Hevesi Szemle 2. (1974)
1974 / 1. szám - LEVELESLÁDA
jitiiiiiiiiiiiiMtimiiiHiiiiiiimtMiiiiiiiuiiiiiimiiiiiiiimmiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiumiiiiimMiMiiiiiiiiiMimiüiiiiuiiiiiiiiiiiiiumimiiiiiirHitiiiiiMiiiim GALYASI MIKLÓS Csohány Kálmán tárlata Hatvanban MiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiimiiMMiiiiiiiiiimiiiiimimiiriiHimiiuiMiiimiiiiiiiMiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiitiiiiiiiiiiiMimiiiiiiiiMiimiiiiiiiiiiiiMMiiii Egy ismeretlen tájon, vagy egy soha nem látott ház előtt is elfoghatja az embert az ez érzés, hogy én már jártam itt, ismerem minden kövét, fá iát, behunyt szemmel is elmondhatom a ház berendezését, hangulatát, légkörét. Emlékezetem szerint két ilyen alkalom volt az életemben. Egyik 1934-ben, a Tornyai-jubileum alkalmával. A másik Csohány Kálmán grafikusművész gyűjteményes kiállításain és műveire emlékezve. Vagy egy tucat esztendőn át sok művet láttam, sok kiállítás rendezésében segítettem. Két évtized azóta is eltelt, mióta csak nézőként járom a múzeumok legtöbbször jó színvonalú tárlatait. De ahogyan említem, csak kétszer éreztem azt, hogy igazán itthon vagyok. Ismerős a levegő, enyém a mondanivaló, helyettem szóltak. Tornyainál, Csohánynál. Csohány Kálmán — mint hatvani tárlata is bizonyíték — elsősorban a képzőművészetnek azt az ágát műveli, amelyet a laikus közönség nem becsül eléggé: a rajzot és a vonalat. Tudom, hogy a vonal könnyed, elegáns, lehet szaggatott, durva, drámai vagy lírai a mondanivalóhoz képest. Az évek során egyre növekvő biztonsággal sejtettem, hogy a színnek és vonalnak az egyetemes emberi nyelven kívül még egy más nyelve is von. De csak Csohány Kálmán műveit ismerve fogalmaztam meg véglegesen, hogy ez a sajátos nyelv egy határolt közösség nyelve, amelyet nem lehet megtanulni, ha az alkotó nem örökségként kapta. Ez a nyelv a színek és vonalak anyanyelve, amely nem ellentéte, de szükségképpen kiegészítője az emberiség közös anyanyelvének, a művészetnek. És itt a képzőművészet előnyben van a szót, a szavakat idegen nyelvre csak rosszul fordítható, csak közelítő pontossággal átültethető anyanyelvhez képest. Minden képzőművészeti alkotás gerince a rajz. És a kiállításokat látogató közönség ritkán tudja, hogy másként rajzol a szobrász, festő és másként a grafikus. Az eiőbbi kettőnél a rajz még akkor is csak segédeszköz, ha az ábrázoló képzőművészetben —, de talán a nonfiguratív művészetben is! — ismételem, a mű tényleges csontváza. S még akkor is, ha a rajz célja egyszerű emlékeztető kroki, vagy a terület, tér felosztásának, az egyensúly keresésének nélkülözhetetlen alapja. A grafikus más utón jár. ö rajzban alkotja meg a műveit. A grafikus vonalban érez és gondolkodik. Munkája így egyenlő a művel. De a hozzá alig-alig értő közönség szemében, sajnos, jelentéktelenebbnek tűnik a legjobb grafika is, mint egy átlagos, de színes festmény. Igen, a vonal olvasására éppen úgy tanítani kellene az iskolákban, mint az ABC-re. Csohány Kálmán izig-vérig grafikus. Kiállításain azért nem szükséges rajzról-rajz- ra, műről-műre végigmenni, mert azok egyenértékűek. Mindegyik mögött ott van a mesterségbeli tudás és művészi hitel. Alkotónk csak érzelmi indításra fog ceruzát, vagy tust kezébe. S bár korosztályában egyike a legműveltebb főknek, mégsem „poéta doctus”, hanem annál inkább „poéta natus”, aki mindig a belső indítéktól vezetve közli mondanivalóit. Még akkor is, ha egy adott könyv illusztrációjához fog. Grafikai művei — tágabban értelmezve a műfajt — két világosan megkülönböztethető részre oszthatók. Egyik részüket a könyvil- lusztrációk töltik ki. Mint például Tersánszky Józsi Jenő, Tamási Áron regényeinek, Mold- vay Győző készülő verseskönyvének illusztrációi. Másik felület könyvek, életrajzok helyett alkotta a vonal nyelvén szerzőjük. Ilyen a Dózsa-sorozat, Dürer-sorozat, a Fekete virágok. Az én falum, a Hazafelé, az őszi fények, Fekete madarak, Fölszállott a páva, az Elvesztett szárnyok és még soksok műve, melyeknek mindenike a magyar grafika maradandó darabjai közé tartozik. Témája a magyar nép, a magyar táj helye az emberiségben és az emberségben. Forrása az indulattá és gondolattá kovácsoló- dott élmény, a gyermekkor, a falu, a szülőfalu, az élet. Szándéka azonos Kodály és Bartók szándékával: megkülönböztetni, egyszersmind összeolvasztani a balladát, a népdalt az európai művészettel, úgy, hogy megállja helyét akár a kamarazene, akár a legmagasabb Igényű szimfónia mellett. Csohány Kálmán másik nagy szerelme a kerámia, amelynek elnevezését akárhogy is forgatjuk: cserép. E műfajban is a színes, murális, mázas, nagy kerámia. Csohány érzi, hogy a cserép „az emberiség nemesi levele”, s az égetetlen anyagból készült házaktól a mostani nagy falfelületekig egyre nagyobb jelentőséget nyer a képzőművészeti igénnyel készült díszítés. Itt az anyag nyelvét nehéz megtalálni, ö mégis pazar hozzáértéssel éli ki e murális művekben a rajzban szükségszerűen visszafojtott szín- és térigényeit. Jelentős középületek sok négyzetméteres kerámiái mesélnek erről. így a fóti gyermekváros, a pásztói áruház, az orosházi üveggyár, a szegedi szemklinika, a szekszárdi kórház, a diósgyőri Lenin Kohászati Művek, a soproni Fenyves Szálló, a salgótarjáni Karancs Szálló, a budapesti Metropol Szálló dicsekedhetik műveivel. E sorok írója csak úgy emlékezetből idézi Tornyai János hazahívó levelének ezelőtt harminckilenc évvel íródott néhány sorát: „Fa a művészet, amely akkor életképes, ha meghatározott földben gyökerezik, és csak lángelme kérdése, hogy lombjai alatt elférjen az egész emberiséq. Igen, a gyökerekl Mindenkinek volt őse, aki, vagy akik az alkotó sejtemlékezésén hatnak. Túl azon, hogy az egyén élete folyamán mely környezetben él és milyen tapasztalatokat szerez. Ezt az akaratunktól független „elsövérű” súgást Tornyai óta először érzem most, amikor Csohány művei előtt állok. jHiiiHiuiiiiiiHiiiiitmuiiiMtiiiintiiiiiiHmiitttiiiiiHitHMititHitiiiiiMiiiiHiiimtiiiiiHmiiiimMiMtMiMiiiiiiiuiumuiiiiiiiiiimit if in mütiimitiimiiimHMitiiiiim [inni: uuiitfüiititti'iiütiuiiiitmMitiHi miit.-iHimiiiittriiiiititimiiimiiM LÖKÖS ISTVÁN Tűnődés egy faluból lett városrész népi emlékeiről É : Felnémet községet, a középkor óta számontartott, hol elpusztult, hol újra telepítette falut — amely a Bükk lábaihoz lapulva élte századok óta viszontagságos életét — hiába keressük majd a jövő térképein. Az egykor önálló közigazgatású települést 1961-ben Eger városához csatolták. A várossal való közigazgatási egyesítés s ezt követően az urbanizálódás hol gyorsabb, hol lassúbb ritmusa törvényszerűen vonta-vonja maga után itt a falusi életforma s vele együtt a falu sajátos népi kultúrájának sorvadását is. Eltűnőben van a népviselet (jobbára csak öregek hordják), népszokások sokasága s a népi építkezés sajátos formái — egyszóval mindaz, ami határozott arculatot-jelleget adott — még nem túl régen is — az egykori falunak. Az idő múlása szükségképpen neveli fel bennünk a szép emlékek iránti meghitt nosztalgiát, kivált ha gyermekkorunk kötődik az emléksorhoz. Tárgyak, események, színterek, a soha véget nem érő játékok színterei rajzanak fel emlékezetünkben, aztán egy utcasor, egy ház, egy udvar s ki tudja még mi mindennek a szépségei . . . S takarjon bár mindez mégoly mostoha sorsot is, felnőtt fejjel mégis úgy érzi az ember: szép és kedves dolog volt a rozoga kerítés tövében, vagy a kert végében való önfeledt játék éppúgy, mint a mezőkön s az erdőn a végtelen kószálás, vagy télen, a hófedte dombokról a deszkából tákolt szánkón lesíklani. A falusi gyermekkor világát őrző emlékezet népszokásokat is megtart, meg jeles napok ősi rítusait, melyek megintcsok kötődnek tárgyakhoz, utcákhoz, házhoz s emberekhez. S milyen jó is lenne olykor visszatérni az emlékek egykori tárgyaihoz s a színterekhez, kicsit megidézni a visszavonhatatlanul tovatűnt időket, s egy-egy disznótor, lakodalom, szüret vagy kukoricafosztás egyszerű, de tiszta örömeibe feledkezni — mindabba ami szép volt s ami nem utolsósorban egyfajta műveltséganyagot jelentett s jelent valójában még ma is. Felnémetre, az egykori falura fordítva újra a szót, még érthetőbbek az ilyesfajta nosztalgiák, hisz itt már a negyvenesek generációja is hovatovább e tovatűnt idők emlékeiként őrzi maid a palócvidék eme részének etnográfiailag is érdekes hagyományait. A műemléki monográfia Felnémetről szóló fejezetét fellapozva pl. azt olvassuk, hogy „a hagyományosan épített lakóházak, gazdasági épületek túlnyomó része az 1945 után megindult nagyméretű iparosodás, modernizálódás következtében megsemmisült", s „leírásra érdemes lakóházat ...” a terepbejárás idején már alig talált a kutató. Pedig az a néhány fennmaradt emlék, amelynek adataira is lelhetünk a. megye műemlékeit számbavevő monográfiában, arra vall: a maga nemében érdekes és értékes építkezési forma volt a felnémeti, „a hagyomány a matyó üstökös házéhoz hasonló tetőformára utal . . .” Igaz, nem sok a bemutatásra, műemléki számbavételre alkalmas épület ma már, mégis — sőt épp ezért! — jó lenne ezekből átmenteni valamit, azt mindenképp, ami őrzi az egykori falu népi műveltségének jellegét. Nem nagy erőfeszítéssel, kis jóakarattal, s összefogással lehetne is. Nem a messzi múltba vesző emlékek maradéktalan egybegyűjtésére gondolnánk feltétlen (bár ez sem hanyagolható), csupán a rnég meglévő, elsődlegesen néprajzi értéknek tekinthető örökség átmentésére. Mert nem lenne érdektelen dolog talán, ha a várost látogató turistáknak megmutathatnánk: milyen volt az Eger tőszomszédságában levő egykori község élete, népi kultúrája, építészete, népviselete, szokásai stb. Még megvan pl. a legrégibb felnémeti utcák egyike, a Borsod, azaz, hogy a „Bossod” —, mert így mondták s mondják a felnémeti szép dialektust beszélők mindannyian — s benne több ház is őrzi azt az építészeti formát, amely jó harminc-negyven év előtt is megadta még a falu karakterét s hangulatát is. Egyik közülük üresen is áll, gazdája elhalt s árván fehérük „az első házban” az öreg búbos
