Hevesi Szemle 2. (1974)

1974 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Gyurkó Géza: Történet a város végéről (novella)

imiitniimimmiiiiiiiiiiiiiiiHiMtimHtiiMiiimmiitimiiMMittMiMiiiiiHiMtHiiMiHtimMtiMiiHiiHMiiiiiiiimimuiifimiiiiiiiiMiiitMMiiimtutimmiiiiiiiu

GYURKÓ GÉZA:

Történet a város végéről

— Postás bácsi ... Jaj ... postás bácsi! Ma nincs levelem?

— Nincs, Palágyi néni. Ma nincsen. De holnap biztosan lesz. Ha nem lesz, akkor is hozok én Palágyi néninek.

A postás bácsi, jószerint inkább fia lehetne az öregasszonynak, aki csendesen megszürkült hajával, átlátszóra mosott kötényével saját élete megkopott kilométerköveként állt a kapu előtt.

— Köszönöm, kedves postás bácsi! Igazán köszönöm. Nagyon kedves — sipítozta vissza vékony, de keményen metsző hangján Palágyi néni az utca másik oldalára, miközben még megállapította, hogy a postás Urbinékhoz megint bemegy. Vagy a menyük, vagy a katona fiuk: azok mindig írnak. Van egy özvegy menyük, özvegy és mégis ír, mindig ír Urbinéknak, az anyósnak, meg ír a katona fiú. Az is. Nincs olyan nap, hogy ne menne hozzájuk a postás. Rengeteg levelet kapnak, állapította meg újfent Palágyi néni, aztán rászólt a lomhán púpozó macskára, amely a lába mellől gusztálgatta eleddig az utcai világot, hogy gyere cicamica és máris befordult vissza a kis ház kapuján.

A jelenet, amelynek színhelye a már faluvá oldódó városvég, majd mindennapos volt. A postás, akit valamiféle ősi hagyomány szerint bácsizott a vidék apraja, nagyja, s aki különben negyvenéves, ha volt, úgy dél tájban, de még az idehallható harangszó előtt ért ide rendszerint, már jól meglaposodott táskájával a vállán, a minden strapát kibíró biciklijét tolva. Évek tolták az éveket, évtizedet is már talán, s az is lehet, hogy ez a postás bácsi a tizedik, vagy ezredik azóta, de Palágyi néni mindig kiállt a bandzsi ablakszemű háza küszöbe elé és várta a postást. Havonta egyszer, nem is hiába. Hozták a nyugdíját. A hónap többi napjain sorra- rendre lejátszódott az iménti eset, csak a postás változott, meg a macska, mert úgy látszik a postások és a macskák élete együttesen sem íveli át Palágyi néni életét.. .

— ... postás bácsi, ma nincs levelem? — kérdezte Palágyi néni, úgy megnyomva a ma szócskát, mintha tegnap és tegnapelőtt, sőt azelőtt is a levelek ármádja özönlött volna elő a postás táskájából, hogy csak győzze nézni azt is a levél kapója, kik azok, akik írnak, nemhogy még olvassa, mit is írtak néki.

— Nincs. Ma nincsen — értik és értették el a kérdést rendre mind az egymást váltó postások, mint valami

üdvhadsereg egymás sarkába lépő harcosai. Volt, aki belül azért mor- gott a bogaras öregasszony miatt, aki mint valami szerelmes szűz, úgy várja a Sárkányölő Balambér híradását, hogy a hét fejből már csak kettő okádja a tüzet, végzek azzal is, és jövök szerelmem.

A kapu tehát bezárult az öregasz- szony és a macska mögött. A macska néhány tunya lépés után kifeküdt a bodzabokor mellé, hogy süttesse a hasát a nappal, Palágyi néni meg azon tűnődve, hogy még sincsen rendben a világ sorsa, amikor is az Urbi- nék lám mindennap, ő meg soha nem kap levelet, mattatni kezdett szapora újakkal a konyhában.

— Te, kitől akar ez mindig levelet kapni? — kérdezte a fiatal postás, aki helyettesítését elvégezvén, visszaadta a városvéget és Palágyi nénit jogos, régi postás tulajdonosának.

— Senkitől ... — így amaz.

— Hogy-hogy senkitől? Hát amíg oda voltál, minden nap azzal nyagga- tott az öreg lány, hogy van-e levele, vagy nincs? Már azt hittem, azzal gyanúsít, hogy elsikkasztottam, amit kapott volna . ..

— Jószerint nincs ennek az öregasszonynak senkije ... Valahol él ugyan egy fia, hogy mi van közöttük, mi nincs, én nem tudom ... De aztán senki más azon kívül. Az meg nem ír. Más se. Ki írna és minek egy ilyen öregasszonynak? Levelet annak írnak, akitől akarnak valamit. Vagy akinek akarnak valamit — tette hozzá bölcsen a régi postás, aztán megbillentve vállán a táskát, jól megkapaszkodott a bicikli kormányába ... — És ki akarhatna valamit Palágyi nénitől? — tette még hozzá és komótosan el- karikázott a városvég irányába.

A fiatalabb postás elvigyorodott. Hát hogyne, ha az ember arra gondol, hogy ettől a sipítós öregasszonytól valaki valamit akarhatna. Valamit! Beleröhögött a markába.

— Postás bácsi ... Jaj.. . postás bácsi! Ma ugye van levelem?

— Ejnye, Palágyi néni, hát röngen szeme van magának? Mert van. Ma van levele. Itt is van, ni — lelkendezett oda a postás a kapuban didergő öregasszonyhoz és olyan boldogan nyújtotta át a meglehetősen ókom- bákom betűkkel címzett borítékot, mintha az öregasszonyok Nemzetközi Egyesületének főtitkári, vagy éppen

elnöki kinevezését hozta volna személyes megbízatás alapján.

Palágyi néni fensőbbséges nyugalommal és magátólértetődően, olyan természetességgel vette át a kék borítékot, mint akinek már teher is, hogy mindennap levelet kell kapnia és olvasnia is öreg szemével ...

— Urbinéknak? Azoknak nincs levelük?

— Ma nincs. Tegnap se volt —tette hozzá bizalmasan a postás értve a dolog lényegét; nemcsak az kell a boldogsághoz, hogy levelet kapjon, de az is feltétlen, hogy az a másik ne kapjon. így együtt, ez az igazi.

— Aztán ki írt Palágyi néni? — kíváncsiskodott, de most őszintén a postás, hiszen helybéli levél volt, nem hivatalos, az ilyen helybéli, miért nem intézi el dolgát szóban, ha meg levelezni szeret inkább, miért nem írt már eddig is? Ki gondolná, hogy még egy ilyen, csak szomszédok ismerte nyitott könyv életű öregasszony világában is lehet titok. Mint ez a levél. Meg az, aki küldte.

Palágyi néni ráncos arcán, mint nap előtt a felhő, úgy vonult végig egy kis lekezelő fensőbbség, visszautasító gőg és meglehetősen szűkszavúan válaszolt:

— Egy régi ismerősöm — csukta be maga mögött a kaput, hogy azután gyorsan újból kinyissa, mert a macska úgy elbámészkodott e szokatlan beszélgetés miatt, hogy elfelejtett beóvakodni az öregasszony szoknyája alatt.

— Na, gyere, te macska I — szólt rá határozott hangon a bánatos kandúrra az öregasszony, ami megint csak furcsa volt, de még a kandúrnak is feltűnt. Mi az, hogy te macska. Hót nem cicamica?

— Halló postás bácsi! Hozta a levelem?

A postás megtorpant. A fenébe is. Éveken, évtizedeken keresztül négy szomszédon, meg az utcabéli szurtos gyerekeken kívül senki rá nem nyitott az öreg lányra, levelet ha kapott, az se levél volt, legfeljebb felszólítás tüdőszűrésre, s most meg egymás után két nap, és mindegyiken levél. És az öregasszony számít rá! Nem azt mondta, hogy postás bácsi ma nincs levelem, kérdezve és megénekelve a má-t, hanem számonkérve, hozta-e a levelem.

— Hoztam, tessék. Mi van Palágyi néni, udvarlója akadt? Igaz is. Nem olyan öreg maga még, hogy ne lehetne... — incselkedett és kíváncsiskodott a postás, miközben átadott egy kék borítékot, ugyanolyan ákombákom betűkkel címezve, mint a tegnapi. Ugyanaz a kéz is írta, annyi szent. Gyanús a dolog, különösen, hogy az öregasszony lám úgy elpirult, mint egy szende szűz ...

— Ugyan már, ne tessék nekem ilyet mondani... Még, hogy udvarló... öreg vagyok már én ahhoz. Nem mondom, hallottam olyat, hogy nálam is öregebb ment férjhez ... De ... Köszönöm, hogy elhozta — tette hoz-