Hevesi Szemle 2. (1974)
1974 / 3. szám - A HAGYOMÁNYOK ÉLETE - Lökös István: A Bródy-évfordulóra
ezzel a tudatosan vállalt naturalista címmel: Nyomor. S ezzel voltaképpen már jeleztük is: ez az írói fellépés korszakos jelentőségű, nem csupán Bródy Sándor indulásának, de a XX. század irányába mutató modern magyar prózának is határköve. Zolái inspirációkkal éppúgy számolnunk kell a Nyomor novelláinak szemügyrevételekor, mint az akkortájt népszerű fiziologizmussal s az erőteljes szociális érdeklődéssel. S alighanem ez az utóbbi tényező á döntő és fontos, hisz Bródy egy addig ismeretlen világ, a magyar főváros elesettjeinek-szegényeinek világát fedezi fel s ábrázolja hitelesen a Nyomor c. kötet novelláiban. Varrólányok, szobafestők, asztalosok, bádogosok, pékek, mosónők, diákok lesznek irodalmi hősökké a nagy port kavaró kötet elbeszéléseiben, a tematika pedig az éhezés, a megaláztatás, a kizsákmányolás, a prostitúció köreiben mozog. A Nyomor megjelenése mindezek révén lehetett egy új, a korábbi magyar elbeszélő próza formáit megtagadó irásművészet elindítója . . . * A pályakezdő Bródy törekvéseire utalva s a Nyomor kapcsán a művészi prózát forradalmasító momentumot emlegetve célszerű mindjárt ezt a szerény emlékezést a prózaíró Bródy méltatásával folytatni. Hisz Bródy a Nyomor elbeszélései után egyfelől a novella műfajában alkot még majd jelentősét, de tovább is lép, éspedig a regény irányába : regényeivel és regénykísérleteivel fontos eredményekhez jutott, kivált A nap lovagjával, amelynek értékeit nem annyira a kortárs-kísérletek tükrében (Gozsdu Elek Tantalus c. művére, Justh Zsigmond Fuimusára, Ambrus Midas királyára, Iványi Ödön A püspök atyafisága c. regényére gondolunk), hanem az európai ún. monarchia-regények párhuzamában érthetjük meg igazán. A nap lovagja úi. nem egyszerűen csak egy magyar regény, hanem a századvég magyar irodalmának olyan prózai műve, amely Asztalos Aurél sorsát az Osztrák-Magyar Monarchia kontextusában rajzolja fel — azt a világot tárva elénk, amelyet Ha- sek, Josef Roth, Vladimir Neff, Ivan Olbracht, Krleza, Musil műveiből ismerünk. Vagyis monarchia-regényt írt, olyat, amely őse lett egy a közép-európai irodalmakban honos, tematikai tekintetben egyezéseket mutató regényváltozatnak. Hisz ebben a könyvben — ahogyan Juhász Ferencné megírta — „a főherceg és Juli viszonya nemcsak egy szolidan pikáns idill, ahogy ezt a bámuló bankár látja, de gyilkosán ironikus és kitűnő jellemzése ... Ausztria—Magyarország viszonyának ... A nap lovagja ... Bródy Sándor nézeteit tartalmazza Ausztria politikájáról, a magyar uralkodó osztály politikájáról és a dualizmus, a monarchia válságáról.” Nem Bródyn múlott, hogy a magyar prózában ennek a kezdeménynek nem lett olyan folytatása, mint a fent említett kelet-középeurópai szerzők monarchia-regényei ... Bródy többi regénye (Két asszony, Faust orvos, Don Quixote kisasszony, Két szőke asszony, Az ezüst kecske, Az egri diákok stb.) bár nem minősül olyan értékű alkotásnak, mint A nap lovagja, néhány azonban — kísérletjellegéből fakadóan — érdeklődésre tarthat számot. A polgári világ rajzát morális motivációkkal bemutató Két szőke asszony c. regény éppúgy, mint a Faust orvos, amely tán legjobban kötődik a zolai naturalizmus gyakorlatához: az orvostudós főhős, Lengyel Dénes fiziológiai-lélektani kísérletei avatják a „kísérleti regény” érdekes magyar példájává. És persze méltán említhető Az ezüst kecske is, ez a társadalomkritikát, naturalizmust, nemzedéki problémát s a karrier jelenségét vegyítő, „önvallomásnak” Is minősíthető regény, amely egyúttal a „szecessziós életérzés” kifejeződésének jellegzetes magyar példája is a századvégén. És van olyan regénye is, amelyben megint visszatér a szülőföld, a szőkébb haza élményanyaga, az egri diákévek emlékeit idéző könyv: Az egri diákok. Igaz, nem tartozik Bródy legjobb alkotásai közé, hangulata, könnyed cselekményvezetése, mondanivalója okán viszont említésre méltó s azért is talán, mert ebben minden más írásánál erősebben kötődik a hazai próza előzményeihez és kortársi példáihoz is, amit elsősorban a jókais hangütés példázhat... Valójában a drámaíró Bródy is a szűkebb haza élményköréből táplálkozva írja meg a modernizálódni akaró magyar színpad első igazán új hangú, századvégi értelemben modern drámáját. Egy középszerű, de színpadon bemutatott drámakísérlet, a Hófehérke megírása után egy esztendővel lép a közönség elé A dadával, amely egyszeriben a legjobb századvégi drámaíróvá avatja őt s amelynek anyagát már korábban Erzsébet dajka és más cselédek címmel novellisztikus formában is feldolgozta. A dadára így aligha vonatkozhatik egészében a megállapítás, mi szerint Bródy műveit a kiérleletlenség, a végig nem gondoltság teszi sok esetben félértékűvé. A darab megírásakor a szűkebb haza, a hevesi táj ihleti újra: Erzsébet egy Hevesből Pestre került leányanya, akit a nagyváros szociális és morális konfliktusai tesznek tragikus hőssé. A dadát persze mégsem csak a szociális téma teszi újszerűvé, sikeres színpadi alkotássá, hanem a naturalista dramaturgia adaptációja is, amely valóságos forradalmat jelentett a népszínművekhez s a történelmi tárgyú, valódi konfliktusokat nélkülöző színpadi alkotásokhoz szokott magyar színházi életben. Meg is írta róla Ady Endre, hogy „áldassék a B(ródy) S(ándor) zsenije, hogy a bunyevác lekvárhozományos lányok története, a Tágma királynék helyett forradalmat termel. Hogy ez a lángoló zseni magyar levegőből él, az a mi szerencsénk, s a B(ródy) szerencsétlensége.” A dada megírásával párhuzamosan még másik három színművel is megtoldja Bródy a magyar színpadon előidézett rebellióját: Királyidillek címmel három egyfelvonásos drámát ír (Lajos király válik, Mátyás király házasít, A fejedelem), történelmi tárgyúakat, amelyek szintén a naturalista dramaturgia eszköztárát hordozzák. Az „őshazgsá- goktól” (Mikszáth Kálmán szavai) terhes egykorú magyar történelemszemléletnek ront neki Bródy e vígjátékokkal, s álheroizmus teremtése helyett az ember bemutatására teszi bennük a hangsúlyt: Mikszáth szavai szerint arra figyelmeztetett, hogy „Petur bán is kendővel köti be a füleit, ha a foga fáj", még akkor is, ha az egykorú felfogás szerint egy „Petur bánnak még aludnia is sisakos fejjel kell”. Csak sajnálni lehet, hogy ennek a robbantásnak hosz- szú időn át nem lesz folytatása, s az újabb színházi sikert majd csak hat esztendő múltán (1908) A tanítónő hozza meg számára, amelyet méltán tekint irodalomtörténetírásunk a „legkiforrottabb”, „legsikeresebb”, a naturalista programot is megtartó, de. azon túl is lépő Bródy-drámá- nak, s amelyet nemcsak nálunk övezett és övez több mint félszázada töretlen érdeklődés, hanem az európai színpadok közönségének körében is. Ami az eddigiekhez képest új benne, az a tartalmi-gondolati vonatkozásokban, s nem a formaiakban keresendő. Nagy Péter tanulmányából tudjuk, hogy valójában a századelő polgári radikalizmusának hatásával kell számolnunk A tanítónő létrejöttét illetően, „a darab erényeiben is, gyöngéiben is a mozgalom tükörképe”. (Nagy Péter.) A falut s a falu problémáit úgy látni és láttatni, ahogy az Bródy drámájában történik, csakis a radikalizmus szociális szemléletmódjának befogadásával lehetett; a szociológia akkori felvirágzása (a Huszadik Század című folyóirat körül) mintegy meg is magyarázza ezt. Bródy olyan remekművet adott, amely nélkül — falusi tematikáról lévén szó — nehéz lenne elképzelni a későbbi magyar paraszti tárgyú drámát Móricz művein át egészen Darvas József színdarabjaiig. De ezzel — s megint csak leírni kényszerülünk: sajnos — le is zárul Bródy drámaírói pályájának ívelése. Amit ezután ír, az már megalkuvás, „saját tehetségének tudatos elherdálása” (Nagy Péter). Sem A medikusban, sem a többi színpadi műben (Tímár Liza, Lyon Lea, A szerető) nem képes már korábbi önmagát adnia, ami érték itt-ott akad bennük, az legfeljebb a részletekben villan fel . . . * Bródy Sándor immáron ötven éve halott. Irodalom- történetírás és színház egyaránt kegyelettel őrzi emlékét. Úgy véljük: a szülőföld, a szépírói élményeinek döntő rétegét adó forrásvidék, most léphetne egyet újra a Bródy- hagyomány őrzése-ápolása terén. Legalább egy szobrot megérdemelne valahol egyre szépülő városunk területén, s még egy emlékszoba létrehozása sem lenne tán túl nagy erőfeszítés. Erősen Gárdonyi-centrikus irodalmi hagyományőrzésünk egysíkúságán is sokat módosíthatna egy ilyen, végső soron szerény cselekvés. . .
