Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Dobóné, Berencsit Margit: Nagy László: Ki viszi át a szerelmet?

«fiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiimiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiimiiiiiiiiiiiiiiiHiiii iiiiiiiiiiiiiiiHiimiiiiiiiMiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiirmiiiiiiiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiKiiiiuiiiiiHiiniiiiii

I DOBÓNÉ, BERENCSI MARGIT: 1

Nagy László: Ki viszi át a Szerelmet? :

VERSELEMZÉS A KÖLTŐ INDULÁSÁNAK NEGYEDSZÁZADOS ÉVFORDULÓJÁN

Nagy Lászlót a kisparaszti világ adta az irodalomnak. A költő a falusi szegénység küldötteként hűséggel hordozza magában osztálya életformájának tartalmait, erkölcsi világát. 'Ez az örökség művészetének sajátos jelleget ad. „A lehető legegyenesebben vágott a magasságnak: szikláról sziklára lépve. Magával v'tte szülőföldje és kis népe gondjait, de szíve immár az egész emberiségért fáj, s a jelen dolgain túl a jövőért is vacog" — írja róla Czine Mihály szép tanulmányában. („Versben bujdosó." Jelenkor, 1973.

2. sz.)

Nagy László bátorságot, elszántságot és felelősségérzetet hozott magával. Küzdelemre ítélt ember, mint osztályos társai, s mindig kész az értelmes áldozatvállalásra: bajvívásra termett. Nyugtalan lelke nem tűri a gyáva meghátrálást, a hazugságokat. A megnevezés, a kibeszélés izgalma tartja lázban. Szilaj, mérkőző kedve kiapadhatatlan. Konokul ragaszkodik az élet humánus értékeihez. Verseiben az emberi jóság, tisztaság és tisztesség érvényesüléséért perel.

A Ki viszi át a Szerelmet című, igézetes szépségű versnek az a titka, hogy az emberről és a világról tizennégy sorban mindazt elmondja, megmutatja, amit a költészet lényegének tart. Ezért alkalmas arra, hogy a jellegzetes Nagy László-i magalartásformát, költői képalkotást, művészi eszközeit megértsük, megcsodáljuk benne.

Ki viszi át a Szerelmet

Létem, ha végleg lemerűlt, ki imád tücsök-hegedűt?

Lángot ki lehel deres ágra?

Ki feszül föl a szivárványra?

Lágy hantú mezővé a sziklacipőket ki öleli sírva?

Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket?

S dúlt hűteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist?

Létem ha végleg lemerűlt, ki rettenti a keselyűt!

S ki viszi át foaában tartva a Szerelmet a túlsó partra!

A költő az elmúlás gondolatával indítja a verset. A véqtelenbe táquló költő' kép a lelki tartalom kivetítésének művészi példája. A lemerült igei metafora az ősanyaggal való egyesülés megrázó, szemléletes kifejezése. A kezdő sor két jelentést is hordoz: a biológiai élet teljes megsemmisülését és a költői lét megszűnését. Az enfemisztikus körülírás, a szépítésre, a választékosságra való törekvés oldja a traq kus hanqoltságct, emberibbé, közelebbivé teszi a megdöbbentő, fájdalmas eseményt.

A többrétű jelentést a második sor miniatűrképén is jól szemlé'hetjük. A költő képalkotása tapasztalati sík ól indul. A természeti szépet a legparányibb dolgokban is érzékelteti, s emberi meg'ndultsáqgal fqyeli. Az eqyszerű metafora látszólagos áttetsző világossága, egyértelműsége ellenére rejtett áttételt is sugall: a költészet áhítatos, nrsztikus imádatát, s eqyben a megnőtt kétséget is, amelyet esdeklő, vallató kérdéssel tolmácsol:

„ki imád tücsök-hegedűt?”

súlyos gondolat az értelemnek szól, de elemi erővel ra- áadia meq a képze'etet is. Lesz-e folytotója a Nagy László-i érte'emben vett költői, emberi t'sztaságnak, hűségének?

..Lánqot ki lehel deres áqra?"

Megpróbálja-e valaki a lehetetlent? Mert ehhez a feladathoz a varázsolás, a bűvölés erőit is fel kell használnia.

Nagy László „tündérkedik” a siker érdekében. Így nyilatkozik erről: „A költő hiszi, hogy hatalma van. Ez eredendő vonás. Történelmünk elején a varázsló költő is volt. Hatalma volt a közösségen, sőt hitte, erőt vesz a természeten. Egy-egy vállalkozás sikerét biztosította, mert edzette, előkészítette a közösséget." (Vö.: Kiss Ferenc: Művek közelről. Magvető, Bp. 1972. 180. I ) A Rege a tűzről és a jácintról című, József Attila nagy költeményeit idéző szép versében vallja magáról: „Hiszen van erőm a varázsoláshoz." Ezért vállalja, hogy a reménytelen, dermedt téli tájból a költészet hatalmával, az emberi hit, a tisztaság, a lekelke- sedés lángjával rügyet fakaszt, tavaszt idéz. A nap csodálatos erejével, forróságával szabadítja fel a deres ágban rejtőző életet, bontja ki az értéket. Egyetlen sornyi asszo- ciáeógazdag képben az élet indulását és elmúlását villantja össze. Ez a szembeállítás újabb — nyelvi — ellentétet hordoz, amely a képek intenzitásbeli különbségéből adódik: lángot lehel.

A tavasz és a tél mint jelkép végigvonul a magyar költészetben Janus Pannoniustól napjainkig. Ez a hagyomány többféle jelentésben, meq-megújítva adta tovább a két egymással szembeállított költői képet. A korán érkezett, a hazájában meg nem értett költő, Janus Pannonius versében a haladást, a humanista műveltséget jelenti a társadalmi és kulturális elmaradottsággal szemben Az önmaga erejére ébredő, a tehetségének tudatában lévő reneszánsz ember számára a tél kéozetéhez a si- vársáq, a műveletlenséq párosul (Eqy dunántúli mandula fáról.) Csokonai ég' boldogsáqát énekli meg, s fájdalmas csalódását panaszolja el a két évszak képeiben (A Reményhez). Vörösmartynál és Tompánál a várt szent szabadság és a rút erőszak, a szolgasáq szimbólumává vá't (Előszó, Őszi tájnak.) Ady tavaszt idéző soraiban a mámoros fiatalság, a virágos öröm és a nagybetűs Élet harsog. Szomorú kísérőként mindig ott találjuk ellentétét, a kopár öregség, a keserves betegség, a rettegett Halál képét.

Nagy László versében azonban nem puszta szembeállítást tapasztalunk. Bonyolult, összetett a megújított költői kép. Rendkívül sűrített, több jelentést hordoz, mert magába foglalja, egybeolvasztja a költői nyelvtudatban élő összes jelentésárnyalatot. De újjal !s bővíti. Jelen van benne a harc motívuma, az áldozatvállalás igénye, a lehetetlennel va'ó birkózás hősi ereie.

A küzdelmet, a szenvedést emeli ki a következő sorban is:

O-K' feszül föl a szivórvánvra?”

A fáidolom keresztjére felfeszülve, a krisztusi szenvedést újraélve kell gyötörnie annak, aki a költő sorsában osztozni akar.

K' tesz' ezt mea, kérdezi:

..létem, ha vénlen lemerül?”

Ki vállalja a Nanv László-i sz'gorúsáqot. az erkö’csi törvényeket, az emberfeletti harcot, a teljes élettel járó küzdelmet?

A keresztény vallás leqmegrázóbb kéoével, az „izzó legendával" teszi szemléletessé, megindítóvá küzdelmét, amely emberibb, természetesebb, m:nt a szenteké, a mártíroké, mert ennek a mítoszokban fellelhető emberfeletti vital'tás- nak értelme van. Nem alázatból, hanem az emberi méltó- sáa tudatában tűri némán a szenvedést: büszkeség és dac feszül türelmében,

A drámaisáaot. a magas hőfokot grammatikaMag is érzékelteti, a szó jelentése feszü'tséqet hordoz. Nemcsak az értelmi meaavőzés útját választja, hanem vizuálisan :s megmutatja, szinte felrajzolja a képet. A végtelenre veti-