Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 1. szám - JELENÜNK - Pásztor Emil: A műveltségbeli fehér foltok "színezése"

arra, amit addig csak sejtettünk, hogy a gimnáziumban kemény munkával eltöltött évek ellenére is nagyon hiányos a műveltségünk.”

L. Zsuzsanna is igen önkritikusan nyilatkozik: „Amikor a tanár úr által írt »Nemzeti művelődésünk fehér foltjai« c. cikk megjelent, kissé meglepődtem. Talán azért, mert nem gondoltam, hogy a rólunk készített felmérésből vitaindító cikk születik. Hirtelen megdöbbentem csoportunk nagyfokú tájékozatlanságán, amelyben én sem vagyok kivétel. Bennem hamarosan felötlött az a gondolat, hogy ezen valóban lehet változtatni. A művelődni akaró ember célja ez legyen: olvasni!” Rámutat L. Zsuzsanna: „E cikk megírásának köszönhetem azt, hogy azóta nemcsak szép- irodalmi munkákat olvasok el, hanem gyakrabban kezembe veszem a különböző folyóiratokat, lexikonokat, amelyekre eddig kevés időt fordítottam. Úgy gondolom, hogy az egész csoportnak hasznára vált a rólunk szóló tanulmány, s mindenkit felébresztett szellemi sötétségéből.”

V. István is úgy látja, hogy a művelődésnek nagyon fontos eleme az olvasás: „Ezek az órák egyre inkább rádöbbentettek, hogy milyen keveset is tudok az anyanyelvemről, annak jeles kutatóiról és képviselőiről. Egy-egy ilyen óra után azon kaptam rajta magam, hogy irodalmi folyóiratokat böngészek, s a rádió nyelvészeti műsorait hallgatom. Azóta minden hónapban megveszem magamnak a Kortárs irodalmi és kritikai folyóiratot. Felejthetetlen élményt nyújtott számomra Illyés Gyulának ebben a folyóiratban megjelent két legújabb drámája. Ma már olyan természetes számomra, ha ilyen lapokat, folyóiratokat vásárolok. És ezek az órák észrevétlenül inspiráltak, hogy egyre többet foglalkozzam anyanyelvűnkkel, amit legjobban jeles költőink, íróink műveiből ismerhetek meg.” (A két lllyés-dráma, melyet a Kortársban való megjelenésük napjaiban ezeknek a hallgatóknak is figyelmébe ajánlottam: a Testvérek és Az ünnepelt.)

M. András egy kicsit már a jövendő tanár szemével tekint vissza a tanév magyar nyelvi óráira: „A hetenkénti ötven perc meglepően mást adott, mint vártam. A magyar nyelvi órákon az anyag pontos végzése mellett (nem helyette) sok-sok újdonságról, legalábbis számunkra újdonságról értesültünk. Cikkekről és könyvekről. Látósugarunk messzebb hatolt, túl az iskolapadon. így kaptam kedvet Illyés Gyula drámájának (Testvérek; a Kortársban) és Szíj Enikő Finnország c. könyvének megvásárlásához. Úgy érzem, ezeken az órákon mélyebbé vált nemzeti önismeretem, s mindezeket jól hasznosíthatom a kis 10—14 évesek tanításakor.”*

D. Zsuzsanna igen hasznosnak tartja, ha a jövendő tanárokat formáló órák a szakanyag mellett az általános műveltségre is tekintettel vannak: „Nagyon hasznosnak tartottam, hogy beszédművelés-órán a kötelező anyag mellett a tantárggyal kapcsolatos általános műveltségünket is gyarapíthattuk. Olyan dolgokra hívta fel tanár úr a figyelmünket, melyekre mi nem is gondoltunk volna." Sürgősen hozzáteszi: „Ezeket a dolgokat nem azért írom, mert úgy tartják, hogy mindenki örül a dicséretnek, s ha rosszat írnak vagy mondanak róla, akkor megharagszik. Volt idő rájönni arra, a rólunk írt cikkek vitájának során, hogy tanár úr nem ezek közé az emberek közé tartozik.” Azután a publikáció visszhangjáról ír D. Zsuzsanna: „Először én is méltatlankodtam a cikk elolvasása után. Nem értettem a cikk célját, ill. félreértettem. Az órán tartott beszélgetés kapcsán világosodott meg előttem a lényege. Most már őszintén írom, hogy egyetértek tanár úrral, s együtt éreztem, amikor kritizálták az írást, és sokan el is marasztalták. Sok ilyen emberre lenne szükség, aki nem hátrál meg, ki mer állni igazáért. Csak így lehet előbbre vinni a problémák megoldását. Az eredmény biztosan megmutatkozik, s ha egypár ember érzi is csak, amit tanár úr, lassan eltűnnek majd művelődésünk »fehér foltjai«.”

K. Katalin elismeri és megerősíti, hogy a Valóság-beli cikkben foglaltak „nagyon is a valóságot tükrözték", de úgy gondolja, hogy az ifjúság humán műveltsége hiányainak megszüntetése céljából többre van szükség, mint a diákok és a tanárok egyéni erőfeszítéseire: „Mi diákok és nagyon sok tanár is tudja ezt, egyesek saját erejükből próbálnak segíteni, de ez kevés, a probléma sokkal nagyobb, mintsem hogy így el lehessen intézni.”

T. Gizella szép, szenvedélyes szavakkal fejtegeti, mennyire fontos eleme a tanári munkának az őszinteség, az igazságszeretet, a széles látókör. „Abból szeretnék kiindulni — írja —, milyen jelentőséget tulajdonítok eleve annak a ténynek, hogy a tanár úr kíváncsi a véleményünkre, az iskolával kapcsolatosan felmerülő problémákat velünk együtt megvitatja. Ez az, ami döntően meghatározza a tárgyhoz való hozzáállásunkat. Őszinte szavakra csak őszinte szavakkal lehet válaszolni." Utal az ismert közmondásra: „Az igazság kimondását sokan nem vállalják, gondolván: »Mondd meg az igazat, betörik a fejed.« Ezek az emberek — folytatja T. Gizella — önmagukkal szemben sem őszinték. Félnek az igazságtól. Pedig ha szembenéz vele az ember, eljut egy olyan ponthoz, melytől kezdve úgy érzi, tenni kell valamit, bármilyen áron is. De kérdés, hogy a közvélemény hogyan fogadja. Egyáltalán érdemes-e, van-e értelme kiállni azért, amiért kiállt. Természetesen azonnal nem születhet meg az eredmény, a későbbiekben viszont ennek mindenképpen be kell következnie.” A Valóság-beli cikkre ő így tekint vissza: „Miután a tanár úr megírta az »Ifjúságunk humán műveltségének hiányai« c. tanulmányát,

több dolgom alaposabban elgondolkodtam. Feltételezem, hogy más is, aki elolvasta. A csoportunk eleinte lázongott azért, hogy megjelent a tanulmány (mivel alanyát mi képeztük). A mi esetünkben is jelentkezett az, amit az előbb fejtegettem (az emberek nem szívesen néznek önmagukba). Rövid időn belül azonban beláttuk, hogy ez helytelen volt. A másik oldala a dolognak, hogy minek tudjon erről ország-világ (a mi csoportunk hiányosságairól). Bebizonyosodott, hogy ez általános probléma. A tanulmány tehát nemcsak rólunk szólt. Az ország különböző pontjairól küldött levelek, az újságokban megjelenő cikkek tanúsítják, hogy több embert mozgósított az írás.” Megemlíti T. Gizella, hogy szerencsére nem álltunk meg a hiányok és a tennivalók megállapításánál, hanem a szavakat tettek követték: „A magyar nyelvi órákon megvalósultak azok a törekvések, amelyek elméletben megszülettek. A tananyagon kívül a lehetőségekhez mérten sokat foglalkoztunk olyan kérdésekkel is, melyek megtárgyalása hozzásegített bennünket érdeklődési körünk tágulásához, általános műveltségi színvonalunk emelkedéséhez. Nagyobb érdeklődéssel forgatjuk pl. »A magyar helyesírás szabályai« c. könyvet.”

D. Mária így látja a két cikk hatását a huszonhárom hallgató életében: „Különösen a Valóságban olvasott tanulmány, úgy érzem, utat nyitott az általános műveltség felé. Ennek a cikknek meglesz a gyümölcse; ha nem is most, de az elkövetkezendő években biztos, hogy elősegíti azt, hogy gondolkodó, művelt emberré váljunk.” Dolgozatának végén azt a meggyőződését fejezi ki: „nem elveszett ügy a gondplkodás és művelődés”.

B. Rozália leírja, hogy az újságcikk megjelenése után a huszonhárom történelem—ének-zene szakos elsőéves nagyon le volt törve. Megjegyzi „...egy kicsit ellenségünknek éreztük tanárunkat, mert a többi diák és tanár is ellenünk fordult. Az újságcikk ugyanis közölte szakunkat és létszámunkat is. Pedig nemcsak a mi csoportunk adott negatív választ rengeteg kérdésre." De azt is összefoglalja, ami a cikk után következett: „Ezután tanárunk rendkívül nagy türelemmel, szelídséggel, lelkesedéssel hozzáfogott, hogy tudásigényünket megsokszorozza, érdeklődésünket a magyar irodalmi és nyelvi élet iránt felkeltse. Most az év végén ki merem jelenteni, hogy nem volt hiábavaló a fáradozása. Persze nem világmegváltó eredmények születtek, de érdeklődésünk, kíváncsiságunk megnőtt." Egész évi beszédművelés-óráinkra így tekint vissza B. Rozália: „Az először unalmasnak vélt tantárgy rendkívül életszerűvé vált. Az év végére megszerettem. Kialakult egy bensőséges, jó, derűs légkör, egy minden szempontból kielégítő tanár-diák viszony az órákon. Egy év elteltével jobban vigyázok helyesírásomra is, bár hibák még mindig akadnak.”

’Lapzárta után kaptam a hírt, hogy az egri főiskolának ez a hallgatója most, 1975 januárjában a magyarral rokon finn nyelvből felsőfokú nyelvizsgát tett (a budapesti Idegennyelvi Továbbképző Központban.) — P. E.