Hevesi Szemle 3. (1975)
1975 / 2. szám - JELENÜNK - Gyurkó Géza: Negyednapra
31 IE IL IE INI 0 INI K GYURKÓ GÉZA: Negyednapra Tuiiiiiiiiiiiiii I um iiiiiiiiiiiiiiiiiMi 1111111111111 in 11 ni 11 ti 1111 ii 111111 hi 11 u 111111 ii 1111 • 1111 ii ii 11111111111 ii 111111111 it i 11111111111 ikmi I iimii iHit 11 ■ 111 min 111 ui 11 ii ii ii~ Meghalt. Pontosan kettednapra, ameddig megjósolta ezt a még létező két napot az öreg Ferenc Sándor. Már oly sovány volt, hogy a csontjai is kövérebbek önmagánál, de az épeszénél volt az utolsó sóhajtásig, amely után csak a semmi maradt belőle, meg az emlék utána. — Maris! Érzem, hogy meghalok. Nem szép dolog az tenéked egyedül. Ijesztő is tán', menj át a Julihoz, hívd ide — mondta úgy éjfél tájban... — Hallgassák mór jóember! — riadt fel a sok napos virrasztástól percnyire elpilledt felesége. — Dehogy is hal meg. Nem olyan könnyű az... — sóhajotta hozzá. — Marisom! Menj át, ha mondom. Ez az utolsó kívánságom. Menj át már a Julihoz. Meghalok. Érzi azt az ember. Ne légy már egyedül kettesben velem — makacskodott a savanyú szagú szoba sötét mélyén az öreg Ferenc Sándor, úgy annyira, hogy amikor már majdhogynem újra megeredtek volna kiapadt szemének kút- jai, hát a felesége felkerekedett. Átment ríva a szomszédba, hogy magához hívja virrasztónak, segítőnek a szomszédasszonyt, a Julit. Hogy hármasban maradjon egyedül. Ferenc Sándor hajnali kettőkor egy nagyot sóhajtott, hogy sokáig kitartson a levegője. A sóhaj olyan mélyre sikerült, hogy soha többé nem lesz szüksége már újabb lélegzetre. Meghalt. Közel a hetvenhez, ha fájdalmas is, de nem tragédia a halál. Még akkor sem az, ha úgy kitolódott az átlagkor minálunk is, ahogyan a statisztika mutatja. És az öreg Ferenc Sándor bévül — vagy inkább kívül — volt már azon a statisztikán. Meghalt a férj. A halál riadalmától megdermedt élete párja, meg a szomszédasszony, Julis is, csak ott ültek az ágy lábánál és nézték a néma és mozdulatlan testet. Volt: nincs. Eddig még ő intézkedett, aki volt, most már azoknak kell tenni a néhai örök nyugalmáért, akik vannak. A halál nemcsak megrázó, de kellemetlen is. 0^0 Az élők nem szívesen beszélnek arról ami a halállal jár. Pontosabban arról, ami a halál után következik, e nagyonis földi valóságban. A már meghalt, ám míg a földbe nem került mégis csak létezőnek számító, önmaga ügyében azonban már mit tenni semmire sem való egykori legjobb férj, feleség, gyerek, vagy apa gondjáról. Hogy odakerüljön, ahol megtalálja végső nyugalmát, ahhoz meg kell járniok az élőknek, akiknek egyedül fáj a halál, akik egyedül szenvednek már a haláltól, ahhoz, meg kell járniok azt a tortúrát, amelynek nyomán a fájdalom mellé keserűség is felgyülemlik a szívekben. Okkal-e, ok nélkül? Aki érzi a keserűt, nem ezt kutatja. Városon még hagyján. Bemegy az ember a temetkezési vállalathoz, megrendeli a temetést. A hozzátartozója, vagy a kórházban halt meg, ahonnét „hiteles” orvosi papírral bocsátják utolsó útjára a tegnap még élőt, vagy otthon halt, ami ugyan ma már igen ritka, de akkor is telefon- hívásra jön az orvos. Perceken belül jön és intézkedik. És intézkedik a vállalat és ím, akiknek .élete kitelt, otthonából is útra kél — az utolsóra. Van, persze, hogy van még futko- zás, bőven is van. Az özvegy, vagy a szülő, vagy a gyermek könnyeit nyelve járhatja a hivatalokat, intézheti az életből való kilépés dokumentumait, a temetési szertartást, a gyászjelentéseket. Sok papírt kell aláírnia, kiállítania, leírnia, sok helyen és sokszor is megfordulni azzal a nehéz teherrel a szívben, de a vállon is ézerve, amit a halál testetlen árnyéka jelent. Úgy tűnik néha, hogy az állampolgár számára nehezebb kilépni a világból, mint az életre születve belépni oda. Városon mégis könnyebb, egyszerűbb és: szervezettebb a halál. De falun! Még napjainkban is: mindazt tenni kell, amit a városon, s tűrni mindazt, amit a falun kell és illik tenni. O í?. O — Nem hagyott nyugton, amit az öreg mondott. Hogy két nap múlva. Mondtam neki, hogy édesapám, hát itt van bent a szobában, amikor kint süt az áldott jó napfény. Hát miért nincs odakint, mondtam neki. Persze, hogy hülye voltam, mert ismeri az arcomat az apám. Neki aztán sohase tudtam hazudni. Az én szememben látta vissza a saját csonttestét és én még a napra invitáltam. Inkább csak suttogta, hogy odakint lesz ő, biztosan odakint, két nap múlva. De a temetőben. Hittem is, meg nem is, amit mondott. Úgy látszik, mégis inkább hittem, mert a második napon délután, amikor már erősen szombat volt, bedobtam magam a kocsiba és mentem megnézni a halálraítélt apámat, hogy végrehajtotta-e magán az ítéletet'. .. Igen, az ítéleletet. Ne csodálkozz a kifejezésen. Tudod, ismerem őt, ha három napot mondott volna akkor még háromig élt volna. És élni, meg csak egy napot is megélni, nem kis dolog. De ő kettőt mondott. Nem akarta volna a harmadik napot? O -3. O A történet voltaképpen eddig szokványos. A halál csak ott új és megdöbbentő, ahol még gyerek a gyerek. Mert él még a szülő. Vagy nem özvegy az élettárs. Mert él a férj, vagy a feleség. A történet további része azonban azért vált a furcsa riport témájává, mert — ma szokványos. 1975-ben, a falvak jó rézsében még ma is mindennapos ez a történet a halállal. A halál örök, de körülményei keserves kínosan keverednek a mújtbéli szokásokkal, a jelenkori szervezési formákkal, s e formák torzóival. A halálban is megvívja a harcát az új és a régi. S amint nehéz a győzelem az életben a régi rossz felett, ugyan úgy könnyes-keserves harc folyik a halál árnyékában is. A halál nem békít. A halál emberi. Paradoxon: az osztálytársadalom embere hal meg és nem általában az ember. Amilyen az élete, olyan a halála? Nem! Nem olyan a halála még, amilyen az élete volt már! O O A fiú: — Ismerős volt a ház. A lakás is. Még az apám is. Úgy értem, olyan volt, mint tegnap, vagy tegnapelőtt. Még nem halt meg soha senkim. Ezért volt, hogy anyámon láttam meg a halált, és nem halott apámon, aki úgy feküdt ott az ágyon, mintha mélyen aludna. Azt mondtam, hogy a ház ismerős volt? Nem ostobaságból
