Hevesi Szemle 2. (1974)

1974 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Szigethy András: Forgatókönyv (novella)

— Maga miért nem ment vissza Pestre? — kérdezi Kanizsa.

— Egy barátomat várom.

— Pedig maguk szeretnek visszarohangálni Pestre és azután újra lerohanni, hogy felfedezzék a mai vidéki valóságot.

Kiérnek az előtérbe, Réka felkiabál a vetítőbe Pista bácsinak, megköszöni a segítséget. Keresztülvágnak a mozi udvarán, a kátránnyal összekeveredett vécé szag még az utcán is érződik.

— Haza megy a munkásszállásra? — kérdezi Kanizsa.

— Nem. Úgy beszéltem meg a barátommal, hogy a bisztróban találkozunk. Ha van kedve üljön le velem egy sörre. A barátom, egyébként újságíró. Könyvet akar írni rólunk, do- kusokról. Általában mindig meglátogat bennünket a helyszíneken.

A bisztró a teniszpályával szemben, az út másik oldalán áll. Kőteraszán a délelőtti műszakból kijövő munkások üvegből isszák a sört. Kanizsá- ék végigmennek az asztalok között, leülnek a korlát mellé. A munkások Rékát nézik. Kanizsának köszönnek, a lánynak nem. Réka felteszi nagy- karimájú szemüvegét. Délutáni nap borul a teraszra. Kanizsa bemegy, kihoz két üveg sört és a poharakkal együtt az asztalra teszi. Réka nézi az út két oldalán felhalmozott cseréptörmeléket, a gyártelep álmatag, lapos házait.

— Hogy tudott lejönni ide? Maga volt az egyik legjobb magyar. teniszező az élsportolóknak járó összes kedvezményekkel. Külföldre járt... Miért csinálta?

Finom vékony ujjával megbillenti a napszemüveget és szürke szemével Kanizsa arcát figyeli.

— Miért csinálta? — ismétli meg a kérdést.

— Ez csak számomra fontos. Esetem egyedi és megismételhetetlen. Ezért nem fontos más számára, így a maga számára sem és a film számára sem. Illetve a számomra sem az a fontos, hogy hogy kerültem ide. Az a lényeg, amit csináltam. Tudja, hogy a srácok közül mindegyik tud késsel és villával enni. Zavartalanul és jó étvággyal esznek bármelyik szállodának az éttermében, beutazták a fél országot. Ketten angolul tanulnak a World Tennis kedvéért, mert ott az igazi nagyok, a profik nyilatkoznak. A múltkor Somogyinak az apja motort akart venni a fiának érettségire, de a srác azt kérte, hogy azon a pénzen hadd menjen ki Londonba, mert ő Wimbledonban akarja látni a nagy versenyt.

Kanizsa hirtelen elhallgat, azután újra megszólal.

— Most pedig kapcsolja ki a táskamagnót és törölje le a szalagot. Amit most csinált az csalás. Ehhez nincs joga.

— Miért?

— Nézze. Az ember úgyis ki van szolgáltatva annak, aki ábrázolja.

Történetesen én mindig ki voltam magának szolgáltatva, amikor a filmfelvételek alatt a hanganyagot készítette velem. De az akkor fair play volt. Ez most nem az. Ezt maga is nagyon jól tudja.

— Nincs igaza. Maga meglehetősen intelligens és ezzel visszaél. Ennek a hangfelvételnek, érzelmi töltése van, hitele van. Ezt megérzi, aki majd a moziban hallja a hangját. Lehet, hogy nem is tudatosul rögtön a hallgatóban, amit mond, de megérzi, hogy igazat mond. Ez nagyon fontos.

— Lehet.

Az úton, a bisztró előtt, bogárhátú ötszázas fékez. Porfelhő húz át a teraszon, törékeny alkatú férfi, farmernadrágban és pólóingben kifarol az autóból, bezárja az ajtót, megfordul. Észreveszi Rékát, integet és elindul a terasz felé.

— Szevasz Réka — megölelik egymást.

— Ő Kanizsa, ő pedig Rozoga — mutat a két férfira a lány.

Kanizsa feláll, magas alakjának az árnyéka betakarja az újságírót. Ke- zetfognak.

— Kanizsa.

— Rozgonyi.

— Hát ez fantasztikus — csapja ösz- sze a kezét Réka. Erre a hatalmas poénra nem számítottam. Tényleg nem gondoltam rá.

— Mire? — kérdezi Kanizsa.

— Egy Arany ballada versszakának, ez a vége. Ez a két név: Kanizsa. Rozgonyi.

— Aha. Na én elmegyek, biztos van elég megbeszélni valójuk.

Réka felugrik.

— Megbántottam?

— Nem, egyáltalán nem. Minek maradjak itt? Maguk úgyis a szakmájukról fognak beszélni, és ez engem nem érdekel, magukat pedig csak zavarná, hogy itt ülök és hallgatok.

— Komolyan nem bántottam meg?

— Mivel bántott volna meg? Viszontlátásra! Kezet fognak az újságíróval. Kanizsa végigmegy a teraszon, megáll az egyik csoport munkásnál és megiszik egy üveg sört.

— Mi a helyzet Béka? — Rozoga felkönyököl az asztalra. — Ügy látom nem jól mennek a dolgok.

— Jól látod Rozoga. Ma délelőtt összebalhéztunk.

— Min?

— Szerintem meg kellene változtatni az egész elképzelésünket. Itt van előttünk egy zseniális téma, ez a Kanizsa. Szerintem hagyni kellene az egész szociológiai filmet. Azt megcsinálhatjuk máskor is. Most és itt Kanizsát kellene megcsinálni.

— Szóval ezt akarod Te, és a többiek ragaszkodnak a nagyobb, a szélesebb témához. Ezen áll a balhé.

— Mi az, hogy nagyobb, szélesebb témához? Itt van ez a pali. Otthagyja Pestet, az egész élsportolói hóbe- levancot, lejön ide Cserépfalvára, a szarból csinál egy NB ll-es csapatot, eljátszó a házi Makarenkót, szerintem cselekvése igazi forradalmi cselekvés, és mi nem erről a paliról csináljuk meg a filmet. Hát ez agyrém.

— Békám, igazad van, de lásd be, hogy nem személyiség filmeket akarunk csinálni. Akarunk a frászt, de teljesen úgy beszélek, mintha veletek dolgoznék. Szóval, ha egyszer belekezdtetek egy sorozatba, amelyben a jelenlegi társadalom struktúráját és benne a munkásokat akarjátok ábrázolni, akkor nem engedhettek meg egy ilyen kitérőt.

— Most szerkezetesen gondolkoztál, ugye Rozoga?

— Igen, Békám. Szerkezetesen gondolkoztam, ha úgy tetszik. Ez szakmai ártalom minálunk.

— Na, jól van, hagyjuk ezt. Mondd, még mindig meg akarsz bennünket írni?

— Igen. Feltett szándékom, hogy megírjam, hogyan készül a dokumentumfilm.

— Sajnos, a te eszközöd alkalmatlan arra, hogy a valóságot úgy mutassa be ahogy az van. Ti csak közvetíteni tudjátok a valóságot, mi pedig dokumentálni. Képpel és hanggal.

— Biztos vagy benne, hogy a filmen a valóság jelenik meg? Mi a biztosíték arra, hogy az a része a valóságnak, amit erőszakosan kiragadtok belőle, valóban a nagy, a bonyolult valóság sűrített része. Ez szerintem csak kivételesen ritka pillanatokra igaz. A kivételesen ritka pillanatokat pedig nem lehet mesterségesen előállítani.

— Brávó, igazán remek — Réka finoman összeüti tenyerét —, páratlan mélységű esztétikai elemzés a dokumentumfilmről. Igazán csak gratulálni tudok. Kedves Mester, engedje meg, hogy megszorítsam azt a szent jobbot, amely ezeket a gondolatokat le fogja írni.

Elhallgatnak, mintha mind a ketten elfáradtak volna. Réka szólal meg újra:

— Mi van veled Rozoga?

— Semmi Békám. A vékony férfi elkomolyodik, a bőre pergamenszerű- en összegyűrődik a szeme körül. — A második műtétem húsz percig sem tartott, összevarrtak.

— Rák?

Rozgonyi átnéz az út másik oldalára, ahol a teniszpályán kezdenek gyülekezni a srácok. Az egyik megnyitja a kerekes vízcsapot, a gumitömlőből hosszú sugárban szőkéi ki a víz.

— Megiszol velem egy üveg vodkát?

— kérdezi Rozoga, maga alá húzva a lábát és mintha valamiért izgulna, tenyeiét végighúzza a farmernadrág szárán.

— Hogy fogsz hazamenni?

— Sehogy.

— Te, az a baj, hogy nincsenek itt a srácok. A munkásszállás portása ...

— Egy világ omlott össze bennem. Mióta vigyázol így a jó híredre?