Hevesi Szemle 2. (1974)
1974 / 4. szám - LEVELESLÁDA
a munkaszolgálatos századtól. Munkás és paraszt ismerőseim (már akik bevonultak) a város felszabadulásának hírére hazajöttek, anélkül, hogy eltávozási engedélyt kértek volna a parancsnokuktól. Otthagyták Szálasi toprongyos seregét, utat törtek maguknak asszonyukhoz, gyerekükhöz. December második felében román csapatok vonultak át a városon. Azért emlékszem rájuk, mert tudtam velük beszélni. A katonák közül több értett magyarul, a tisztek egy része pedig ismerte a francia nyelvet. Sok embert izgatott az első napokban a hírszolgálat teljes hiánya. Nagyon szerettük volna tudni, hogyan mozognak a frontok. Engem, hozzátartozóim miatt, főként Budapest sorsa érdekelt. Többen beszéltek a fővárosról, máig sem tudom, milyen forrásra hivatkozva, de arra emlékszem, hogy mindenki mást mondott. A legoptimistább vélemény szerint a főváros vagy legalábbis Pest már felszabadult. Aztán megjelent az utcai hirdetőtáblákon a szovjet hadsereg magyar nyelvű újságjának egy-egy példánya. December 23-án délután pedig nagy meglepetéssel láttam, hogy a Széchenyi utcán újságot árulnak. Megjelent Eger új napilapja, az Igazság. A három politikai párt adta ki, de pártokhoz nem tartozó értelmiségiek is részt vettek a szerkesztés munkájában. A Líceumban volt a sajtó főhadiszállása, ugyanott, ahol pár héttel előbb még oz Eger címezetű jobboldali hazugsággyár működött. Az Igazság tájékoztatta a várost a debreceni kormányalakításról. Dálnokl Miklós Béla — a nevét a nyilasok átkaiból Ismertem . . . Ugyanezen a napon plros-fehér-zöld szegélyű falragaszok tűntek fel itt is, ott is. Az új Ifjúsági szövetség jelentkezett. Akkor mindenki meglepetve nézte a nemzeti színeket. A kommunista párt használja — ugye, különös . . . Magam ís lehetségesnek hittem addig, hogy a plros-fehér-iöld el fog tűnni a közéletből, és bocsánatos bűnnek tartottam volna, hiszen p nacionalizmus annyira beszennyezte. A karácsony háromnapos volt. Milyen Jé, hogy a fűtőanyagot nem lehet elvinni, ha kiürítenek egy várost; meleg szobában Ünnepeltünk. Hús került az asztalunkra, mind a három nap. Kistányéra mentem ki érte. Gyalog, mert a vonat akkor még nem Járt, III. Mindez harminc óve történt. ’Ma már történelem. A város és 02 ország történelme új fejezetének kezdete. Ha valamit sajnáloki azt, hogy fiatalon, korábbi történelmi tapasztalatok nélkül éltem át, és sok mindent, ami akkor történt, csak később értettem meg. Dr. Bán Ervin Budapest Egy Gárdonyi-adat Ezúttal Mezőkövesdről. A Benedek Marcoll-féle irodalmi lexikon — s egyéb források Is — 1909-re teszi Gárdonyi Géza Falusi verebek című háromfel- vonásos „köznapi történetének” publikálását, színműről lévén szó, annak bemutatóját. Nos, már a századfordulót megelőzően is — hajdani „legális” rangját emlegetve — Mezőkövesd városi rangban igyekezett tetszelegni; elég egyetlen körülményre hivatkozni: 1897-től közel egy félévszázadon át hetilapja volt. Innen a Gárdonyi-adat is. A Mezőkövesd és Vidéke 1909. május 30-i száma „Tanítói mulatság” címmel arról tudósít, hogy a mezőkövesdi rk. tanító testület június 6-án, vasárnap színielőadással egybekötött jótékony célú táncestélyt rendez. Az estélyen — megtudjuk a továbbiakból — színre kerül Gárdonyi Géza Falusi verebek című köznapi története három felvonásban. A lap ezután a szereposztást ismerteti. A darab szímehozatalának helyeslése nem lehetett egyértelmű, mert a tudósítás így folytatódik: „Sokan bukott darabnak bélyegzik, sokan elcsépeltnek mondják. De olyanok, kik még nem látták, vagy magát a művet is aligha olvasták!” S mert mióta a világ fennáll, mindig hajlamosak voltunk arra, hogy a magunk álláspontját, megismerve a „magasabb körök” eltérő véleményét, ehhez Igazítsuk, — a volonter hírlapíró így folytatja: „Hisszük, hogy elég ajánló levél az, hogy a Nemzeti Színházban már (alig három hét alatti) tizennégyszer adták és most is műsoron var: . . ,” Ezután találjuk a közvetlen Gárdonyi-kapcsolatra történő utalást: „ . . . maga a szerző egyik helybeli tanítót, ki a testület nevében az előadási engedélyért volt nála, ezekkel a szavakkal bocsátotta el: „Ma még nem tudják megérten! sokan a darabom, de ez csak ax előadókon múlik; játsszák Önök átérezve — s úgy a siker biztosítva van!” A lap következő számában egy meglehetősen részletes tudósítás valóban sikerről számol be. De ez már Mezőkövesd kultúr- históriájához tartozik. Kiss Gyűlő Mezőkövesd Legányi Ferenc (Visszaemlékezés halálának tizedik évfordulóján.) Mondják, vannak emberek, akik Milánóban születtek, ott is halnak meg, de nem látták soha a dóm belsejét. Vannak rómaiak, akik naponta elmennek a Colosseum mellett, de csak a villamost figyelik, és talán egyszer sem látják meg a roppant tömeg arányába zárt szépséget, melyet arénájának szinte minden kövére hullott vér tesz tragikusan nagyszerűvé. A szép, a nagyszerű, a rendkívüli megszokottá válik, ha mellettünk van s a hétköznapok ezer tennivalója szürkén pergeti a napokat, éveket. A csoda árnyékában meghalunk, úgy, hogy nem is láttuk meg. Az egrieknek is volt rendkívüli emberük. Kevesen voltak a városban, akik nem ismerték. Görnyedt hátán az elmaradhatatlan hátikosárral csoszogott végig az utcán, és csak elhanyagolt öregembernek nézték. Ha valaki tudott is róla valamit, csak azt, hogy ez az a Legányi, aki az Egedig utat építetett a városnak. Aztán, hogy a város, nem tartva be az ígéretét, nem adott pénzt az útépítéshez, ráment a Legányi-birtok. Hányán tudták, hogy ez a fáradt, öreg test rendkívüli egyéniséget, csodálatos szellemi frisseséget, határtalan becsületességet és hihetetlen nagy tudást rejt magában? Alig páran. Tudásának sokrétűségét, mindent átfogó szakmai tájékozottságát az ország és fél Európa szakemberei tisztelettel emlegették, de lényének igaz! értékeit csak mi, munkatársai sejthettük meg. Mert zárkózott volt és hihetetlenül szerény. „Különc”, mondjuk ki hamar az ítéletet. Igen, különc volt a legteljesebb mértékben és a legszebb értelemben. Keveset beszélt, szinte terhére volt a mások megbecsülése, nem tartotta magát különbnek senkinél. Nem fogott senkivel kezet — talán, mert fájtak az ujjal — ő erre hivatkozott. Van-e köztünk, aki elmondhatja magáról, hogy nem tiszteli a pénzt? Sok ember azért dolgozik, törekszik hírnévre, hogy szörnyű körforgásként előbbre jutva minél többet kapjon meg belőle. Legányi Ferenc kívül maradt a nagy bűvkörön. Csak a köveinek élt. A ruha azért kellett, hogy a hidegtől védje, az élelem, hogy újra kezdhesse a munkát, önmagának nem vett semmit, de mindig volt kinek adni a feleslegét. Nap mint nap fájó lábbal rótta a hegyeket. Ismerte a Bükk és a Mátra minden zúgát. Évtizedekig kutatott mindig új lelőhelyek után s mikor este hazalndult, nemcsak a súlyos hátikosár, a hetven éve Is húzta a vállát. A téli hideg napokon szobájában ülve válogatta az anyagát. Nem határozta meg, nem leltározta és nem puh likálta. „Kérem én ehhez nem értek” hárította el magától a dicső séget, „Csak” részletes jelentést írt róluk, mely több volt, mint egy publikáció. Érdekelte minden. Népdalokat gyűjtött, számtalan palaeoiltos leihelyet talált, otthon volt a régészet minden ágában. Csodálatos emlékezetében megőrzött minden adatot. Érdeklődött a szépirodalom és a történelem iránt is, s nála az érdeklődés egyenlő volt a leglényegtelenebb részletekre kiterjedő tudással. A polihisztorok eltűntek közülünk. Életünk, kultúránk mind mago scbb követelménye osztályozza a tudományokat, s csak a rendkívüli képesség törheti át ezeket a korlátokat. Talán Legányi Ferenc volt az utolsó? Ki tudja, de mindenképp a többiek fölé emelkedő. 1951-ben ismertem meg. Már akkor is- öreg és fáradt volt, de mégis boldogan és fáradhatatlanul rótta velem a hegyeket. Boldogan, mert van akinek megmutathatja a leihelyeit, lesz utód, aki ismeri munkáját, folytatni fogja a gyűjtést, és fáradhatatlanul, mert a test csak eszköz a tudomány szolgálatában. Először csak rendszertelenül összehangolt közös gyűjtőútaink voltak, és csak 1960-ban, amikor már és is az egri múzeumnál dolgoztam, ismertem meg munkásságának páratlan voltát. Életkori adatai nem sokat mondanak. 1884. december 8-án, születet* Budapesten. Édesapja vámhivatalnok a minisztériumban, majd a bécsi és a szentendrei vámon fogyasztási adóellenőr. Budán végzett reálgimnáziumot. Tizennyolc éves korában találkozik először élete nagy szenvedélyével, a természettudománnyal és élete végig hű marad hozzá. Az óbudai kőbányában gyűjti az első kövületeket, és ettől kezdve minden szabadidejét erre áldozza. Nemsokára Egerbe kerül. Itt feltárul előtte az ő nagy kincsesbányája. Minden vízmosást, kibúvást átkutat, térképezi a leihelyeket és lassan megismeri a környéket. A mega pénzén Is megvásárolja a behozott fossills csigákat, levél lenyomatokat és ő látja el évtizedekig az ország tudósait feldolgozandó anyaggal. Ládaszámra érkeznek a kövületek a Földtani és Történeti Múzeum címére Legányi Ferenctől. Amíg a birtokuk megvolt — öcs- csévél együtt gazdálkodtak — maga fedezte a költségeit, aztán fuvarozást vállalt; abból tartotta fenn magát. Hányatott és ;ok»zor
