Hevesi Szemle 2. (1974)

1974 / 1. szám - A SZEMLE KÖNYVESPOLCA

E. Nagy Sándor monográfiájának bőse Remenyik Zsigmond, a dormándi idegen”, aki a hazátlanság többrétű, több bugyorra elosztott poklait járta meg tragikus életútján. Az egész életmű válasz arra, miért is lett hazátlan, miért is kóborolt ki a nagyvilágba, hogy a társadalmak alsóbb szféráin áthurcolva életét itthon is idegenként, jobbára kívülrekedtként, magányban, társtalanul, eszméinek, elképzeléseinek, vágyainak konok védelmezőjeként írjon és haljon meg.

E. Nagy Sándor nemcsak az életművet veszi vizsgálat alá, a műveket, amelyek a legőszintébb kitárulkozások és vallomások szinte egymásba szövődő leiratai, ,,dolgozatai”, hanem vizsgálja azt a környezetet, azt a kort, azt a hatás-szférát is, amelybe az író beleszületett. talán nem is csak az irodalomtörténész, de a pszichológus lélekbúváriása kellene ehhez, feltárni, hol és mikor kapta az író azokat a nagy és kitöröihetetelen benyomásokat, sebeket és izgalmakat, érzékeny, tépelődő lelkében, amelyek aztán arra késztetik, hogy hányattatásait ilyen mértékben és ilyen szívóssággal vállalni tudta. Adatokat kapunk a monográfiában a gyerekkor dormándi családi állapotáról, arról, milyen élet folyhatott abban a bizonyos dormándi kúriában, milyen sorsok, jellemek ágyazták Remenyik Zsigmond fejlődését olyanná, amilyenné. A kontrasztok világa továbbfolytatódik Egerben, ebben az akkor még szúnyáló kisvárosban, ahol a társadalmi feszültségeket valami álmos és megmozdíthatatlan méltóság altatgatta. A Király utcai ház és az ott folyó élet szűk kereteit áttörhette az eszmélkedő író, a kitörés sok fajtáját választhatta, mert a gyanús diáktanyák és a félig leplezett bordélyok csak megéltek ebben az egyébként puritánnak látszó, olykor nagyon is vegyes lelkületű kisvárosban. Mekkora kuszaságnak, az irodalmi lapok olvasásában rejlő csábításnak és a belső érzékenységnek kellett összejátszania ahhoz, hogy Remenyik Zsigmond innen, ebbői a környezetből elindulva úgy legyen jelentéktelen dzsentrig/erekből lázadóvá, hogy meg sem álljon Dél-Amerikáig.

E. Nagy Sándor nem sokáig marad meg az életrajzi adatok és a környezet megrajzolásánál, mert őt az okoknál sokkal jobban érdekli a cél, az írói céltudatosság, az a szándék, amely végül is az életmű megteremtésére késztette az írót. Az írói hagyaték felmérése és rendszerezése jó kulcsot ad az irodalomtörténész kezébe. Értő és megértő gondossággal egyezteti a művek anyagát ez életrajzi adatokkal, felfedi az író kényszereinek hátterét, azokét a belső és külső kényszereket, amelyek mindig meghatározták — irányították

HiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiinMiiiiiMiiiiimiiiiiiiiimiiiimiiimiiiuiiiHiiitiiiiiiMHiiiiiiiiiiiiniiHiiHiiiimiiiiiiiiiniHiiiiiii«

f E. NAGY SÁNDOR:

| Remenyik Zsigmond i

ennek a puritán és bölcs embernek a magatartását. Az író ugyanis sohasem önmagáért, saját boldogulásáért tett vagy nem tett, tűrt vagy nem tűrt el valamit, hanem az írással is, tetteivel is, magatartásával is eszméit akarta szolgálni — igazolni.

E. Nagy Sándor joggal panaszolja, hogy a magyar irodalomtörténet-írás és könyvkiadás még adósa ennek a tragikus sorsú írónok. Már az is nagy hiba volt, hogy félreértvén őt, a felszabadulás utáni nagy lehetőségek nem állították őt méltó helyre irodalmi közéletünkben. Keserves árat fizetett Remenyik Zsigmond azért is, mert azt hitte, az eszmék, a végletesen nagy-nagy hittel megfogalmazott eszmék az élet mindennapi gyakorlatában úgy remeklenek, mint ahogyan azt a képzelet megszületésükkor kiszínezi.

E. Nagy Sándor gördülékeny stílussal, biztos eligazodással és olvasmányosan, a vérbeli elbeszélő elevenségével tárja elénk Remenyik Zsigmond életét. Munkáinak szellemi rugóit idézetekkel feszíti elénk. ítéleteivel nemcsak tárgyszeretetéről győz meg, beavatottságá- ról tudósít, de érzékelteti azt is, milyen hányattatást kellett elszenvednie egy magyar írónak a huszas évektől kezdve, itthon és máshol, ha önmaga ckart maradni. A szerző óvakodik attól, hogy abszolutizáljon, de felhívja a figyelmet arra, hogy az értékeket nem szabad a ládafiában hagyni.

Az Akadémiai Könyvkiadó jeles szolgálatot tett egy Heves megyei származású, magyar író emlékének, hogy a Kortórsaink sorozatban ezt a kitűnő tanulmányt megjelentette.

<f. a.)

”iiiiiiiniiiiHiiiiiimiiitiiMiti:iiiiiitiiiHiiimiiiiimiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiimiiimmiimmiiiiiiiiimiimiiniiiiiimimtiiitmiiiiiiiiimiiitiimmiiiiH = =

| SÜTŐ ANDRAS

Istenek és falovacskák

iniiiiiimiit imii iiiminiiimi ni imiiiiiiiimimHiiiiiiiiiiniiiiMtiiiimiiiiimiHmuuiiiiiiiimimmiiMtiiiiMmiimmmiHimiiiiif ii mini! mit imimimiiii

Sütő András újabb kötete a bukaresti Kriterion könyvkiadónál jelent meg. Az erdélyi író új gyűjteményének az ,,Esszék és újabb úti tűnődések” alcímet adta, ezzel is jelezve, hogy ez a kötet is hasonlít a régiekhez abban, hogy véleményét, észleleteit rögzíti a világról, egyes jelenségekről, emberekről. Mondatokat pörget gyors egymás után, abban az iramban és feszes, majdnem rigorózus rendben, ahol a szikár- ság, a szűkszavúság és a pontosság kötelező.

Pedig a fejezetcímek bizonyos fokú bizonytalanság-érzést, tétovaságot terjesztenek azokról az írásokról, amik itt megjelentek. Az Arcképvázlatok remek sorozatában kitűnő esszék sorjáznak, a Beszélgetések-ben sziklanagyságú kérdések feszenkednek, az Újabb úti tűnődésekben pedig történelmi freskóknak is beillő refleksziók vallanak arról, mennyire állandó éberséggel szemléli Sütő András a világot, a történelmet. Mintha az idő és a földfelszín rétegeit áttörné ez a kutató tekintet, hogy gondolatokkal, észrevételekkel állandóan párhuzamokat létesítsen a múltban fellelhető világ és a jelen között.

A műfaji meghatározásokban bujkáló bizonytalanság, szerénység ne tévesszen meg senkit. Sütő András szuverén ura a nekünk felkínált anyagnak. A szerénység és a vállalt bizonytalanság talán onnan adódik, hogy írásaival, az esszé-szerűséggel az igényes műfaj határait tágította ki. Hogy mi minden belefér egy történelmileg így- úgy kialakult irodalmi formába, az mindig

az írótól függ. Attól, hogyan, mikor, mivel és miért készült az író vizsgálódásra, milyen okokból foglalta el nézőpontjának magaslatát és arról a magaslatról, mit, hogyan lát meg és érez meg. Mert nem minden író tud ugyanarról a pontról ugyanoda látni. Más a szándék és más a készség!

Sütő Andrásnak határozott szemlélete van az emberekről, Jelenségekről, ösz- szefüqgésekről, legyenek azok akár társadalmiak, akár történelmiek. Többszöri lendülettel nekiiramodik Tamási Áron egyéniségének, sorsának, írói ábrándjainak, nyelvezetének, nyelv- és lélekbéli szépségeinek. Farkaslakának, a sírnak és az emlékműnek, hogy kiteljesítse szándékát: nem engedi félreérteni ezt a nagy álmodót, o székelységnek ezt a remekbeszabott példányát. Nagy Imrét, a festőt már más színekkel, inkább a riporteri jókedély felhangjaival közelíti meg, mert nyilván úgy érzi, hogy ehhez az egyéniséghez ezt a sokminden apróságot kell összehordani, hogy kikerekedjék az a kép a festőről, amit ő igaznak és hitelesnek minősíthet. Pillanatokat fog meg, amelyekkel Illyés Gyulának és sorsélményeknek válaszol.

Marosvécsről, a vörös báróról, Kemény Jánosról más hangnemben, a tisztelettel vegyes csodálat hangján és utólag leltározva fel mindent, emlékezik meg. Mi minden végbement Erdélyben és mi minden végbemenendő, azt csak sejtteti-érzékelteti ez az útikönyv, amely a térben és időben, az országokban és századokban megtett séták

meghökkentő kalandjairól számol be. Kéretlenül és harcosan.

A könyvről nem ezt akartam tulajdonképpen leírni. Ez a könyv esszék és útinaplók kanyarulataival viszi el a mindennapokból az olvasót, egy ismeretlen tájra, amelyet az író fedez és fedeztet fel velünk. Ügy, hogy harcolva megy előttünk. A szó, a név legjobb, legnemesebb értelmében a modern erdélyi idők Don Quijote-ja Sütő András, aki a maga alkotta de nagyon Is rangos etikai pajzzsal, a maga választotta céllal, a testét befedő anyanyelvvel felszerelve indul harcba mindennap. Ez a hivatása. Nem tud másképp tenni és nem is tehet másként. Harcol attól a pillanattól fogva, hoqy a nagvenyedi kollégiumba betessékelik, szellemi pályára. Attól kezdve érzi azt o felelősséget, hogy fentről neki kell lehoznia népéhez, népének azt, ami odafeni van. És ez az odafent Sütő András szerinl egy folytonosság a tudatban, amely mindenre figyelést jelent, keresést, az igazság és az élet becsületének keresését. Akkor is ezt teszi, amikor a holt Perzepolisz fölött Nagy Sándorról elmélkedik, arról a hatalomról, amelyről a mai átlagember már nem is ismeri Curtius Rufus híradását, s nem tudják, csak az értők, hogy ez a Nagy Sándor nemcsak Roxané-val kötött érdek- házasságot, hanem kegyetlenül és zsarnoki módon belenyúlt emberek és népek életébe, elvette tőlük isteneiket és önmagát tette azzá. Velencében mások azért bolyongónak, hogy a szerelmes nászút időtlen lebegéséi élvezzék, őt az bántja ott, hogy Velence a XIV. században a magyar trón alá tartozotl örök hűséggel, hogy az örök hűség meg- szegessék és velencei hajók szállítsák a hadianyagot és sereget, nem is olyan sokkal később, Magyarország ellen, a török porta kívánsága szerint.

Sütő András fáradhatatlanul hadban áll mindig és mindenkivel, hogy az élet folytonossága, a szellem világossága és a tisztán látás derűje megmaradhasson. És ezt olyan magyarsággal, a magyar nyelvnek olyan tiszta és nemes ízeivel teszi, amely az olvasót lefegyverzi és tiszteletre kényszeríti.

<0