Hevesi Szemle 3. (1975)
1975 / 2. szám - JELENÜNK - Gyurkó Géza: Negyednapra
— Maradj Julisom velem. A kis Sándornak jönnie kell. Megérzi oz, hogy meghalt az apja. Megérzi azt, hogy egyedül maradtam. Jönni fog és elintéz az mindent Julisom, most, hogy ennyire egyedül maradtam ... A fiú: — De édesanyám, hát apám mindig eljárt dolgozni. Volt olyan hónap, hogy haza se jött az ország másik feléből.. . Tíz éve tán, hogy egyedül van maga édesanyám, mondtam, hogy megértessem vele, ha egyedül érzi magát, akkor ezt ne tudja be csak az apám halálának. Azt felelte rá, hogy ostoba vagyok, mert oda lehetett volna egy hónapig, tízig, egy évig is tán, az ura, de tudta, hogy van és hazavárta. Aki meghalt, azt nem lehet hazavárni, fgy beszélgettünk, míg jött az orvos, mert még annak is elfelejtettek szólni.. . Az orvos persze nem a községben lakik, mert a községben ezidőszerint nincs orvos. Az orvos, akihez e falu, mint körzet tartozik, most éppen beteg, tehát egy másik körzetbéli agyonhajszolt orvost kellett megtalálnia az ifjabbik Ferenc Sándornak, vagy hogy mostantól kedve egyszerűen csak Ferenc Sándornak. Szerencsére neki is van autója, a negyedik faluban megtalát orvosnak is, így hát szombaton jó estére meglett a hivatalos papír is, hogy idősb. Ferenc Sándor meghalt. Exit. El lehet temetni. Ad infinitum... O i?. o — Autó kéne, vagy szekér is megtenné. Meghalt az apám, elnök elvtárs, és a koporsóját kellene megvenni és elhozni Sz’ — községből. .. — Őszinte részvétem Ferenc elvtárs. Rendes ember volt, tisztes ember az édesapja. Igazán élhetett volna még. . . Dehát. . . — legyintett a szövetkezet elnöke, mintegy jelezve, hogy nem mindig az élő emberen múlik a saját halála. — Fianem a baj ott van Ferenc elvtárs — folytatta —, hogy adnék én, hogyne adnék fogatot is, autót is, csak embert találjon rá. Hogyhogy embert? — Elszokott már a falutól, mi? Hát tegnap ugye szombat volt, nálunk az munkanap. Vetés. Megegyeztünk, hogy amíg el nem vetünk, nincs szabad szombat. Tegnap este kilencre minden a földbe került. Hátha ma talál józan embert a kocsisok, vagy a sofőrök között. .. Járjon szerencsével. . . A fiú: — Szerencsével jártam. Végül is találtam egy sofőrt, aki még nem itta meg a reggeli féldecijét. Jött is velem, mesélte is, hogy régen azért más volt. Miért volt más? Hát nézze, mondta, ha megholt valaki, a szomszédja máris jött a fogattal, nyugodj meg Sára lelkem, vagy Frida né- ném, megyek én a koporsóért. Most lassan már a szövetkezetnek sincs fogata, nemhogy a háznál bajlódnának lóval, szekérrel. Ez az egyik. Mi a másik? — kérdeztem. Hát az, hogy néhány éve senki se csinált volna belőle ügyet, hogy ivott egy-két pohárral, s úgy ül a bakra, vagy akár a volán mögé. . . Dehát manapság.. . legyintett rezignálton a Varjú Jóska, a sofőr, egyszerre intézve így el a világ megváltozását, s benne saját sa- nyarúan száraz helyzetét. . . Sz'-ban azonban elfogyott a koporsó. Tavasz volt, kora tavasz inkább és a józan statisztikai számításokat felrúgta a halál angyala. Kilenc halott volt a körzetben és csak nyolc koporsó a raktárban. Irány tovább. Be, a nem éppen közeli városba, a kilencedik halottnak a kilencedik koporsóért. O O Az anya: — Édes fiam, nagyon rendes ember volt az apád, az én uram. — Tudom édesanyám, de ezt most miért mondja? — Hát, mert te kommunista vagy fiam, én meg mégis három papos temetést akarok néki. Hadd lássa onnan fentről, hogy. .. — Nem lát az már semmit édesanyám. . . — A te világodból nem lát, édesfiam, de az enyémből lát. Míg te odavaltál a koporsóért, beszéltem a plébános úrral, hogy három papos legyék a temetés, meg a kántor is ott legyen . . . Nehogy szégyenbe maradjak én édes jó istenem, ugye kisfiam, nem hagysz te éngem szégyenbe. A fiú: — Mit tehettem volna? Persze, hogy temettesse pappal. Haladó ember volt az apám, de azért vallásos. Ha megtiltom, hogy pappal temettes- sék fel, nem hogy a rokonság útál meg engem, de a faluban ez még politikai ügy is lehet, különösen gz öregebbjénél. Temesse hát. De hárommal? Ragaszkodott hozzá. Mind a háromhoz. Cserébe megegyeztünk, hogy akkor kántor nem lesz, aki sorra énekelné és kínozná ott nekem a sír körül a gyászoló családot. Megyek harmadnapra délelőtt a kocsmába, hogy ne lássam meg ne is halljam a már a megszokásból is jaj- veszékelő öregasszonyokat, hát ketten is közrefogtak. .. Sándor sógor: — Hallod-e te Sanyi fiam, azt mondják, hogy nem akarsz kántort? Lajos sógor: — Pediglen jó hangja van neki. Amikor múltkor is rázendített, hogy azt mondja, búcsúzik most tőled a té szép kis unokád; a. . . A fiú: — Na látja, ezt nem akarom. Minek az a végedetlen búcsúzás? Csak megtépik az ember szívét. Van amúgyis fájdalma az embernek, minek hát a sebet még karmolászni is. Nem igaz? Sándor sógor: — Nem igaz fiam. Azért szenvedünk, akit szeretünk. Akit nem szeretünk, vagy nem szerettünk, azért énekelhet a kántor tíz strófát is, megnevetgélik inkább a sírja környékét. Lajos sógor: — Meg aztán édes fiam, azért már csak te hazajársz inkább, nem itt élsz már. Falu ez, mégha szövetkezet is, meg ha autó is van, meg televízió is. Anyádnak nem lenne maradása, ha nem lesz kántor. Tudod mit mondanának? Sándor sógor: — Hogy még a pénzt is sajnálták a szegénytől, bezzeg amíg élt, addig jo volt. Nem is szerette azt se az asszonya, se a fia... A fiú: — Azért-e, mert a három pap mellé nem lesz kántor? Sándor sógor: — A három papot az anyád akarta, ahhoz a falunak nincs dolga. De a kántor az kijár, minden becsületes megholtnak. .. A fiú: — így aztán negyednapra, hogy apám meghalt, földbe nyugosztattuk a testét, három pappal is. Mind a három ugyanazt mondta el, mert mit is mondhattak volna mást. Egyforma a „Circumdederunt me. . ." mindany- nyiszor. És persze a kántorral is. Aki áténekelte apámat a túlvilágra, engem meg az idegrohamba majdnem. Dehát ha meg nem teszem, a falu kiszekálja az anyámat. . . — A falu? Az öregek csak — mondom. A falunak van ám derékhada és fiatalsága is. Az éveknek csak van a lelkekben is nyoma? — Persze, hogy van. De anyámnak a falu az a réteg, amely az ő korosztályát jelenti, amely az ő világát formálta és formálja ma is. Beszélhetek én neki, hogy a mai világban, meg a mai generáció, mese az ilyenkor mind. Neki ott a tengere, ahol az ő sajkája hajózik. . . És, ha már csak egyetlen ember él majd édesanyám korosztályából is a faluban, hidd el nekem, az lesz az ő számára még mindig az egyik, ha nem az egyetlen mérce ahhoz, hogyan mérje tovább kicsinyke életét. . . o^.o Van-e tanulsága ennek a törénet- nek? Nincs. Egy csendesen élt ember halálának zajos gondjai nem szolgálnak különösebb tanulsággal. De nem is kell, hogy minden történetnek tanulsága legyen. A halál nem a legkellemesebb dolog a világon, s mint kiderült most is, de máskor is annyiszor már, leggyakrabban az élőknek okoz a fájdalom mellett gondot. De vállalják és teszik, amit a halottért és uiána ten- niök kell. Mert ez az élők dolga. S ilyenkor mindig egy kicsit magunkat is temetjük.
