Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Dobóné, Berencsit Margit: Nagy László: Ki viszi át a szerelmet?

ti, határtalanná tágítja. A sámáni hevületet szinte a pattanásig fokozza a harmadik, az akusztikai sík bekapcsolásával. Az alíiteráció, a költői szándékot erősíti, hangulatát pedig teljesebbé teszi, fokozza.

Az első kép, a íelfeszülés gondolata egyértelműbb: a szenvedést, az áldozatot, a küzdelmes .nehéz életet sűríti magába. Hiszen a magyar költői sors és a kereszt összekapcsolása már hagyománnyá vált irodalmunkban. A szivárvány jelentése azonban megfoghatatlanabb. A tapasztalati világból ismert: a köznapi nyelvben és gondolkozásban a színgazdagságot jelöljük vele. A versben ennél sokkal többet mond. Benne érezzük a sokszínű költészetet, az örömet és a csalódást eqyaránt osztogató ezerarcú életet, az esztétikai szépséget. De a b'blia világát is idézi, ahol a szivárvány a szenvedés jutalma, a harc utáni békekötés záloga, a megbékélés jelképe. Pontos megfeleléseket keresni rendkívül nehéz. Értjük, sokszor inkább érezzük a rejtettebb jelentéseket hordozó vers mélyrétegeit. S azért hatásos, mert a líra nyelvének az ősi eszközével él. A nyelvi megformálás tökéletes harmóniát alkot a tartalommal. A lágy, meditáló indítást két, egyre szenvedélyesebb, sodróbb lendületű kérdés követi, s töretlen ívelésűvé teszi a verset. A feszültség tovább már nem fokozható. Elkészült vers szilárd, egy tömbből faragott alapja. A tempó lelassul, jelz: ezt az is, hogy az újabb kérdés már két verssorra terjed.De a tudat egy percig sem pihenhet. A költő a konkrét és az absztrakt kép merész egymásba játsszásával gyönyörködteti el az olvasót:

„Láay hantú mezővé a szikla- cipőket ki öleli sírva?”

Rejtelmes erők működnek a sorban, s felbontják a közönséges szemléleti formákat. 'Ebben a már majdnem szürreális látomásban ott ragyog a paraszti lét alapja, a lágy hantú mező. Évezredek óta az emberi munka eay:k legfontosabb színtere, az emberi tevékenység szimbóluma, mely az élet forrásává, a megújuló természet, a folytonosság, a termékenység jelképévé vált. Nagy László a világ természetes rendiét hordozó, meqszokott költői képet állít szembe egy költői neologizmussal. Váratlan, erős ez a kontraszt, meghökkentően éles az enjambement, az összetett szóban az utótag kiemelése. Nagy elszántsággal, görcsös akarással próbálja a terméketlen, S'vár tájat termést adó, értékes földdé varázsolni. Ádételesen pediq tiszta ér- zékletesséaael, mély átéléssel beszél a testi szerelemről. Mert Nagy László rejtettebben ugyan, de azt vallja, amit költői példaképe, Lorca több művében is megfogalmazott: a leq- naayobb érték a létfolytonosság érdekében az új élet vállalása, s nincs nagyobb csapás a meddőségnél. Ezért öleli sírva termékennyé a sziklacsípőket. A kép Lorca Yermájá- nak fáidalmas kiáltásaira emlékeztet:

„Mert torkig vagyok Mert nem bírom tovább, hogy van kezem, s nem használhatom arra, amire teremtve van. Mert meg vagyok bántva, megbántva, s a végsőkig megalázva, amikor látom, hogy a gabona kicsírázik, hogy a forrás továbbra is adja a vizet, hogy a juhok százával éllek a kis- bárányt, a kutyák kölkeznek: mintha az egész határ talpon állna, hogy zsenge, szunnyadó ivadékait mutassa, mialatt én a kicsinyeim szája helyett két kalapócsütést érzek itt." (F. G. Lorca: Toreádorsirató. Európa Kiadó, Bp. 1957. 408. I.)

Megrendítően emberi, ahogy a költő mindent átfogó, hatalmas ölelése gyöngédsébe hajlik:

„Ki becéz falba megeredt hajakat, verőereket?”

Ez a vers leglíraibb hangvételű kérdése. Csak látszólag önálló a szokatlan kép. Valójában töretlenül ívelnek, szorosan kapcsolódnak a gondolatok. A rejtettebb, mélyebb kibontásához Nagy László szigorú költői logikája, emberközpontú szemlélete vezet el. A kemény harcokban edzett férfi szemérmesen nyilatkozik legbensőbb érzelmeiről. Szeretett lények között időz, nőt, gyermeket becéz. Mozdulataiban emberi melegség, puhaság, jóság van. Keze még homlokot cirógat, hajat borzol, de hosszan nem pihenhet, hangja máris számonkérőn csattan, éles fénnyel hasít, mint a villám, s kopog, dörög az alíiteráció:

„Dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist?”

Robbanásig feszült, páratlan költői helyzetet teremtett ezzel a két ellentétes képpel. A második gondolati csúcshoz, s egyben az érzelmi telítettség legmagasabb fokára érkezett. A kérdést iszonyú harag, keserű Indulat feszíti. Kemény szavakkal vádol és von felelősségre. Káromkodása az emberért van. Számot vetett és szembenézett a korral, amely a fényes eszméket megcsúfolta, az embereket kiábrándította, hitükben megrendítette. A személyi kultusz okozta dühös csalódását féltő szeretet, az érzelem az értékmentés gondolata hatja át. Nem a pillanatnyi benyomás, hanem a közös kín, a közös gyötrelem szorítja torkát, készteti káromkodásra száját. Az ember védelmének szenvedélyes hangja bátor kiállásként szól hozzánk a sorokból. Mert a költőnek a rettenetét is ki kell mondani, a nehéz időket is meg kell énekelnie felelősséggel, éber lelkiismerettel, maradandóan. Ezért épít „káromkodásból katedráiét.” Ézért idézi a középkor csodálatra méltó hatalmas templomának képét, a merev dogmák szigorúságával szemben az élet vágyát, az igazság szeretetét, a felszabadult gondolkodásmódot hirdető, de a szilárdság és biztonság érzetét is keltő nagyszerű alkotást. Itt is azt hirdeti, mint nagyon sok versében .az ember míg csak él, a jóért való küzdelmet fel nem adhatja.” Czine Mihály: „Versben bújdosó.” Jelenkor 1973. 2. sz.)

Ez a gondolat hatja át a záró sorokat. Az elmúlás döbbeneté fájdalmas és ünnepélyes megindultsággal visz- szatér. A folytatás azonban nem azonos a kezdő sorokéval. Jajdulása a növekvő veszedelemre figyelmeztet:

„Ki rettenti a keselyűt?

A felhívó jelleg itt erősebb. Nem kérdez. A figyelmeztető és a felszólító szándék uralkodik a verssorban. A fájdalom, a feszültség mozgósító erőként egyszerre van benne jelen. A harc kíméletlen és nehéz, ezt a riasztó jelentéstartalom, a kemény hangzás is érzékelteti. Szinte kicsap belőle a lobbanó indulat, a keserű gyűlölet. Egyetlen vtllanásszerű mozzanatban, a végletekig letisztult, klasszikusan egyértelmű képben igen sok jelentést sűrít a kimeríthetetlen költői képzelet. Ebben a rendkívül szemléletes metaforában tudja a leginkább megmutatni az embertelen világ fojtogató légkörét. A ragadozó madár a romlás, a pusztulás jelképe, a halál hírnöke, a sötét, démoni erők megtestesítője, a rettenet plasztikus kifejezője. Riasztó és félelmetes jelenség. Az embert fenyegető, tragikus veszedelmet hangulatilag is tökéletesen érzékelteti.

A kép mélyebb rétegeiben a költő emberközpontú szemlélete még inkább kibontakozik. A keselyű a képmutató ragadozók, a gyáván meghátrálók, a saját hasznukat nézők, a megalkuvók jelképe is. Az önmagukért élők ellenében költőnk konok elszántsággal ragaszkodik az élet emberi értékeihez. Bár kevés reménnyel, illúziók nélkül nézi a világot, mégis készen áll a cselekvésre, a szembeszegülésre, a humánum őrzésére. A mentés motívuma már ebben a képben is fellelhető, s ezzel előkészíti a vers legszebb, lényeget sűrítő két sorát:

„Ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra?

A költői képzelet a legősibb állati ösztönre hivatkozik. A veszélyt érző állat kétségbeesett elszántsággal viszi, menti kölykét — foga között — a legreménytelenebb helyzetben is. A paraszti indításra, a falusi életre, az élményforrásra utal a kép anyaga és megformálása, s egyben rendkívül érzékletes költői látásmód bizonyítéka is. A tapasztalati síkról való indítás ebben a két sorban a legerősebb. Látszólag primitív a konkrét kép, áttételesen értelmezve mégis a legmodernebb költői szituáció megteremtésére szolgál.

Újszerű, de nem előzmények nélküli. Tamási Áron Ábelje, Sánta Ferenc Téli virágzás című novellájának hősei a vihartól, a fagytól, a biztos haláltól mentik meg a dermedt madarat. Az emberi test és a tűz melegével keltik életre. Elfeledkeznek személyes gondjaikról, a szorító szegénységről, nagy igyekezettel fáradoznak, hogy a madár életben maradjon. Valamennyi rokon motívum az emberi értékek megmentésére ösztönöz. Legtisztábban és legplasztikusabban mégis e versben fogalmazódott meg, ebben a hatásos, szuggesztív képben.

A Szerelem nagybetűs szimbólumféle. Ez az írásformo-