Hevesi Szemle 2. (1974)

1974 / 1. szám - A SZEMLE KÖNYVESPOLCA

f ILLYÉS GYULA: |

| Minden lehet [

TiiiiiiHiiiiHiuiiiiiHuiiHHiiiiMHiiiiitiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiimiMiimiiiiiiiiiiiniiiMiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiumitiiiiiiiiiiimimiiiiimiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiMMMiT

A költői teljesítmény nagyságrendjét, a megtett életutai, a megélt eseményeket, változásokat, és az elért, vitathatatlan történelmi érdemeket tekintve Illyés Gyula szinte páratlan jelensége Irodalmunknak. Németh László 1943-bó! származó jóslata szerint: „Jövő korok szemében a mi nemzedékünknek, úgy hiszem, Illyés Gyula lesz a talányos írója." Tény, hogy megítélésében sokáig nem volt egységes a kritika. Néhány cím adományozása, mint például: „élő klasszikus", „a legnagyobb élő magyar költő" nem pótolhatta műveinek alapos tanulmányozását. Az utóbbi évek hoztak eredményeket az lllyés-kutatás- ban, de ezek a részeredmények nem mentik fel irodalomtörténészeinket: ekkora

nagyságrendű költészet több figyelmet érdemel.

Nevét, személyét megérdemelt tisztelet, megbecsülés övezi, a kritikát művészi teljesítményei, a kételkedőket kiapadhatatlan költői vénája, önmegújító képessége késztette elismerésre, önmegújító ereje lírájának folytonosságát, termékenységét biztosítja. A kiérlelt alkotásmód, a régtől letisztult szemlélet, a folyton gazdagodó, de alapjaiban már nem változó élménykörök vitalitása, költői magatartásának, célkitűzésének változatlansága költészetének szerves egységét adja.

verskötete — az 1968-ban megjelent Fekete-fehér című kötete óta eltelt fél évtizednyi idő verstermését gyűjti egybe — újabb bizonyság, hogy értékekkel szüntelenül gazdagodó nagy költészet az övé. Két legnagyobb, meghatározó jelentőségű ólményköre: a magyarság és a történelemfilozófia kimeríthetetlen forrást jelent számára. Egyénit és általánost, nemzetit és európait, múltat és jövőért aggódó, bizakodót jelent, személyest és közvetett kul- túrólményt könnyedén olvaszt egésszé, egy- gyó egyetemes költői világképben. Sokrétű anyagában csalhatatlanul emberi, emberközpontú kőitől világképe szerint teremtődik szintézis, szerves egység az időben távoli, anyagben, minőségben különböző pólusok között.

Az elemző szemlélet hozza létre mély, gondolati líráját, amelyet az új kötet jó néhány verse gazdagít. (Eretnek ima, Az idő lebírása) A Tettes című gondolati telítettségű szabadversében írja, hogy a dolgok, tárgyak, jelenségek viszonyában kell rendet tennünk, hogy harmónia jöhessen létre. De rendet tennünk csak úgy lehetséges, ha előbb már megláttuk a rendet, és az így megismert viszonyokban rejlő, felismert rend adja a harmóniát, a létrend harmóniája pedig a „halhatatlanságot". A kötet egészét mély gondolatiság, átható tárgyias szemlélet, mindent költészetté alakító rondkívüli mesterségbeli tudás jellemzi.

Hagyományosan beszédesek a cikluscímek: Félelmetes és varázslatos mondja az életről a kötetnyitó ciklus és az azonos című, cikluszáró vers. Az idő lebírása jelzi a másik továbbélő problémakört, a Korunk jelenései, Számadó, Ha jói fülelünk, Tisztulok című ciklusok az előző kettővel együtt adják a verskötet anyagát. A többszörös jelentésű köteteimmel a nép szolgálatát mindig elsőrendű feladatának tekintő költő bizakodóan az ember legjobb értékeinek, lehetőségeinek megvalósíthatóságára mond reménykedő igent, hirdetve a címadással is: Minden lehet.

A létezés titkait fürkészve olthatatlan szenvedéllyel vállalja a világba hatolás feladatát, keresi önmagában és az emberekben az általánosan meglevőt, a föltárásra érdemest. Az idő múlásával nem csökken, hanem tudatosodva nő a megfoghatatlan feltárásának, a felgyülemlett tapasztalat által is fokozott igénye. Illyés őrzi magatartásában a magabiztosság apollói fölényét, amelyet a tudás ereje, józansága, megszenvedett igazságtudata sugároztat ki.

Ablakok című versének jelentőségét azzal is súlyosbítja, hogy kötetnyitó verssé avatta. Az ismételten felhasznált ablak- motívum kiteljesítése, amely Illyés formai és tartalmi szempontból is újszerű, Újévi ablak című versét idézi emlékezetünkbe. A költő életének emlékezetes eseményei, élményei, emlékképei ablakokban villannak fel, hogy az életutat múzeumnyi képkeretben, önmaga más és más arcával

filmkocka-pergés gyorsaságával vetítse elénk. A változó keretekben az alkotó

képét, a változás minőségi ismérveit, azaz magát a müvet kéri számon másoktól és önmagától.

Az idő múlása ösztönző, sarkalló tényező. A halál, az elmúlás régtől jelenlevő motívuma költészetének. Szelíd, bölcs belátással az élet fényeként fogadja, amely szükségszerű velejárója a létezésnek. Nem értékpusztító rettenetként fogja fel, hanem emberi sajátosságnak, amelynek mibenlétét elsősorban nem érzelmi síkon közelíti meg. Értelmével felméri, a születéstől a halálig átfogja az életet, törvényeit megértve, emberivé szelídítve, idős parasztemberek bölcs hitével mondja: „Hisz emberi az elmúlás is."

Az elmúlással így szembenézve vallja, hogy a létezés végső konok törvényét csak az értelem képes belátni, elfogadni, a letisztult emberi tapasztalás révén a belátás, az elfogadás gesztusa után a belenyugvás állapota következik, nem pedig a lehangoló beletörődésé. A költő a létezésnek olyan szférájába jutott, ahol a rettenet mitsem változtathat, csupán bevégezheti a megvalósított, kiteljesített életet. További jelenléte, már ha nem is fizikai, de történelmi jelenlét lesz. Ennek tudata mondatja el vele a horatiusi „Non omnis moriar" reményhitét.

Az elmúlással vívódó költőt lenyűgözi a „félelmetes és varázslatos" élet:

Láttam rendkívüli

lényeket: ember-alakban

isteni tennivalót végezve — földi erővel

mennybeli harmónián

szorgoskodva közöttünk.

Mások, ugyancsak, akár mi: halandók, jellemet és

szépséget hordoztak rendkívülit, ilyenmód égbelit itt lent.

. . . Félelmetes is, de

néha varázslatos is volt élni."

(Félelmetes és varázslatos.) Visszapillantva így zengi Illyés a létezés fennkölt dicséretét, a maga ember- és élethimnuszát.

Lírájának legjobb erényeit őrzik az új kötet versei. A költői felelősség „ezen a miránk bízott bolygón" állandó, változatlanul meglevő. Egybeötvöz hagyományost és újszerűt, tudván tudja, hogy önmagában az új esendő mérce, a modernség nemcsak

újítás, de értékőrző, értékteremtő folytonos megújulás. „Tágul a távlat. / Világűröm

gazdagodik" — írja és sajátosan újrafogalmazza Petőfi híres „szőlőszem-hasonlatát":

Villogtam, láttam: érlelődtek az én tekintetemtől is valamit még a kupolák, a századok gyümölcsei.

Érlelődtél énvelem is célod felé, emberiség.

Jólesett magyaráznom annak, akivel kar-karban haladtam.

Mint gazda-pár búzamezők közt, amelyek vasárnap is nőnek."

(Párbeszéd új házasok közt)

A jellegzetes féltő-aggódó nemzeti elkötelezettség, népszeretet, népszolgálat, a használni akarás plebejusi szándéka teremt fontos kapcsolatot eddigi költészetével. A Számadó ciklusnak különösen nagy az önvallomásértéke. A Tiszták első, verses változatának, a drámai cselekmény nélkül külön is megálló részleteit a tudatos szerkesztés a kötetzáró ciklusban foglalta össze. Az egyes verseket — Illyés Gyula útmutatása szerint állapítjuk meg — az albigensek hitvilága fűzi össze, amely nem ismerte el az eredendő bűnt, a test esedőségeit a lélekvándorlással vélte levezekelni és mélyrehatóan elválasztotta a szerelmet a szeretéstől.

Illyés a verset és a drámát egyaránt a takarékosság műfajának tekinti, de azt is vallja, hogy „A vers az első, eredendő élményem, és mindig az is maradt.” Nyilatkozatát az új kötet legszebb darabjai meggyőzően bizonyítják. Az utószóban írja: „A modern líra — a mély-tudat mintájára — a mély-tudatosság jegyeit mutatja." Kiemeli azt az emberi és költői igényt, hogy „ne csak világlátásunk legyen tárgyias, hanem önszemléletünk is”. Ezt valósítja meg Illyés lírája. Tudatosan vigyáz lírai önarcképének minden vonására, tudja, hogy már régtől másoknak is, a társadalomnak és mindenkinek felel költői arcképéért. Vallomása szerint jár el: „Igyekszem olyan arcot kialakítani ma gamnak, amilyennek én elképzeltem a magyar írót."

Varga István

60