Hevesi Szemle 2. (1974)
1974 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Dargay Lajos: A művészet funkciója és a technika-tudományos forradalom (tanulmány)
De nézze meg a Withney múzeumot! Az üldözött és kivetett Breuer Marcel tervezte. Hat éve ad otthont az amerikai művészeknek. Mint tudja, Breuer Gropius legjobb magyar tanítványa, a harmincas évek elején Zürichből hazament és műtermet szeretett volna berendezni Budán, de a mérnöki kamara származása miatt nem vette fel tagjai sorába, ezért tervezői munkát nem vállalhatott otthon. Már régen a cambridgei egyetem, a Harward tanára volt, de 1937-ben első New York-i kiállítását mint magyar mérnök rendezte. Bátor, merész épületeit szerte az Államokban mindenütt láthatja.” A múzeum a Madison avenue és a 75. utca sarkán épült a városrész elegáns bérházai között. A süllyesztett kiállító tér fölött betonhíd vezet az előcsarnokba. Breuer formái itt a szokottnál egyszerűbbek, ezzel is kifejezni akarván, hogy a ház a művészetek otthona. Az egészben van valami várszerű. A fordított piramis, nyugat felé nyitott ablakaival a legkedvezőbb fényt biztosítja a belső térnek, a kiállított képeknek. Dísztelen, puritán, célszerű mint a dunántúli vagy sárospataki várbástyák." „Aztán itt volt Remenyik. Igazi hazája Eger, Peru, Chile. Csak néhány évet töltött New Yorkban. Először kinn lakott Bronxban, később költözött a 83. utcába, közel a Central Parkhoz. Mindketten félénk, üldözött emberek voltak. 1941-ben ment haza, a háború közepén. Nem lehetett lebeszélni szándékáról. Dormánd, Eger vagy a pesti Duna- part után vágyott? Itt is napi sétája az East River mellett vezetett. Szerette az érkező és induló hajókat, a kikötői munkásokat. Lehet, hogy hazájába üzent velük? Itt Dos Passos mellett emlegetik. Megvan-e még a régi ház, a gesztenyesor és a Mária szobor az Erdődi téren? A Király utcai ház? Élnek-e még a Sarjadó fű mélytengeri alakjai? Hazament meghalni? A családi birtokot akarta megmenteni? Hisz Magyarország akkor a süket fülek és felízzó fajgyűlölet országa volt. Nem uram, azért ment haza, mert nyugtalan vérű volt és félt. El akart még mondani valamit, amit csak itt érzett a falu szegényeiről, a világtalan vályogházakról, a temetőről, az iskolába induló gyerekekről vagy csak a dormándi fekete földről, mely akkor így vagy úgy, de kenyeret, életet adott a falu embereinek. Ö írta valahol; csodálatos, hogy ebben a nyomorban még egyáltalán beszélni tud a nép és hinni mer a jövőben. Ezt a hitet és reményt ment haza ébreszteni. A magyar írók mindig azt hiszik, hogy küldetésük van barátaik, falujuk, az ország, a nép érdekében. Hiú ábrándok! A nép jövője, sorsa, jóléte másokon múlik. De tiszteletreméltó város az öné, mert utcát nevezett el erről a sokat aggodalmaskodó emberről, akit úgy tudom, egy időben méltatlanul mellőztek. Tiszteljék, mert valami újat kezdett és szerette az egyszerű embereket. Argentínában, Peruban és Chilében pásztorok, halászok, ültetvényes indiánok társaságát kereste, itt New Yorkban a dokkmunkásokét. Mint hallom, faluja világszegény lányát vette feleségül, aki halála után kétszer is járt itt, férje lábanyomát keresve. Egy író sorsa, volt élete, soha nem övéi szeretetén múlik. A szeretet mindig naív és nevetséges. Nem értettük elhatározását, de nem is akartuk lebeszélni terveiről. Lehet, hogy már akkor meg akart halni. Itt az emberek maguk tudják, hogy mit akarnak. Magányosnak érezte magát? Barátait vagy vélt barátait kereste otthon, a fasiszta Magyarországon? Ki tudja? Társtalan volt és pártatlan. „Aki magányos és idegen maradt életében, az magányos és idegen marad halálában is”: azt hiszem, ezt ő mondta valahol. Magányosan halt meg, a temetésén néhány ember, 8—10 barát jelent meg. Soha nem értették meg és nem is hiszem, hogy valaha is életre fognak kelni holt betűi. — A gyerekek? A második és harmadik nemzedék már nem tud magyarul. Először csak írni felejtenek el, utóbb elfelejtik a nyelvet is. De ez nem különös, ez történik a többiekkel, olaszokkal, portugálokkal, németekkel, franciákkal, kínaiakkal is. Liftkezelők, kereskedők, újságírók szenátorok, miniszterek lesznek. Egy világváros és egy nagy ország kohóiban válnak idegenekké saját hazájukban. Sokuk persze elbukik, elvész a kavargó áradásban, mert az élet időnkint könyörtelen is.” ★ ★ ★ És másnap délután már újra itthon, a kopár Grónai-dombon négyszáz garázs szekérgyűrűjében, a sovány bérházak egyikében. A kanárisárga hölgy földszintes kutyáját pisilteti a B/1-es épület előtt. A kopasz szomorúfűz fáradtan hajlong a volt elnökasszony loggiája alatt. Tíz perccel később érkezik András fiam: „Háj, Andy! Én érkeztem előbb!" És a nyakamba borul. „Cadílacet nem hoztam, mert nem fért bele a szatyorba, de ezek rádiók — Made in Hong Kong —, ezek borotvapengék — Made in England—, ezek tarka ingek — Made is Finland —, ezek zekék — Made in Poland —, ezek pulóverek, — Made in Italy —.” Aztán így tovább. Mire ő: „Mondd apa, végülis New Yorkban jártál?" (1973. november) 32
