Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Szigethy András: És azt ajtó előtt nem áll senki

san ugyanígy, már megtörtént vele. Ez történt most is. Ezt hívják déja vu-nak. Tudományosan megfigyelt jelenség, amit számtalan kísérleti alanyon bizonyítottak.

— De van valami, ami nem stimmel Lexi — sóhajtott Anna.

— Micsoda?

— Az, hogy te még akkor emlékeztél az egész jelenetre és akkor mondtad el, mielőtt megtörtént volna. Tehát ez nem déja vu volt, ez nem emlékezeti csalódás, ami azután jelentkezik, ha már az esemény megtörtént és arról hiszi az ember, hogy egyszer már átélte.

Riedl az utat figyelte és fejét el sem fordítva ennyit mondott: lehet.

Anna elnyomta a cigarettát, tenyerét a füléhez tapasztotta, mert a nagy magasságban mindig belenyilallt a fájdalom. Egyébként a füle, mint a legpontosabb műszer jelezte, hogy mikor érnek 1500 méter fölé. Az éles nyilallás azt jelentette, hogy nemsokára fent vannak a Bagolytetői csúcson.

Az út menti szálerdőt tömör, sűrű fenyves váltotta fel, a fényszórók sávjában apró hópelyhek libbentek s néhány kilométer után a betonon már örvénylő spirálokat kavart, száguldó csíkokat húzott a szél.

Az út nem emelkedett tovább. Fent voltak a csúcson. Elhagyták az ismerős nyaralókat, keresztül suhantak a falu egyetlen főutcáján és megálltak egy magas terméskövekre emelt villa előtt. Kiléptek a finom, vékony porhóba. Anna kinyitotta a kertkaput, sietősen végigkocogtak a hosszú, a teraszosan kiképzett kerten, amelynek végében sötéten magasodott a ház — és becsengettek. Az emeleti ablakban világosság gyúlt és pár perc múlva már hármasban ültek a társalgó süppedő bőrfoteléiben. A hatalmas, sötét színű cserépkályhában lobogott a tűz, az íróasztalon, a dolgozólámpa fényében nagy köteg irathalmaz, géppapír, szétdobált jegyzet sorakozott jelezve, hogy Simon dolgozik valamin. Anna érdeklődve turkált a papírok között, miközben Riedl és az író a frissen készült forró teát szür- csölve beszélgetett. A matematikus jóleső érzéssel helyezkedett el a kényelmes fotelben, kezével hátranyúlt az egész falat beborító könyvespolcra és leemelt egy vékony kötetet.

— Látod, ez az egyetlen könyved, ami tetszik — mondta Simonnak. Ebben van valami realitás, valami felemelő, fantáziát megmozgató realitás. Hogy az emberek elindulnak a Földről a fénynél sokkal gyorsabban, utolérik a Földről évezredekkel ezelőtt elindult fénysugarakat és végignézik saját történelmüket, hogy tanuljanak, belőle, igen, ez egy jó könyv.

Simon a cserépkályhából kiemelt egy izzó zsarátnokot, cigarettára gyújtott. Hosszú ujjaival végigsimogatta a kályha meleg testét és elmosolyodott.

— Én nem szeretem ezt a könyvet.

— Péter — fordult meg Anna — ne veszekedjetek. Ha följövünk, mást se hallok, csak állandóan ezt a végnélküli vitát. Mondd, szokott itt nyáron gyakran havazni?

— Nem. Nagyon ritkán. De én mégsem szeretem ezt a könyvemet. Azt mondod — fordult Riedlhez —, hogy van benne valami felemelő realitás. Attól függ, mit nevezünk realitásnak?

— Röviden az ésszerűséget.

— No persze- Tudod, én már sokféle ésszerűséget láttam. Amikor Ti- betben a hegyek között voltam egy darabig, akkor történt, hogy meghalt a házigazdám — egyébként két kiváló könyvet irt, ott van a polcon — és másnap hajnalban az ablakon bekopogott valaki. A testvére volt. Hétszáz kilométerről jött el ahhoz, akivel 26 éve nem találkozott. Tudod mi volt az első szava?

— Nem.

— Mikor halt meg? — csak ezt kérdezte. 26 évig nem írtak egymásnak, nem hallottak egymásról. Próbáltam valami magyarázatot kérdezni, hogy miért jött, honnan tudta? Erre ő azt mondta, hogy ez csak természetes, és ésszerű, hogy a bátyja halálát tudja az ember. Látod, erre mondom én, hogy sokfajta ésszerűség van a világon. Van ami a tudományhoz tartozik és van ami megközelíthetetlen számára. Legalábbis egyelőre megközelíthetetlen. És itt kellünk mi. Nekünk nem csodagépekről, szupertechnikáról kell írni, mert azt ti jobban csináljátok, nekünk azt a világot kell nézni, abba kell belelesni, amit még nem ismerünk, ami elől valami miatt elvagyunk zárva. Nekünk olyan ajtókon kell kopogtatni, amiről ti azt hiszitek, hogy a másik oldalán nincs semmi, pedig figyelni kell, mert egyszer majd átzörgetnek ezen az ajtón az ismeretlen világból.

Simon leült Riedllel szemben, háta eltakarta a lámpát, a szoba sötétbe borult.

— Mi az, hangosan írod a következő regényedet? — nevetett fel jóízűen a professzor.

— Igen, írom. Az lesz a címe,

hogy az ajtó előtt nem áll senki.

Hirtelen éles csattanás hallatszott. Anna ijedtében felugrott a dolgozólámpa mellől és feldöntötte a széket. Simon mellélépett, átölelte a húgát.

— Nyugodj meg, a szél. Csak a szél jár fönt az emeleten. Nyitva maradtak a zsalugáterek. Felmegyek és becsukom.

Simon a társalgóból emelkedő csigalépcsőn felnyikorgott az emeletre, alakja hosszúra nyúlt árnyékot vetett a falra. Riedl fölállt, odatámasztotta a hátát a cserépkályhához és félhangosan ennyit mondott.

— Az ajtó előtt nem áll senki, igen, ez az ő világa. Misztikum, középkor, sötétség. Kopognak az ismeretlen világból, honnan, milyen világból? — sodorgatta elégedetten a cigarettát — kopognak az ismeretlen világból...

Folytatni akarta az elmélkedést, de ebben a pillanatban zörgettek. Valaki most tényleg kopogott az ajtón. A zörgetés élesen, keményen hallatszott, betöltötte a társalgó minden zugát.

Riedl és a felesége egymásra nézett, Anna felkattintotta a külső lámpa kapcsolóját, a professzor az ajtóhoz lépett és lassan elfordította a megnyikorduló kulcsot. Az ajtó kinyílt, odakint már vastagon, több cen is rétegben állt a hó, de az ajtó előtt nem volt senki.

És a lámpa fényében tisztán látszott, hogy egyetlen nyom sem vezet a házhoz.

Riedl pár másodpercig tétován állt az ajtóban, aztán visszament a társalgóba. A szoba üres volt. Anna nem volt sehol.

Biztos felment Péter után, mert félt egyedül, gondolta és leült az asztalhoz. Kezébe vett egy aznapi újságot és találomra forgatni kezdte. Az ötödik oldalnál megtorpant egy vastagbetűs címen, amely így hangzott: Rejtély a Bagolytetőn.

Lassan, szóról szóra olvasni kezdte a pár soros hírt, szeme betűről betűre haladt e'őre.

„Tegnap a késő esti órákban Simon Péter író bagolytetői nyaralójában holtan találták az írót, az író 31 éves húgát, valamint Lexovits Riedl professzort, az író húgának férjét."

Ried! letette az újságot, fáradtan felemelkedett, és elindult a csigalépcsőn felfelé. A lépcsőfordulónál megállt, visszafordult és egy utolsó, búcsúpillantást vetett a dolgozólámpa halvány fénykörébe burkolt társalgóra.

5