Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Kapor Elemér: A világ legdrágább madara (elbeszélés)

is izlandi, aminővel mostanában úgy fellátnak az udvari urak,

— Ki solymásza vagy? — kérdi a király.

— Süveges Ambrus uramé.

— A sólyom?

— Az is.

— Kell nekem a sólyom.

— Csak engem ismér.

— Akkor te is kellesz.

— Urammal szóljon felséged.

Mikor visszatértek a várba, a király hivatta Süvegest.

— Elviszem a sólymát kegyelmednek.

— Jaj, ne tegye felséged, nincsen nékem csak ez az egy madaram.

— A király madara lesz. Jobban fog élni Budán, mint kegyelmed Egerben.

Csóválta, csavargatta a fejét Süveges Ambrus:

— Majd este szót értünk, felséges uram.

♦ «4 ♦

Az este a püspöki pincében virradt fel.

Odalent a „Rosthélos” pince tágas öblében egymás végébe állították a nehéz tölgyfa asztalokat, az asztalokon egymás végébe a püspöki konyha tálait, Hideg vadhús, hideg szárnyas azokon. Bőven ömlik rá a cin kupákból a bor.

Lajos király, György őrgróf, kamarások és apródok kora este óta nyakaitok az egri dombok sokféle ízű, lángú, fényű borait. Töltekeztek a tálakból, csak úgy késselkézzel. Beatrix királynő ugyan harmincegynéhány esztendővel ennekelőtte divattá tette o villával való étkezést, de ez a divat sohasem gyűrűzött el szélesebben; a férfiak az elpuhultság jelének tartották. Foggal tépni, izommal harapni, hogy a csont is ropogjon, ha odatéved, ez a vadász végső győzelme a vad fölött.

Közben a bor.

Most a veresből. Olyan, mint az alvadt vér. Vitázik tőle, aki issza s az asztalt üti igazának védelmében. A kis Kolowráth Wankó, meg Mossó Mihály összevesznek valamin, hegyes szemekkel rántanak pengét, s mennének

össze, de György odakiált: Csend legyen, mert fellocsollak benneteket, ugri fiák.

Most a fehérből. Olyan sima, mint a nemes olajok, felveti az ember kedvét a magasba, ott kacag lant és lány után.

A száj elveszi fékét. A kamarások borsos történeteket mondanak férfiakról és asszonyokról, a szerelem kézzelfogható dolgairól, az udvarnokok közt is forró és mocskos a szó, az apródok nagyokot nyelnek. Már a lehellet is pára és gőz, és szesz, gyújtanivaló. Ki felkel, támolyogva nekiütődik a többinek, kimegy, rondít és megfekszi a füvet, fel kell ráncigálni, mert úgy lehet, nemsokára erősebb harmat száll; ki nótába kezd, mikor rossz sorsa arra vet egy egerésző tarka macskát.

Annak nekifut a fiatalja, űzik, hajszolják, menekül a szerencsétlen, amikor villan Piri Benedek apród kardja’, és tőből lemetszi a farkát. Fut a macska, farok nélkül, harsog a nevetés. Lajos király felugrik, fogja a farkat és belenyomja az apród szájába, nesze, egyed.

Prüszkölne, könnyet sajtol a szeme az utálattól és megaláztatástól Piri Benedeknek, ökrendeznék, kiköpné, de a király marka erős. A hahota minden mozdulatnál harsogóbb lesz. Kislegi Simon valami együgyű szöveget talál, nótástól:

Hol a farka, hol a farka, hol a tarka macska farka hajaja.

Perc múlva már mindenki fújja, ütemére verik az asztalokat, ugrálnak a cin kupák a loccsanó bor pocsolyáiban, visszadöng a sötétre érett pinceboltozat, táncol a gyertyaláng.

Egyszerre keresztülsüvít a király hangja a pokoli lármán :

— Süveges!

A várnagy előbotorkál valahonnan, a homályból:

— Felséged parancsolatjára.

— Viszem a madarad, Süveges, a fiút is viszem, Süveges!

Tegezi a várnagyot.

— Megint csak instállom, ne tegye felséged.

— Más már régen odaadta volna, ha királya kéri.

— Felségednek annyi öröme van, amennyit csak kíván, sólyom is, egyéb is, nekem csak ez van, ez az egy.

— Lator vagy Süveges, azt hiszed tán, hogy ingyen akarom? Kérj és megadom, hajaja.

A várnagyot pillanatra kiveri a láz. Valami megfordult benne, már tegnap óta kísérti, bujtogatja... hátha. . . botorkál a nyelve a foga közt, de kimondja:

— Hát .. . ha. . . felséged... felmentene a számadás

alól.

A király nézi a várnagy nyakába húzott fejét, kopaszodó homlokát, rajta a serkenő veríték cseppjei.

— Nagy lator vagy, Süveges, legyen. Felmentelek.

Már nyúl a kupa után, amikor a várnagy reszketeg

megszólal:

— Kegyesen értse felséged, de netalán jöhet valaki Budáról és nem ád hitelt az én közönséges szavamnak. Ha valami kis írást. . .

Lajos már szájához emelné a kupát, erre a szóra megrándul, a szeme indulattal nyílik fel és a bort egy mozdulattal Süveges arcába önti:

— Nemcsak lator vagy, Süveges, de pimasz is.

Aztán ellágyul: — Hanem hiszen igazad is van.

Vitai Kelemen, írjad!

Kapkod övéhez az íródeák, azon lógnak bőrtokban a szerszámai, a hártya, toll, kalamáris.

A király iszik, keze ütemesen verni kezdi az asztalt, ez a mozdulat visszajátssza fülébe a macskafarkas nótát, amint tollba mondja:

— Mi, második Lajos, Magyarország és Csehország királya, hajaja. . .

Vitai Kelemen okosan ír, csak azt írja, ami a szöveghez tartozik, különben szép kis okirat lenne ebből. Hamar a viaszt a gyertya fölé, már ott veresük a pecsét a hártyán, Lajos rávágja a megfordított öklét. Ujján a gyűrű a Jagelló címerrel.

[gy most már kész.

Hajaja.

•$'

Volt pedig abban az órában a püspöki pénztár fekete vasládájában elszámolatlanul negyvenezer arany, amit Ippolito egri püspök gyűjtetett és tartatott, ha a hadban szükség lenne katonára, paripára, élelemre, fegyverre, megvédeni a hazát. Nem az ő hazája ugyan, de ne mondhassa senki, hogy az egri püspök nem tudja a kötelességét, ha katonát kell állítani.

Az most el lett számolva.

4b w. ^

Ez volt a világtörténelem legdrágább madara. így ír róla Katona István „História critica regum Hungáriáé” című munkájában. Tőle tudjuk, hogy Eger vára nemcsak a várvédelem egyedülálló példája, hanem a legnagyobb királyi könnyelműségé is.

El kell hinnünk, mert Dubravius Jánosnak, a király nevelőjének feljegyzésére hivatkozik.

Nem őrzött adatot a történelem arról, mi lett Süveges Ambrussal, meg a negyvenezer aranyával, de a királyi könnyelműség végét ismerjük.

Hat évvel később, 1526-ban Lajos páncélt öltött és azt mondta a magyar uraknak, akik gyér seregeikkel felgyülekeztek:

— Isten segítségével elmegyek veletek oda, ahová nélkülem nem akartok menni.

Az az „oda” pedig Mohács volt.