Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Fejes Erika: Nővé magasodom

I FEJES ERIKA:

.m. y

Nővé magasodom

miiiimiiMiiMHimtmmmiiiiiiiMiiiiniHiHiiiiiiiimiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiitimiiiiiiiiiiiiiiiiMmiii.?

LENINGRÁDI LÁNY

MELLEIM

TÜZGOMBŰ ALMAKUPOLÁK TERHŰKTŐL MEGHAJLOK: ELSŐTERMÖ FÁK COMBJAIM SUGÁRUTAK VÉGTELENJE ÖLEM AZ ÖLELÉS NYARIKERTJE

FELGYŰL A

SZEMEM MINT NÉVAI BÜSZKE HIDAK SZÉLESRE NYÍLNAK HOGY HAJÓI ÁTBÚJJANAK MARVA A FOLYÓRA SZEGECSEKET FÉNYBOROSTAKAT CSÓKSEBEKET

FELDÍSZÍT

MELLTUNEK TŰZ FEL A NYÁR VAROSSZÍV ÉKKŐVÉ KI KALAPÁL GYÖNYÖRREL HAJLOK LE RÓZSAIHOZ LENINGRAD LENHAJAM BEARANYOZ

VERSIKRÁK

nézd a bodza elorozza

magától az árnyékát s pataktalan varangyrétre rásiilnek a zöldbékák

szakállnövesztő éjszaka villámot sejdit a parti fa ha mégolyán hosszú is az én életem lobot vet mielőtt megénekelem

fű fű fürjes fű cirógasd a vállam nőj felém nőj fölém magamat se lássam

fürj fürj fürjecske búzaszálak csokra bújj elő zengj elő madárvirágocska

nehéz akácok kínálják tátika-szájukat a szélnek méz után keringve egyikükbe az első méh izibe beletéved

árny gyöngyözi bőröd fehér sátrát selyempillád söprűzi a párnád meg ne moccanj bogár lesi arcod elrontaná szép holdtölte-rajzod

avar-apó föld-hercegnőt ágyasává tette s unalmában télelőig feleségül vette

hagyjátok őt érintetlenül combjai keresztjén kezed megfeszül vágya mint hálatűz olyan olthatatlan hisz semmit se kíván önmagánál

jobban

csermely vize ikrásodik éji bagu ráhuhog s avasodni márciusig halak zsírja felbügyog

kis fogoly pillangó az. öröm egyre lassúbb a számyverése összeroppan a tenyeredben mintha csak fájna a létezése

KOCSIÚT

Csikó-virgoncságú nyári napok Fáradt ütemben kocognak el Istállószagú szekerek zörgése Kíséri kopott patkóik kattogását;

Piros blúzukat összefogják mellükön A kamasz-almafák S szédült mosollyal integetnek a

nyárnak

Meleget hintáztat az alkony Aromás, kihűlő illatot Kreolbőrű föld fröcsköli S a szeptember egy ásítással elnyeli

ÉGIGÉRÖ

növök növök nővé magasodom mellemmel a Holdat megkarcolom

csillagot akasztok köldökömre verset írok felhőn könyökölve

rugdosom a többi kicsi bolygót földre küldök minden betolakvót

s a Földet — ha egyszer

visszatérek

hasamra forrasztom régiségnek

TEREMNI

Termékeny hónapok büszkesége duzzadt kis emlőid félköríve.

Hasadon nyaral a barna hold, ezernyi műholdja foltra-folt.

Nyakadon nyíltabb az eperlevél, tested e jegyektől olyan kevély.

Hu colod pihés puhaságod, mutatod megérlelt asszonyságod.

Legszentebb örömöd félve rádnyit: szemeden bontja vitorláit.

KIMÉRTEN LÉPEGETNEK

szótlanságukban is egyek

kicsi kiszáradt testek kapáik árnyával egybeesnek

hátuk az ingüket elvetélte gyíkbőrös mint sarkuk repedése

az asszonyok melle puha pólya szárától elomlott labdarózsa

arcukra sült ez az izzó élet munkától mindig viselősek

összefekszenek a csenddel rozmaringszagú szerelemmel

csókolják egymást kezeikkel egybevaradzott sebeikkel

telt szájuk elfogy a szótlanságban falfeléforduló imádságban

szótlanságukban is egyek

kimérten lépegetnek