚRRA, HOGY Ö KITASZÍTOTT, S ELŐBB-UTÓBB AZ Ő NEVE IS SZEREPEL A VESZTESÉGLISTÁN..." (Érdemes azt is megjegyezni, hogy a Szovjetunió elleni harcban a Német Birodalom 1942 őszéig 1 millió embert áldozott fel I)

S közben megkezdődött a felkészülés 1942—43 telére, de a józanul gondolkodók előtt egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az 1942-re beígért győzelem is elmarad. Október 14- én Hitler hadműveleti parancsában leszögezte, hogy a német és szövetséges hadseregek „az ellenséget e téli hadjáratban is legyőzik ott, ahol az megkisérelné a Irontvona- lukat megtámadni."

A FRONT MÖGÖTT . . .

De nehogy azt higgye a mai jámbor olvasó, hogy a katonák csak az arcvonalban tevékenykedtek — élénk élet folyt a front mögötti megszállás alatt tartott szovjet területeken is, A szülőföldjük, hazájuk védelmében fegyvert fogott kisebb-nagyobb csoportok, csapatok ellen egymást érték a dicstelen „partizánvadászatok" is, melyeknek résztvevői közül az egri ezred állományából is oly sokan életükkel fizettek minden emberi méltóságot megtagadó tettükért.

De a 14. gyalogezred részére kijelölt övezetben levő helységek parancsnokságát is ők adták. Akadt sok emberséges tiszt, de hallgassuk csak meg az akkori esztendőkben Egerben jól ismert — s később a dunántúli harcokban meghalt — Kelemen Andor tartalékos tiszt, alkalmi újságíró őszinte önvallomását, melyet az Eger újság hozott nyilvánosságra tábori posta rovatában: „El lehet képzelni milyen nehéz munkám van, amikor a városparancsnoki beosztásban naponként 4—500 embert kell szortíroznom három felé. Ez a megbízható, azt főbe kell lőni, ezt lel kell akasztani..

De az elfoglalt szovjet területek totális kirablásáról is hű képet festett Hegedűs György vezérkari beosztású százados, aki a fentebbi módon nyújtott tájékoztatást az ezred gazdasági tevékenységéről: „Nagyon nehéz munkál végzünk, 65 ezer holdon (!) aratok, csépiek, három malomban őrölök, vajat készítek, tésztát gyártok stb...." S a szabadságra haza érkező tisztek csomagjaiból nem hiányzott a busás „hadizsákmány". Hallottam jómagam is olyan „hős"-ről, aki „emlékül” végszámra finom vásznakat, fogorvosi rendelői felszerelést hozott, de a szegényebbek megelégedtek a hanglemezekkel, ikonokkal, fényképezőgépekkel. Szinte már a humor határát súrolta az, aki egy 5 literes ballon tintával (!) érkezett haza szabadságra Egerbe...

Egymásután érkeztek az urivi hídfőcsatában és a partizánokkal vívott küzdelemben elesett egri ezredbeli katonákról a hírek, kiket a Horthy-kormányzat idegen érdekek csatlósi szolgálatának keretében a szovjet elleni háborúba hajtott. A helyi propagandagépezet teljes erőbedobással dolgozott. A helyi lap a hitleri germán célok szolgálatában életüket vesztett honvédekről azt állította, hogy azok „a kereszténység és magyarság ügyéért áldozták

életüket", amiből egyetlen betű sem volt igaz. Az alispán a vármegyei közigazgatási bizottság elé terjesztett jelentésében azt állította, hogy „a Don és Volga vidékén a magyar katona fegyvere védi az ősi földet, a sok ezer veszély között évszázadok alatt megőrzött kultúránkat és az eljövendő nemzedéket. . ." Még szent István első királyunkat is csatasorba állították a Szovjetunió ellen, amikor az Eger c. lap egy ünnepi vezércikkében, „A Szent ököl” címe alatt ezt hirdette: „István nagyúr ökle a valóságban ott villámlik a Don körül..

S közben az ország lakosságának kenyérfejadagját napi 16 dekára szállították le, sőt a kellően fel nem készített 2. magyar hadsereg katonái részére megindult a nagy gyűjtési kampány. Témánk elsőrendű céljait szolgálja, ha elolvassuk, hogy mi mindent vártak az amúgy sem dúslakodó lakosságtól: „Miket adjunk a honvédeknek?

.. .érmelegitőt, gyapjúharisnyát, vadászharisnyát, bélelt kesztyűt, teveszőrrel bélelt, továbbá síelésre alkalmas kesztyűt, sífelszerelést, sicipöt, pullóvert, szvettert, nyaksált, kötött mellényt és kabátot, valamint mindenféle szőrmeáruból készült ruházati cikket..."

♦ SS ♦

A veszélyt tudat alatt szinte mindenki megérezte. Az Eger újság már október 9-én arról tudósít, hogy „a szovjet fronton o legborzalmasabb tél következik". Répássy Miklós, az egri gyalogezred főhadnagya a lap hasábjain publikált „tábori levél”-ben jelentette az arcvonalból: „Nagy a hó és a hideg. .. Tipikus téli állásháború folyik, . . .de másik ellenséggel is harcban állunk, a téllel és bizony ez a két ellenség együtt nem kis feladatot ró ránk.. ."

A súlyos veszteséggel teli 1942 nyári-őszi harcok nyomán a beköszöntő tél idejére egyre nyilvánvalóbbá vált a legénység soraiban háborújuk teljes céltalansága és reménytelensége. Nádas Lajos, vezérkari ezredes 1943. január 3-ón parancsot bocsátott ki az alá beosztott ezredek- nek, az egrieknek is: „Megdöbbenéssel vettem azt a jelentést, hogy a legénység hangulata nyomott. . . Ne tekintsen senki hátra. . . Vissza csak az kerül, aki koránál vagy törődöttségénél fogva, mint harcos nem használható!"

A pesszimisztikussá vált hangulat kialakulását a hónapok óta eredménytelenül dúló sztálingrádi csata reménytelensége is szította, melyhez a németek és a magyar fasiszták oly nagy reményeket fűztek. Szükségessé vált tehát, hogy a honvédvezérkar főnöke is rászigorítson az expedíciós magyar hadseregre: „Legfelsőbb Hadurunk elrendeli, ellenséges támadás esetén a saját állásokat és támpontokat feltétlenül tartani kell. VISSZAMENNI SENKINEK SEM SZABAD. NINCS HÁTRA, CSAK ELŐRE VAN!..."

SZOVJET KATONAI ELŐKÉSZÜLETEK

1942. december 27-én vitéz Kovács Gyula, a 2. magyar hadsereg vezérkari főnöke így ítélte meg a katonai helyzetet: „Benyomásom változatlan. Semmi sem erősíti meg azt, hogy a közeljövőben . . .nagyobb szabású ellenséges támadással számolnunk kellene.. . Ezt megerősíti a légi felderítés is..." (! I)

Ezzel szemben viszont egy héttel korábban már Golikov altábornagy, a Voronyezsi Front parancsnoka megkapta a főhadiszállásról a parancsot a magyar expedíciós hadsereg által tartott arcvonal ellen indítandó nagy támadásra. Az akció során fel kellett szabadítania a zömében magyar és olasz kézben levő, a Don nyugati oldalán futó vasútvonalat, mely a Vörös Hadsereg számára rendkívüli fontossággal bírt. A kidolgozott hadműveleti terv két erős csoportosítás egyidejű koncentrált csapását irányozta elő. A megtámadni rendelt térségben 270 ezer főnyi magyar, német és olasz haderő tartózkodott, mely a Voronyezsi Front támadásra vezényelt katonaságnál — a harckocsi, a légierő és a tüzérség kivételével — másfélszeres túlerőben volt. Ennek a kompenzálására Golikov a főcsapásra két irányban vonta össze csapattesteit, a másodrendű arcvonalak rovására. Ennek a révén elérhető volt, hogy a döntőnek szánt két súlyponton vitathatatlan katonai fölényre tett szert a Vörös Hadsereg. (!)