Hevesi Szemle 2. (1974)
1974 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Gyurkó Géza: Történet a város végéről (novella)
zó gyorsan Palágyi néni, és lábával noszogatva, ami megint csak nagyon szokatlan volt, még a kandúrnak is, maga előtt hessegette a macskát, s maga mögött már csukta is a kaput... A postás megcsóválta a fejét, aztán azon töprengve, hogy lám itt a város végén is vannak furcsa dolgok, ha nem is olyan titkosak, mint amikben Maigret nyomoz, de a maguk módján mégis csak nagyon érdekes dolgok ezek, bement Urbinékhoz. Most azoknak is volt levelük. Kettő. De mind a kettő a katona fiuktól. Az özvegy menyüktől, a meghalt fiú volt feleségétől semmi. Lehet, hogy... Igen, a város végén is vannak ám furcsa dolgok. Bár az is lehet, hogy nem is furcsák. Természetesek. — Postás bácsi... Jaj.. . postás bácsi. Ma nincs levelem? így már más. Ma ugyan nincs levele, de ahogyan kérdezte az öregasz- szony, az a normális és a megszokott kérdés volt. Bármilyen furcsán is hangzik, a postás ettől megnyugodott. Megtanulta, hogy itt a város végén a tragédiák — a nagy gyász, vagy a nagy öröm — nem hangos lármával érkezik. Csendben, kúszva, észrevétlen jön, aztán az öröm sikolya, vagy a jajveszékelés hangja ugyanolyan észrevétlen olvad bele a városvég dolgos mindennapjainak zümmögő csendjébe. Palágyi néni mai kérdése tehát megnyugtatta a postást, még sincs semmi baj, semmi változás, az élet szépen és rendben folyik tovább a maga kiszabott útján. A következő nap az öregasszony nem állt ott a kapuban. Pedig levele volt. Ilyet se csinált a postás évek óta, bekopogtatott a kapun jó erősen, majd megnyitva, be is kiabált: — Palágyi néni! Halló! Hát levele van. Nem jön érte? — Levelem van? Adja ide. Köszönöm — dugta ki fejét, majd kezét a konyhából az öregasszony, olyan egykedvű nyugalommal, mint ahogyan az joggal elvárható attól, aki naponta kap leveleket a világ minden tájáról. És másnap sem állt az ajtóban. Pedig másnap is volt levele. Ugyanazzal a kék borítékkal, ugyanazzal az ákombákom betűkkel címezve. A postás belenyugodott a megváltozhatat- lanba. Palágyi néninek valakije van. Leveleznek. Talán még házasság is lesz belőle. El is mondta örömmel is, meg pletykálkodó kajánkodással is Urbinéknak. Hogy két hét alatt már az ötödik levelet kapja a szemben- lakó öregasszony. Nosza, több se kellett Urbinnénak, elmondta a szomszédoknak, az meg a másoknak ... Három nap múlva már az egész környék tudta, hogy az öregasszony, a Palágyi néni férjhez megy. Azt is tudni vélték, hogy Amerikából jött haza az ötven évvel ezelőtti udvarlója. Az veszi el. Hiába, a régiek még tudtak hűségesek lenni... De azért mégis csak bolond egy öregasszony ez, mert ötven év csak nagy idő, mit lehet tudni, milyen lett belül az a férfi ... Palágyi néni fülébe is eljutott a pletyka, de az egész szemmellátható- lag nem érdekelte. Mert lehet, hogy nem is pletyka? Azért? Már a postás is hinni kezdte, amikor a tizedik levelet vitte, mert a kandúr egyre lustább, az öreg lány egyre fensőbbségesebb lett, de valahogy fiatalosabb is egyben. Úgy látszik, fején találta a szöget, aki kitalálni vélte az Amerikából jött szerelmet, fgy állt a dolog, amikor egy délelőttön Palágyi néni a postás után kiáltott: — Halló! Postás! Hát a levelem? — Ma nem írt a fiatalember... Biztosan személyesen teszi tiszteletét — szólt vissza a levelek fáradhatatlan hordozója. — Az nem lehet! — jelentette ki élesen Palágyi néni, hogy a postás megtorpant. — Tényleg nem hoztam levelet Palágyi néni... Dehát ne is várja el... attól... — nyomta meg a szót a postás — ne várja el, hogy naponta írjon. Most nem írt. Hát nem is hozhattam. — Az nem lehet. Ellopják a levelemet. Az lehet. Kapnom kellett volna. Ha nem hozott, akkor ellopják a levelem — makacskodott az öregasz- szony. — Ugyan ne mondjon már ilyet kedves Palágyi néni. Hát kinek kell a magának írt levél. Ha írtak volna, hoztam volna. Nem írtak, nem hoztam ! — Az nem lehet! — Ne bosszantson már fel, drága néni. Mi az, hogy nem lehet. Látja, hogy nincs levél. Nem írtak! Nem írt az az illető! — De írt! — Azt maga honnan tudja? — ágaskodott most már a méreg a postásban. — Én ne tudnám, én ne — sírta el magát az öregasszony, s mire észbekapott, már ki is kottyintotta ... — Hiszen magam írtam azokat. A mait is, amit nem hoztak. Tegnap reggel — tette hozzá most már makacs nyíltság- gal. — Hogy mit csinált Palágyi nem? Hogy maga írta saját magának a leveleket? — Hát mit csináltam volna, ha más nem írt nekem. Ha senki sem írt. Ha Urbinéknak mindig, nekem meg soha. Tegnap írtam, délelőtt, délután feldobtam, ma meg kellett volna jönnie — sopánkodott most már halkan az öregasszony, aztán afeletti szégyenében, hogy így kiadta magát, be- somfordált a kapun, kívül hagyva a nagyokat nyeldeső postást, meg a méltatlankodva nyávogó kandúrt. Hogy két napig nem látta a kapuban Palágyi nénit a postás, harmadnapra bekopogott hozzá. Az öregasz- szony ott ült a konyha félhomályában, már szinte kopottra dörzsölve egy régi lábast. Aztán, hogy meglátta a postást, inkább dünnyögte, mint mondta, akár csak, ha egy iménti beszélgetést folytatna: — Mert bolond az ember lánya, ha megöregszik. Itt van ez a nyomorult levél .. . Elfelejtettem feladni. Hát ezért nem hozott a postás bácsi ... Látja, én még magamról is megfeledkezem, hát hogyne feledkezne meg más akkor énrólam . .. Köszönöm, tisztelettel köszönöm postás úr, hogy megnézte, hogyan is van az ember lánya... Iszik egy kis diólikőrt? Magam készítettem. A postás úr ivott. Megérdemelte.
