Hevesi Szemle 2. (1974)
1974 / 4. szám - A SZEMLE KÖNYVESPOLCA
ezeknek az országoknak. Szarvasmarha-tenyésztésünk fejlesztése az élelmiszer-gazdaságban tehát a közeljövő és a távlati tervek egyik legfonosabb feladata. A szarvasmarha hazánk jelentős devizatermelő ágazata. Könyvében Dimóny Imre ebből az aspektusból tárgyalja az állattenyésztés gépesítésének kérdését, s amint már tőle megszoktuk, a tárgyalt témát beépíti az élelmiszer-gazdaság, a biológiai ipar kifejlesztési koncepciójába, s az olvasóban nem csupán a tárgyalt tényezőket világítja meg, hanem szemléletmódját is átformálja. Az első rész (Az állattartás helyzete és fejlődése) lényegében még csak a terv- és tényszámokat fordítja le a gyakorlat nyelvére, akár a szarvasmarha-, a sertés-, a juh- és a kisállattenyésztés, akár a halászat állapotát és kilátásait köivonalazza. A hozzá szorosan kapcsolódó második rész már sokkal mélyebbre hatol, amikor az egyes ágazatok műszaki fejlesztésének kölcsönhatásait taglalja. Kiváltképpen figyelemre méltók azok a gondolatok, amelyekkel az élőmunka helyettesítésének emberi és ökonómiai oldalát világítja meg, különös tekintettel a mezőgazdasági munkaerő mozgására, s az azt befolyásoló ergonómiai környezetre. Dimény Imre szemléletmódja közismerten emberközpontú, s az embert ebben a témakörben is a központi helyre állítja. Mondhatnánk, elsőként fogalmazza meg és írja le a mezőgazdaságban dolgozó ember sajátos helyzetét, az ember és a mezőgazdasági munkaterület kölcsönhatását. Ez a kölcsönhatás a korábbihoz képest alapvetően más jellegű és egyrészt a szocialista típusú mezőgazdasági nagyüzemek kialakulása, másrészt a népgazdaság termelési ágazatainak összefonódásai, integrálódási folyamata határozza meg. Arról van itt szó, hogy a legerősebben éppen a me- zőgazdasagra ható munkaerőmozgást két fő tendencia szabja meg: a munkaerő ,,elszívása'', illetve a munkaerő „kiszorulása”. Az elszívás nyomón a mezőgazdaságban túlnyomó többségben a szakképzetlen munkaerő marad vissza, mert az iparnak a szakképzett emberekre van szüksége. A gépesítés gyors fejlődése következtében a kiszorítás pedig éppen a nem szakképzett dolgozókat érinti. Rendkívül összetett probléma, és nem kis gond a megoldása. Az állattartás technológiái és géprendszerei a címe a harmadik résznek. Tulajdonképpen ebben a részben kell az elméletnek kiállnia a gyakorlat próbáját, tehát ez tarthat számot a gazdasági vezetők és szakemberek legbehatóbb érdeklődésére. A szerző ezúttal két vonalon közelíti meg a célt. Egyrészt a szabatos modellszámítások eredményeit, másrészt a valós üzemi példákat közli a helyi adatok értékelése alapján. Ebből az értékelésből derül ki, hogy egy-egy telep, vagy teleprendszer, illetve technológia önmagában sohasem tekinthető gazdaságosnak, vagy gazdaságtalannak, jövedelmezőnek, vagy veszteségesnek. A jelenlegi árszerkezetben a gazdaságosság és jövedelmezőség már odott lehetőség. Mindenképpen olyan lehetőség azonban, amely a közrejátszó feltételek és alkotóelemek szoros együttműködésében bontakozik ki. Vagyis a korszerű technikai-kémiai segédeszközök csak akkor válnak igazán hatékonnyá, ha a fajta ós a tenyésztés-tartási eljárás megválasztása hozzájuk Igazodik, s a szaktudás, szakértelem ugyancsak megfelel a támasztott követelményeknek. A Dimóny Imre könyvéből leszűrhető tanulságok közül talán éppen ez az egyik legfontosabb, vagyis hogy egy-egy állattartási ágazat tartásrendszere csak akkor váltja be a hozzá fűzött reményeket, ha a rendszer bemenete, tehát az ólő- és a holtmunkaráfordítás, valamint a teljes termelési folyamat Irányítása minden vezetési és ökonómiai igényt kielégít. Egyaránt vonatkozik ez — az érthető módon legbővebben tárgyait — szarvasmarha-ágazatra, de ugyanúgy a sertés-, juh- és baromfiágazatra, sőt a húsnyúlágazatra is. Az üzemi adatokra támaszkodó, ökonómiai kalkulációkkal feltárt üzemi példák közül különösen figyelemreméltó tanulságokkal szolgál az Alagi ÁTG, a Lajta-hansági ÁG, a ba laton szabadi November 7. Tsz szarvasmarhatelepének elemzése; a Gi-Gi, a Loh- mann, az AGROKO’MPLEX és a MEZÖPANEL sertéstelep; a bábolnai, hortobágyi és a hőgyószi juhászat számszaki vizsgálata. A ba- romfitartási rendszerek közül a bábolnai tyúk-, a nádudvari pulyka- és a kacsatartási modell ad ugyancsak érdekes tájékoztatást. Külön említést érdemelnek a Bikali ÁG húsnyúltelepének elgondolkoztató adatai. Az árakban — a kézirat elkészülte óta — bekövetkezett változások esetleg kihatnak egy-két számvetés néhány tételére, óe módosítják a kapott végeredményeket. Ezek a módosulások azonban nem lényegesek. A szerző különben sem törekedhetett arra, hogy minden körülmények között érvényes, adatszerű útbaigazítást adjon. Munkájának inkább az a célja, hogy segítsen eligazodni a sokféle tényező kölcsönhatásának szövevényében, Ehhez pedig jói használható eljárást ad. Arra viszont nyomatékosan felhívja a figyelmet — közvetve is, közvetlenül is —, hogy a népgazdasági, üzemi és egyéni érdekek csakis az ökonómiai szemlélet jegyében hozhatók egyensúlyba. Ehhoz tartozik a zootechnika, a gépesítés és az építészet összehangolása. Előszavában a szerző egyértelműen utal arra, hogy milyen nehéz a mai szakkönyvkiadásunkban lépést tartani az egész élelmiszer-gazdaságunkra jellemző rohamos műszaki fejlődéssel. Mégis, saját írásával cáfol erre rá, amelyben maradandó Ismereteket ad közre. (Akadémiai Kiadó Budapest.) ÍV. A.) Rendhagyó regény Görgeyről (FÉJA GÉZA: VISEGRÁDI ESTÉK) A szabadságharc óta eltelt ötnegyed évszázadban szépirodalmunknak és történettudományunknak szinte állandó témája volt 1640—1849. Ma is érdeklődéssel, nagy várakozással vesszük kezünkbe az olyan könyvet, amely az 1848—49. évi magyar forradalommal és szabadságharccal foglalkozik, ennek eseményeit és szereplőit szólaltatja meg. Féja Géza most megjelent regénye uj megvilágításban idézi fel ezt a kort: hat évtizeddel a fegyverletétel után az öreg Görgey Artúr beszélget, vitatkozik előttünk tíz lótomásas estén az akkor már halott Kossuthtal. Ilyen ..rendhagyó" formában írta meg Fejes Géza Görgey eletének és szabadságharcos tevékenységének regényét. Igen részletes történelmi kutatásokon alapul ez a regény, melynek szerzője a szépirodalom újszerű eszközeivel keresi a magyar közvéleményt immár százhuszonöt éve izgató Görgey-titok megoldását. „Szenvedélyes viták folytak, olykor a történelmi hitellel mit sem törődve — olvassuk Féja megjegyzését. — A kor hőseit nem viszonyították az egész törté léshez, inkább kiemelték, és kedvenc eszményeik vagy vérbő ellenszenvük sugalma szerint alakítgatták, így. azután eljutottunk a tündöklő hérosz és sátáni bűnbak legendájához, és megfeledkeztünk a felelősség igazságos megosztásáról. A másik mulasztás az előbbi édes gyermeke: a hősben és a bűnbakban egyaránt nem látták meg az embert, a humánum természetes fényeit és árnyait. Regényem ezeket a mulasztásokat igyekszik jóvátenni.'' Görgey 1818-ban született, a szabadságharc idején tehát csak 30—31 éves volt. Amikor a cári orosz hadsereg intervenciója idején a legendás hírű Bem apó serege döntő vereséget szenvedett Segesvárnál, ós kilenc nap múlva lemesvarnál a Dembinszky vezette legnagyobb magyar sereg is megsemmisült, Görgey már hiába érkezett meg a maga harmincezer katonájával az egyesülési helyül kijelölt Aradra« nem volt kivel egyesülnie. A külföldre induló Kossuth az ő kezébe adott minden hatalmat, ő pedig — reménytelennek ítélve a további harcot a két reakciós nagyhatalommal szemben — Világosnál letette a fegyvert, de nem az osztrákok, hanem az oroszok előtt. Ennek a tragikus augusztus tizennarmadikának egy — talán hat évtizeddel későbbi — évfordulóján kezdődik Féja regénye. Kossuth 1894-ben már meghalt, Görgey még él — Itthon Magyarországon, 1916-ban bekövetkezett haláláig. A kiegyezés után tért haza Klagenfurtból, ahol tizennyolc évig Internálva volt, de Itthon sem vállalt az akkori rendszerben semmi közéleti szerepet. Visegrádon éldegélt teljes visszavonultságban. A Visegrádi esték-ben Görgeyt kísérjük végig egész életén, de nem szoros időrendben, hanem a drámai párbeszédek időbeli csa- pongásai szerint. Az aggastyán Görgey Artúr tíz estén a mór halott Kossuthot mint képzeletbeli látogatót megidézve, vitatja végig vele az egész szabadságharcot. Közben mind a ketten az összes „kényes” kérdéseket ;s fölteszik egymásnak. Fája minden részletében, történelmi szempontból Is, hitelesnek ható okfejtésláncolatokban csatáztatja végig egymással Kossuth és Görgey tetteit, nézeteit 1848 szeptemberétől 1849 augusztusáig. Kettejük vitájában, személyük és tetteik történelmi megítélésében nyilván nem ez a könyv mondja ki az utolsó szót, de arról igenis meg tud győzni Féja a szépirodalom eszközeivel, hogy Görgeyt mindvégig becsületes szándékok vezették, és elképzeléseinek, döntéseinek mindig megvolt az erkölcsi alapja, a logikája — legalábbis a saját megítélése szerint. A regényben végig jelen van, illetve mindegyre visszatér az a feltételezés: mi lett volna, ha ők ketten, Kossuth és Görgey jobban szót értenek és együttműködnek egymással. Kossuth a regény szerint egyszer megkérdezte Görgeyt, hogyan látja utólag: vajon mikor kellett volna őrá bíznia a fővezényletet. A tábornok válasza úgy szólt, hogy 1849 februárjában Kassánál vagy Kápolnánál. Idezek beszélgetésükből, e válasszal kezdve: ,,— Midőn Kassára értem, vagy Kápolnánál, legkésőbb Tisza* fü'eden. Ám inkább kísérleteztek, és futott az idő, holott a háború elején elvesztegetett hetek a legdrágábbak. Míg seregem nem volt győzelemre képes, folyton csodát követeltek, midőn pedig már ütni tudtunk voina, Dembinszky esztelen intézkedései és Szemere alávaló cselszövése megakadályozták. Kossuth egyre izgatottabb lett: — Gondoljuk ezt is végig: mit tesz ön, ha már Kassánál szabad kezet kap? — Klapka segítségével megverem Schlicket, Eger környékén pedig Windischgraetzet. — Biztosra veszi az útóbbit is? — Feltétlenül, hiszen Kápolnánál azért nem győztünk, mert hiányzott a vezér. — Es azután? — Damjanichcsa! két tűz közé vesszük a hátráló császári fősereget, idejében érünk Buda alá, mielőtt Hentzi megerősíthette volna, ós gyorsan bevesszük. Komárom fölmentóse immár győzelmeink természetes következmenye lett volna, akkor pedig csakugyan megnyílik az út Becs felé. — Bevonult volna Bócsbe? — Természetesen. — Az uralkodóházhoz hű tisztek, kiknek kedvéért a váci nyilatkozatot írta, nem ellenkeztek volrv ? — Nem. — Miből következteti ezt? no
