Hevesi Szemle 2. (1974)
1974 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - András Ida: Dugsegély (novella)
Úgy utaztam haza, hogy menni is akartam, meg nem is. Haza? Nem! Hiszen jó évtizede már, hogy a fővárosban élek, nem pedig a szülői házban. De nekem valahogy mégis az volt az otthonom. Ott, Egerben, a kanadai kistemplom- nái. Szoba-konyhás ház, egy iker- meg egy tükörablakra nyílik az utcára. Olyan éppen, mintha egy szép lány kan- csalítana. A rétre tekint ferdén, ahol minden reggel elko- lompol álmos lustasággal a tarka csorda, loboncos sáros szőrét csörgetve rohan a konda. Tavasszal bő tejszag úszik utánuk, ősszel a mezőn töltött nász illata. Oda néz ablakunk a szőlőkre, a szörnyen elöregedett fenyőfákkal övezett császártemetőre, a kőlyukra, a vár alagútjának évszázadokkal előbb beomlott kijáratára. Kert is van a portához. Húsz évvel ezelőtt mindenféle gyümölcs, a rövid szárú májusi cseresznyétől a dércsípte szájcsücsörítő berkenyéig, csörgő alma, zaftos körte, sápadó ananász, méztől duzzadó kecskecsöcsű szőlő is termett benne. De szerettük! De sokszor megdézsmáltuk! Most már diófa az egész, árnyas csendkupola a kert. A többi gyümölcsfa elpusztult. Megfagyott, villám hasogatta, akna törte derékba, vagy elnyomta az életre, uralkodásra vágyó diófa. Hetet ültetett apóm. Születésünkkor mindegyikünknek egyet. Nevünket is belevéste a dátummal. Onnan tartotta számon éveinket. Sajnos, az utóbbi időben már csak anyám böngészte a házi anyakönyvet. Az évszámok egyre inkább elbújtak a mohá- sodó repedésekbe. De ő amúgy is tudta valamennyiünk korát. Mióta elkerültünk otthonról, nagy magányában, a kertben tanyázott sokat. Szél nem érte a fák alatt, eső nem verte, nap nem égette. Gonddal ápolta őket, jobban, mint ültetés után. Első dolga volt nyáron reggel: vizet húzott, s amilyen magasan tudta, leöntötte a fák derekát, hogy a repedésekben a zsákmányért induló hangyahadat visszavonulásra kényszerítse. Mindennap körbenézte valamennyit, s ha kikeletkor nem egyformán barkáztak, késő tavasszal pondró szúrta le az apró gubákat, vagy pedig ősszel a szeplős burok nem repedt időben, ő ennek nagy jelentőséget tulajdonított. Ag- gódóan írt, ha valamit észlelt. Az én kis fámra igen büszke volt. Gy°rsan növő, bő termésű. Kukac nem rágja húsát, a bele négy év után sem szikkadt. Apám szerezte. Száz szál muskotályvesszőért cserélte az érseki vincellérrel. Szerinte jó helyre is ültette, de anyám ebben nemigen egyezett vele. Ugyanis nővéreim fája már elfoglalta a kert sarkát, a barázdát végig, amikor én születtem. Számomra a hely nemcsak a lakásban, a kertben is gond lett. Apám egyedül ásta le a kis fát, a beszakadt kút helyére, közvetlenül a trágyadomb szélén. Bosszankodott anyám a merényletért, de a ház ura csendre intette. Nemigen örült, hogy a hetedik gyermek is lány a bölcsőben. Halála után a mama azért más helyre telepítette a házi szemetest. Senkinek nem szólt róla, csak úgy csendben egy kis lócát vert paradicsomos karóból a helyére. Ott pi- hengetett, az lett kedvenc helye, mert közel van a házhoz, és a diófa ága mór függönyt húz a nyitott folyosóra. Nagyon szeretem ezt a diófás kertet. Mindig megnyugodtam, pihentem ott. Ha hazamentem, első utam oda vezetett. Anyám örömmel csatlakozott, csendesen beszélgetve jártuk körbe. Megmutatta: szaporodott-e a gerlefészek, a kút karját erősíteni kell, mert igen zötyög, meg hogy nézzem már, a szomszéd megint felkapálta a barázdánkat, és az új település egyetlen vegyesboltjában a régi tulaj, az Erdéli úr a kiszolgáló, és ez nagyon jó, mert azóta a csipisz tanulók is kedvesen és pontosan mérnek. Ilyenkor adtam oda azt a pénzt, amit tréfásan dugse- gélynek neveztem. Ami megmaradt a vonaton. Kevéske, piroshasú nemigen volt közte. Én tudtam, hogy kevés, de ő sohasem számolta, úgy örült neki, olyan soknak hitte. Gondosan összehajtva csúsztatta zsebébe. Kérni nem kért egy fillért sem, noha tudta, hogy jól keresek, mert eldicsekedtem vele. Szegény özvegyi nyugdíját meg a dió árát, ha adott el — de azt is általában nekünk küldte —, igen spórolósan osztotta be. Miatta utaztam haza, mert megírták: beteg. Kórházban fekszik szegényke. Apró gallyat gyűjtött a kertben, a karját megsértette, tetanuszt kapott tőle. Két vonat ment szombat délután. Az egyik háromnegyed keltőkor, a másik egy órával később. Rettenetes meleg volt. A háromórás jobb lesz — gondoltam a kényelmet keresve. Ma sem tudom, miért, végül az ebédet se vártam meg, és kétórás sebesre váltottam jegyet. Útközben elszunnyadtam. Füzesabonyban ismerősök szálltak föl. Régi prepák, akik csak addig voltak gavallérok, édes szájú gyerekek, amíg a líceumba jártak. De ha elvégezték a tanítóképzőt, már nem az egri lányokra volt gondjuk, valamelyik faluban tanítottak, és oda is nősültek. Ezekkel is így történt. Most érettségi találkozóra jöttek, természetesen asszony nélkül valamennyien. Köztük volt Pap Pál János is, a mindig viniiiiiiiiiiiiiiKiiaiiiiiitiiiiitiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiittiiitiiiiiiiiHiiiiiiiiiitiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiHiiiT dóm szőke prepa, aki párom volt a tánciskolában. Nem a tanár, hanem ő tanított meg a tangó sokatmondó sima lépésére. S nem is a kaszinóban, hanem este, hazafelé, a sötétben. Úgy örültünk, hiába múlt el annyi év, szinte ott folytattuk a beszélgetést, ahol ballagáskor abbahagytuk. Kérték, tölt- sem velük az estét, és megtáncoltatnak majd, mint régen. Pár óránk van csak, a rövid idő, amikor megint nem kell törődni semmivel. „De az anyám?" — gondoltam. „Nem, én nem megyek” — tiltakozott bennem valami a mulatozás ellen, ám egy másik hang az súgta: „Hét óra lesz, mire a vonat Egerbe ér, a kórházban már megvacsoráztak, takarodót fújtak, úgysem engednek be." De akkor sem megyek táncolni — határoztam el. Hazamegyek, bejárom a kertet. Legalább ott gondolok anyámra. De mégsem oda mentem, hanem a nővéremhez. Já- nosék a kapuig kísértek. Mondták: fél óra alatt öltözzem át, várnak. Ha nem leszek pontos, jönnek értem... A lépcsőn ugyan felmentem, de a lakásba nem csengettem be. Leszaladtam vissza és jártam a várost. A kaszinónál jókedvű férfiak integettek: Jánosék voltak. — Már éppen indulni akartunk érted! — kiáltották nevetve. — Gyere! Itt a régi kaszinóban terítettünk vacsorához. Egy szem nő leszel! Hogyan mondjam meg nekik, nem megye? Kitalálok valamit. Vagy valljam be, hogy anyám beteg? Nem tartozik rájuk, s nem is értenék, miért nem közöltem már előbb, és ünneprontó sem lehetek... — Vásárolnom kell, meg a postára mennem — tértem ki az egyenes válasz elől. — Elkísérünk. Végigkutatjuk a Fő utcát, mint régen tanítás után. Te a Jánossal sétálsz előttünk, s mi kiügyes- kedjük, hogy bemutasson bennünket. Figyeld meg, hátha szaporodott a szókincsünk azóta! Jobb volna hazamenni — intett valami belül, de nem szóltam. Bólintottam a fiúknak. Elindultunk vásárolni. Egyik üzletből ki, a másikba be. Kerestük a múltat, a régi diákélet hamvát, üdeségét. Vettünk zöldpaprikát, hegyeset, mert Tóth Laci azt szerette, kiló cseresznyét, séta közben meg is ettük, és magjával jó hosszúkat lődöztünk előre. Kenyeret, sajtot, retket, tíz deka zsírt, kolbászt kétforintosat, meg kamillateát is, mert a szeANDRASIDA: Dugsegély
