Hevesi Szemle 2. (1974)
1974 / 2. szám - JELENÜNK - Sugár István: Beszéljünk őszintén az öngyilkosságról
I SUGAR ISTVÁN Beszéljünk őszintén az öngyilkosságról (Heves megye adatai a statisztika tükrében.) A halál akár az egy-két órás zsenge csecsemő-, akár a ráncos öregkorban éri utol az embert, akár lassan seny- vesztő kór, vagy egyik pillanatról a másikra fellépő szívbénulás formájában oltja ki az életet, mindenképpen AZ EMBERT ÉRŐ LEGNAGYOBB TRAGÉDIA. A halált azért emlegetik a klasszikus kor írói MORS IMPERATOR néven, mert minden anyaszülte embert elér: kit előbb, kit utóbb, szegényt és dúsgazdagot, a legfőbb hatalom birtokosait csakúgy, mint a faluszéli cigánytelepek nyomorultul tengődő lakóit... S ráadásul „nem tudjátok a napot és az órát...”, amikor megjelenik a kérlelhetetlen „kaszás”. — De mégis a legérthetetlenebb, a legérteimetlenebb s egyben a legtragikusabb halcinem az, amikor a szabadakarattal rendelkező ember önszántából kioltja azt a szent lángot, melyet szülei szerelmük legbensőbb pillanatában gyújtottak — amikor kioltja önnön életét. Az utóbbi esztendők folyamán megyénkben is, hivatalban és üzemben, családban, baráti körben és az utcán egyaránt szóbeszéd tárgyát képezi, egy-egy megdöbbentő eset kapcsán, az öngyilkosság kérdése. A sajtó, a rádió és a televízió általánosságban szemérmetesen hallgat erről, mint valami kényes, vagy éppen szigorúan titkos ügyről, s legfeljebb egy-egy félmondatnyi utalást kockáztatnak meg. Egy, a tájékoztatásról szóló rádióbéli kerek- asztalbeszélgetés során joggal fakadt ki — amint hallottam — egy újságíró: valóban érthetetlen és megmagyarázhatatlan, hogy miért hallgatunk erről a kérdésről. Mivel az öngyilkossági arányszámok nemzetközi összehasonlításából kitűnik, hogy az egész világon Magyarországon a legmagasabb a lakosság számához mért gyakorisága, s azon belül volt esztendő, amikor Heves megye hazánkban az országos átlagnál kedvezőtlenebb statisztikai képet mutatott, úgy hisszük, s joggal úgy is érezzük, hogy erről a témáról, minden tragikuma ellenére, sőt éppen ezért, beszélnünk kell! Az alábbi kis tanulmányban a hivatalos statisztikai kimutatások rideg és cáfolhatatlan számaival iparkodunk a legkülönbözőbb vetületében bemutatni az ország, s benne elsősorban Heves megye öngyilkossági helyzetét. Az a szilárd meggyőződésünk ugyanis, hogy egy olyan súlyos kérdés, tény és körülményei, mely hazánkban évente 3 ezer körüli polgártársunk halálával, sőt ráadásul még 20 ezer körüli személy eredménytelen, önmagukat elpusztítani akaró kísérletével kapcsolatos, méltán nyilvánosságot kíván. Társadalmunk s kisebb-nagyobb szocialista közösségeink csakis a tényállás ismeretében tehetnek kísérletet — ha természetesen nem is a hallatlanul bonyolult kérdés megoldására —, de talán legalább egy-egy megbicsaklott, kisiklani készülő emberi életnek kellő időben és módon való megmentésére ... a ❖ a A téma kapcsán bevezetőként szükségesnek látjuk elmondani, amit olvasóink közül bizonnyal csak nagyon- nagyon kevesen tudnak, hogy a régi magyar joggyakorlat az öngyilkosok hullájának még a temetőben való elhanto- lását is megtiltotta, s a holttestet a hóhérra! máglyán elé- gettetni rendelte. Azokra pedig, akiket öngyilkossági kísérletük során sikerült megmenteni, a törvény szigora irgalmatlan kegyetlenséggel sújtott le. A Heves megyei Levéltárban végzett kutatásaim során egész sor ilyen esetet tártam fel. — A katolikus erkölcstan az öngyilkost a legsúlyosabb módon elítélte és elítéli, s az egyházból kizártnak tekinti, és néha még a temetőjében való elfölde- lést is megtagadta. Az öngyilkosok ily embertelen büntetését először 533-ban az orleansi zsinat rendelte el, s még azt is megtiltotta, hogy az így elhunytakról imádságban megemlékezzenek. A XVI. toledói zsinat pedig már az öngyilkossági kísérletet is két évi kiközösítéssel sújtotta. De nem csupán a távoli középkorban vélekedtek Ily módon ezekről a szerencsétlen embertársainkról, mert még az 1857-iki magyar tartományi zsinat is sürgette az öngyilkosokra szabott szigorú büntetések irgalmat nem ösmerő végrehajtását... A NAGY VILÁG ÉS MAGYARORSZÁG A STATISZTIKA TÜKRÉBEN Bármiként is különösnek tűnjék, napjainkban az ön- gyilkosság az egyik vezető halálokok között szerepel. A daganatos, valamint a keringési- és érmegbetegedésekből eredő elhalálozások után foglal helyet. A kérdés megismerésének első lépéseként tekintsük át, hogy milyen képet mutat az öngyilkosságok gyakorisága Európa legszámottevőbb országában, s néhány tengerentúli országban is. Természetesen célszerű nagyobb, összefüggő időközben szemre venni a statisztikai adatsorokat, hogy teljesebb perspektívában bontakozzék ki e sokrétű s minden politikai, társadalmi és gazdasági berendezkedésű államban egyaránt előforduló erőszakos halálnem. Kereken 50 esztendő, bizonyos időmetszetekben összegezett adatait az 1. táblázat tünteti fel. Megjegyzendő, hogy úgy ez, mint a következő táblázat az öngyilkossági eseteket nem abszolult számban adja meg, hanem hogy a különböző országok és évtizedek adatai érdemben összehasonlíthatók, viszonyíthatok legyenek, az illető ország 100 ezer lakosára jutó öngyilkosságok számát, azaz az öngyilkosságok gyakoriságát tüntetjük fel. A táblázaton két ország adatsora a legszembeszökőbb. A számba vettek közül 1921—1925-ben és 1970-ben két ország áll a szomorú statisztika élén: hazánk és a szomszédos Ausztria. De amíg az Osztrák Köztársaságban ezen a téren 1921—25-ben valamelyest rosszabb volt a helyzet, mint Magyarországon, mert a 100 ezer magyar lakosra jutó 28 öngyilkossági esettel szemben 28,3 osztrák jutott, addig 1970-ben ez a szám náluk 24,2-re mérséklődött, viszont nálunk már 34,5 öngyilkosságra hágott, s ezzel világviszonylatban a tragikus első helyen áll. A táblázatot — ha azt gondosan áttanulmányozza az olvasó — láthatja, hogy egyes országokban, mint például Ausztráliában, Angliában és Walesben, Olasz-, valamint Franciaországban, Svájcban az öngyilkosságok gyakorisága kisebb-nagyobb mértékben csökkent. A legszembetűnőbb és feltűnést keltő csökkenésre a távoli Japánban került sor. A felkelő nap országában 1959—61 átlagában 100 ezer lakosra még 21,3 öngyilkossági eset jutott, de ez 25 1962—64-ben már 14,4-re mérséklődött. Ettől kezdve pedig csekély hullámzással 1970-ben is csak 15,1 öngyilkosság fordult elő 100 ezer lakosra számítva. Több országban viszont 1969- és 1970-re rosszabbodott a helyzet. Ilyent találunk Belgiumban, Finn- és Svédországban, Norvégiában, Hollandiában, a Német Szövet-
