Hevesi Szemle 2. (1974)

1974 / 2. szám - JELENÜNK - Püspöki Mihály: Mire felszárad a harmat

Homokot ér, élét veszti és egyben felugrik „libaszőr” hegyére.

ötvenedik életévében járhatott akkoriban az apám. Nagy erővel nem rendelkezett, és az elhízás veszélye sem fenyegette. Azt mondhatnám, sovány, inas, csupacsont ember volt, amihez az is hozzájárult, hogy nagyon mértékletes életmódot folytatott. Állandó szavajárása volt, amikor a határban reggeliztünk: Gyerekek, kis- porció szalonna és nagy darab kenyér! A vereshagymát meg ne kíméljétek, mert attól mindig rendben van a gyomor, az étvágy.

Közepes ereje mellett hallatlanul nagy volt a tapasztalata a szerszám kezelésében. És ismerte a lehetőségének határait, értette a mindennapi életünk minden csínját-bínját. S mivel jókedéllyel sem volt híján, így azon a kaszáláson is a lelkemre kötötte:

— Fiam, ha majd elhívnak kaszálni, bandába, akkor mindig legyél résen, mert mindig akad figurás ember, avagy éppen rosszakaród, hogy megtréfáljon, belőled gúnyt űzzön. Hogy rajtad röhögjenek az emberek. És ehhez nem kell más, csak aprócska szalonnabőrt dugni a tokmónyodba, amíg elmégy félredolgodra, s utána fenheted a kaszádat, ítéletnapig, de a kaszád éle elcsúszik mindenféle fűféleségen. S míg ki nem főzöd a kaszafént, addig a kaszádnak az élét helyre nem tudod hozni sohasem. (Utólag bevallom: később, fiatal házas koromban, amikor a feleségem férfi rokonságával kaszáltam egy szénakaszáláskor, valóban megadtam az árát a maflaságomnak. Kora reggeltől, késő délutánig izzadtam, kínlódtam a sógorság között, s csak este, amikor hazatértem, akkor vágódott eszembe apámnak az intelme. Az, hogy valóban megtréfált valamelyik sógorom.)

Keményen, szívós kitartással kaszáltuk a még harmattól csillogó selyemfüvet, ámbár, az a nyers erő — a tapasztalat hiányos voltán —, ami még bennem feszült, erősen fogyatkozott. Minden igyekeztem ellenére, egyre jobban jelentkezett a fáradtság, a kimerültség; erőlködéseim közepette, meghabosodott a hátamon az ing, szakadt rólam a veríték, s minden egyes rend végén, amikor fentem a kaszát, reszkettek a lábaim az erőlködéstől.

Az apám pedig, mintha csak észre sem vette volna az elanyátlanodáso- mat, egyre sürgetőbben morogta:

— Ne hagyd el magad, gyerek! Ha früstökre nem bírjuk lekaszálni ezt az istenverte „libaszőrt”, akkor fölszárad a harmat és többszörösen megnehezedik a munkánk.

Minden erőnket összeszedve kapaszkodtunk neki a munkának. Vágtuk, kaszáltuk a lassan szappanosodónak tűnő selyemfüvet, s csak akkor nyugodtunk meg valamelyest, amikor az utolsó rendet vittük az átkozott „libaszőrből”.

Tarhonyás Jóska bátyánk, a surjáni dűlők mindenható csősze kiáltott be a dűlő végéről.

— János öcsém! — így az apámhoz. Úgy látszik, az éjjel tégla volt a fejetek alatt, mert igencsak a végén jártok a vastagjának.

Szegény jóapám, a kinyilványított vélekedésre, tarkójára taszajtotta az avas, napszítta kalapját, és így szólt:

— Hogy tégla volt-é a fejünk alatt, avagy puha vánkos, az most már nem oszt, nem szoroz. Most csak az a fő, hogy a rét legszőrösebbjét, ezt a jószágkoplaló selyemfüvet leborotváltuk. Mire az esőhozta harmat felszállt, végére értünk. Ami azután jön — mutatott a csátéra — az már csak lógázás, de nem kaszálás.

Ezzel még vagy hármat suhintva, a rend alá dugta a kaszát, majd kibaktatott az útra, a csőszségre vetemedett mezőőrhöz, hogy véle egy pipadohányt elfüstöljön, miközben meg- hányják-vetik a világ állapotját.

Világéletemben farkasétvággyal rendelkeztem. Olyan ételt nem készített az anyám életében — még a feleségem sem —, amit én meg ne ettem volna. Fiatalabb éveimben sokszor elmondtam baráti körömben, tréfás zsörtölődéssel, hogy megfizetném azt az embert, aki velem a szalonnát, például, megutáltatná. Mert egy csizmatalp-méretű szalonna, ha mégoly avas volt is, mint a vétek, akkor is vígan „beballagott" egy jó karéj kenyérrel és két-három vereshagymával.

S mégis. Azon a nevezetes augusztusi reggelen, amikor az apámmal lekaszáltuk, az erőmet kemény próbára tevő, surjáni sarjút, olyan étvágyam támadt, mint még sohasem. Úgy falatoztam az apróra porciózott szalonnát, az anyámsütte házikenyeret, hozzá az öklömnyi vereshagymát, hogy az íze még most is a számban van.